Egy budai dohánygyár élete és halála

Áll Budán egy irdatlan méretű épületegyüttes. Az ipari építményekre egykor oly jellemző külső formája a felületes szemlélő elől rejtve van, a másik, jobban látható oldala viszont mára jellegtelenné és lepusztulttá vált. Manapság, még aki mellette lakik, az sem valószínű, hogy tudja, mi is ez a háztömb. Egykoron az ország legújabb, legnagyobb és egyben legmodernebb dohánygyára volt: a Budapest-Lágymányosi.

Története a századfordulóig nyúlik vissza, amikorra a főváros rohamtempóban, csupán néhány évtized alatt kiépült, mondhatni, világvárossá fejlődött. Egymás után nőttek ki a földből a bérpaloták, emelkedett a lakosságszám, és értelemszerűen ezzel együtt fogyott a hely a szűkebb értelemben vett belvárosban. A nemrég még peremkerületnek számító, - így temérdek gyárnak is otthont adó - Ferencváros avagy Franzstadt hipp-hopp, a város közepén találta magát. Már az 1870-es években felmerült, hogy az ipari létesítményeket ki kell szorítani a belső területekről, de ezt végrehajtani nem volt olyan egyszerű. Felkerült a száműzetési listára a szintén a IX. kerületben szorgoskodó, és hatalmas (Üllői út – Köztelek – Ráday /akkor Soroksári/ – és Kinizsy (!) utca által határolt) területet elfoglaló Magyar Királyi Dohánygyár is, mely sokaknak Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből lehet ismerős. A srácok a gyár ablakpárkányára leszállt finom dohányport szippantották fel heves tüsszögések közepette, magyarán tubákoltak.

A több, mint fél évszázada ott működő üzemet többször modernizálták, bővítették, de még így is elavultnak és kicsinek számított. Megkezdődött a tervezgetés, hová lehetne áthelyezni a gyármonstrumot. A választás egy jó távoli helyre, az akkor még jóformán lakatlan Lágymányosra esett, mely még a legkevésbé sem hasonlított ma ismert formájára. A legszembetűnőbb különbség, hogy az akkor még nem létező Horthy Miklós (ma Petőfi) híd és a Déli összekötő vasúti híd közötti területet a Lágymányosi-tó foglalta el, - közepén kis szigettel, - fürödtek benne, csónakáztak rajta akkoriban. A Duna kotrásával kinyert iszappal folyamatosan feltöltötték a tavat, így juttatva újabb értékes területekhez a fővárost. Lassan eltűntek a névadó lágy földrészek, és megkezdték a leendő utcák kijelölését, a terület felparcellázását. Gondolták, ezen a helyen bőven elfér majd az áttelepítendő dohánygyár is, csak azzal nem számoltak, hogy Budapest fejlődése olyan ütemben zajlott, hogy a megnyitás után húsz évvel már megint a belvárosba „került” az üzem.

Az építkezések 1908-ban kezdődtek. Akkoriban az árnyas Budafoki utat kétoldalt ősi gesztenyefák szegélyzeték, és az út még mélyen lent feküdt, az építési területre emelkedő hídon kellett felhajtani. A telek a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úton kívül esett, egészen pontosan a Budafoki út 59-63. szám alatt. Vele szemben még állt az 1896. évi Konstantinápoly nevű mulatóhely rozoga fakapuja, s kétes figurák lézengtek mindenütt. Igen veszedelmes világ volt itt még éjjelente, nem volt célszerű a körtéri villamostól egyedül lesétálni, mert könnyen leütötték az embert, aki örülhetett, ha csak kifosztották.

Leginkább háborús övezetre hasonlíthatott a környék itt-ott feltöltött, máshol még a mélyben futó útjaival, kocsival nem is lehetett rajtuk járni. A dohánygyárak építését, mivel hatalmas bevételt hoztak, kiemelt állami beruházásként kezelték akkoriban. Zobel Lajos tervei szerint, rohamtempóban épült a rendkívül modernnek számító, vasbeton szerkezetű gyár. Elsőként a lakóépületek készültek, mert átmenetileg ezekben kaptak helyet az építési irodák. Ezeket követték sorban a gyártási- majd a raktárépület, végül a nagy és a kisebb melléképületek.

