Kolozsvári Dohánygyár

Kolozsvári Dohánygyár

1851-1963.
Magyar utca 77.
ma: 77. Bulevardul 21 Decembrie 1989, 400124 Cluj-Napoca, Romania

___________________________________________________________________________________

A kolozsvári dohánygyár a neoabszolutista korszak első állami gyáralapításai közé tartozik Erdélyben. 1851-ben létesítették, abban a korban, amikor a forradalom és szabadságharc eseményeinek rongálása következtében az erdélyi üzemek beszüntették vagy csökkenteni kényszerültek tevékenységüket, illetve a megnövekedett adók és az infláció nagyban gátolták az önálló tőkével rendelkezők iparfejlesztését. Mindehhez hozzájárult Bécsnek a dohánygyártásra kiszabott állami monopóliuma is.


A gyárudvar 1900 körül

1850-ben a császári hatóságok elhatározták egy dohánygyár megépítését Erdélyben, és erre a legmegfelelőbbnek Kolozsvárt tartották, hiszen a városban korábban is több magán-szivargyár működött. Neidl Ferenc vezetésével a katolikus szeminárium Beltorda (ma Egyetem) utcai