1911. május 1-re költözött át teljesen a ferencvárosi üzem az új gyárépületbe. A költözés részletekben történt, az egyes osztályok különböző időpontokban vonultak át, hogy a munka folyamatos legyen, utolsóként a Zolnay Vilmos által vezetett igazgatóság érkezett. Az új, villamosított gyárban a sokat megélt, régi gőzgépre már nem volt szükség, így azt a Műegyetem kertjében állították ki a hallgatók okulására, de sajnos az első világháború alatt eltűnt, valószínűleg ágyút öntöttek belőle.

Az igazgatói épület valóságos villa volt, első emeltén nyolc szobával, nagy hallal, üvegezett, zárt verandával, konyhával, kamrával, fürdőszobával. A földszinten voltak a vezetőség irodái és a nagy igazgatói dolgozó- és fogadószoba. A toronyszerűen kiképzett második emeleten lakott a szakácsnő, a szobalány és az inas.

A ragyogó új gyár szinte teljes elszigeteltségben állt a nagy kietlenségben: körülötte üres telkek, félig feltöltött utcák, szemetet lerakó kocsik agyonkínzott lovaikkal, törmelék és téglakupacok mindenütt. Egy évet kellett várni, mire az első lakóház felépült a közvetlen szomszédságban, de persze ez a gyár működését nem befolyásolta.

Készült itt mindenféle dohánytermék: burnót, szivarka- és pipadohány, cigaretta és szivar. Több, mint ezer munkással indult meg a termelés, és így készülhetett kézi munkával évi 15 millió szivar és 2000 tonna vágott dohány. Szociális vonatkozásban első osztályú volt az új üzem: külön orvosi rendelő állt a munkások rendelkezésére, emellett fürdő-mosdó, hatalmas és patyolattiszta közös ebédlő, ahol gázfőzőkön melegíthették ebédjüket.

Az új gyár természetesen rögvest új termékeket is forgalomba hozott. 1911-ben jelent meg a trafikokban öt, egységes csomagolással tervezett szivarfaj, melyek cédrusládáinak fedlapjain művészi kivitelezésű rézkarcok örökítettek meg nevezetes magyar helyszíneket.

Az Aromaticos a Lánczhidat, az Entreactos Dévény várát, a Graciosas a Csorba-tavat, az Ideales az Országházat, az Imperatores Fiume kikötőjét népszerűsítette. A 25 darabos dobozok tartalma között jelentős minőségbeli különbségek is voltak, melyet legjobban 10-22,50 Koronáig terjedő áruk jelzett. Csomagolásuk külső hasonlósága mellett belsejük is egyforma volt: a lágymányosi gyárépület madártávlati képe díszítette.

Egy régi dohánytermék, a burnót gyártását még 1945-ig folytatták, bár már csak az idős, megrögzött fogyasztói vásárolták, így nekik készült „kegyeleti” okokból. Igaz, a kapható márkák száma a fogyasztókéval azonos arányban évről évre csökkent. A legjobb minőségű a Façon d’Espagne volt, melynek boszorkányos fortélyú összetevőit a gyárigazgató fiának (szintén Zolnay Vilmos) visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Még akik élvezték ezt a terméket, azok sem tudták, hogy mennyi mindenből van összeállítva, azt hitték, hogy csupán porrá zúzott dohány. Pedig volt benne só, vörös föld, mazsolaszőlő, dútkóróliszt, rózsaolaj, violagyökér-liszt, 1 %-os borecet, cukorszörp, méz, 82,5 %-os sziksó, meggylevél-liszt, szénsavas ammóniák, korianderliszt, calmusgyökér-liszt, tonkababliszt, cassia vera, szegfű, szegfűszegolaj, bergamot olaj, víz és ezek mellett különféle dohánylisztek. Persze a vegyítés aránya eltért az egyes márkáknál, de mindegyiket keverni, erjeszteni, pácolni kellett.

A lágymányosi csupán egy évig, a pécsi üzem 1912-es megnyitásáig élvezhette az „ország legújabb dohánygyára” címet, de mivel a fővárosban volt, kiemelt szerepe továbbra is megmaradt, amolyan központként is szolgált.

1930-ban a gyáron belül alakult meg a Nikotex Rt. 200.000 Pengő alaptőkével, melynek feladata az egészségre kevésbé káros dohánytermékek kikísérletezése volt. Bonyolult fizikai és kémiai eljárásokkal ugyan, de végül sikerült úgy csökkenteni a dohányban lévő nikotin mennyiségét, hogy a dohány íze továbbra is élvezhető maradt. Eleinte csak a legnépszerűbb márkákból jelent meg Nikotex (azaz light) változat, majd sorra szinte már mindegyikből, és nem csak cigarettából, de szivarból és vágott dohányból egyaránt. Elsöprő sikert arattak ezek az új termékek, melyeket a frappáns reklámhadjárat nem mindig a valóságnak teljesen megfelelően, nem csupán kevésbé károsnak, hanem kifejezetten egészségesnek állított be.

A folyamatos fejlődés és az egyre nagyobb sikerek kellős közepébe csapott bele a világháború, mely a gyártást is teljesen átalakította. A gyáraknak elsősorban a hadsereg igényeit kellett kiszolgálni, és érhető módon, míg egyesek az életüket kockáztatják, mások se részesüljenek fényűzésben: sorra szűntek meg a luxus-kategóriás márkák. Mivel a finom, külföldi dohányok szinte beszerezhetetlenné váltak, az anyaghiány is közrejátszott abban, hogy ’44-45-re már csak a kommersz termékek készültek.

A háború utáni újjászervezéssel már jövedéki helyett nemzeti vállalati formában működött tovább a gyár, igazgatója az elvitathatatlan szakértelmű, varrónő végzettségű Mező Imréné lett. Nála rátermettebb embert keresve sem találtak volna. Meg is érdemelte ezt a kiemelt posztot, hiszen munkáscsaládba született 1909-ben, és már 1930 óta párttag volt, ráadásul „szakirányú” végzettségét a Vörös Akadémián szerezte… Mindenesetre a nép lánya, egy ízig-vérig munkásnő kiemelkedett az elnyomásból és 1948-tól nyugdíjazásáig vezette a lágymányosi gyárat.

Az ötvenes évek beköszöntével a gyár korábbi színvonalas termékei végleg eltűntek a trafikokból, mert helyet kellett adniuk az új kor propagandamárkáinak. Milliárd szám készült itt a Munkás, a Kossuth és a Terv. De emellett az üzem kiemeltsége továbbra is megmaradt, mi több, amolyan kirakat-szerepet is kapott, gyakran megfordultak ott a párt emberei, hogy saját szemükkel lássák a sztahanovisták szorgos kezemunkáját. Például Marosán György 1950-ben személyesen megjelent az 5 éves Terv cigaretta gyártásának kezdetén. Látogatásáról még filmhíradó is beszámolt, melyben az alábbi szöveg hangzott el:

„A lágymányosi dohánygyárban Marosán György könnyűipari miniszter bensőséges ünnepség keretében indította meg az ötéves terv cigaretta folyamatos gyártását. A gyártást gondos kísérletek előzték meg. Az új cigaretta a legjobb minőségű dohánylevelekből készült, amelyeket vágás előtt teljesen kocsánytalanítanak. Az ötéves terv az első olcsó cigaretta, amelynél ezt az eljárást bevezették. Az új cigaretta feladata az, hogy a dohányosok megnövekedett igényeit kielégítse. Az automata sodrógép száz és száz cigarettát készít el percenként. Az új cigaretta hamarosan népszerű lesz dolgozóink körében.”

Ünneplésre bőven akadt ok, mert többnyire minden újonnan bevezetésre kerülő márka itt készült először. 1954-ben jelent meg az első hazai mentolos cigaretta Mentha néven. 1956-tól készült a csupán 45 mm hosszú Sport, ami úgynevezett szüneti cigaretta volt, mindössze pár slukk. És talán az ’56-os események hatására, de 1957-től látványos változás történt a dohánytermékek között is. Újra gyártani kezdték a háború előtt népszerű Daru és Mirjam cigarettát, és az akkori átlagnál ízlésesebb csomagolásban megjelent a Turist. Az 1960-as év újdonsága volt az Ezüst Kossuth, melyé a sima Kossuth dohányával megegyezett, de a cigaretta formája nem ovális, hanem kör keresztmetszetű volt, így több dohányt tartalmazott.

Nem csak a gyár életének, de a magyar dohánygyártás és dohányzás történetének is mérföldköve volt 1961-62. Itt készült az első magyar gyártású filteres cigaretta, a Luna. A gyár ezt a fejlesztést nem könyvelhette el sikerként, és a márkát még abban az évben kivonták a forgalomból, de párhuzamosan további kísérleteket végeztek a füstszűrős cigaretta tökéletesítésére, ami nem csupán beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hanem egyenesen elsöprő sikert aratott. Ez a márka pedig a Fecske volt, mely 1962. február 21-én került a trafikok polcaira.

Innentől a dohányosok egyre nagyobb részénél lett már szinte követelmény, hogy a cigaretta filteres legyen, így egyre több ilyennek kellett készülnie. 1964-ben újabb nagy fejlesztésként megjelent a Velence, mely nem csak füstszűrős volt, hanem az első hosszú formájú, azaz 80 mm-es cigaretta. 1965-ben ezt követte a Toto márka.

A gyár nem csak a hazai piacra, hanem exportra is termelt. Az ilyen gyártmányok néhány ünnepi alkalom kivételével itthon nem voltak kaphatóak. Az ötvenes évek termékei (Aroma, mentolos Mistral, Moni) csak néha, karácsony előtt bukkantak fel a magyar trafikokban, korlátozott mennyiségben.

No, de a hazai fogyasztók is visszakaptak egy kis luxust a háború előtti időkből. Lágymányos készített magasabb árkategóriájú szívnivalókat is. Ilyen volt az Opera, a Luxus, a Budapest és a Budavár. Míg egy csomag Kossuth 3 Ft volt, ezek 11-15 Ft ért voltak kaphatók.

Minden siker ellenére a gyár fölött fekete fellegek kezdtek tornyosulni. A hatvanas évekre a még üresen maradt telkeket kíméletlenül benőtték az újabb és újabb háztömbök: kiépült a lágymányosi lakótelep – közepén a hatalmas teherforgalmat lebonyolító dohánygyárral.

Ismerős probléma, volt már ilyen ötven évvel korábban is… Mint ahogy akkor Ferencvárosban, most is kezdtek útban lenni az üzemek. A fővárosi dohánygyárak közül elsőként a legrégebbi, az 1832-50 között Fuchs-féle, majd a monopólium bevezetésétől 1927-ig erzsébetvárosi néven tovább működő szűnt meg. Ezt a legfiatalabb, az 1922-ben megnyitott kőbányai követte ’49-ben, majd ’50-ben az 1893 óta létező óbudai. Ezek felszámolásával a lágymányosi magára maradt Budapesten, de nem sokáig. 1965. szeptember 12-én nyúlfarknyi hírben adta közre a Népszabadság, hogy a szalagról lekerülők immár "az utolsó Fecskék Lágymányoson”, hiszen a következő héten végleg befejeződik a cigarettagyártás a fővárosban.

Ambivalens dolog, hogy a gyár a létrejöttét és egyben a végzetét is ugyanannak a törekvésnek köszönhette, miszerint ipari létesítménynek a belsőbb városrészekben nincs helye. Szerencsére az épületeik azért megmaradtak az utókornak.

 

KÉPEK A GYÁRRÓL ÉS A MINDENNAPOKRÓL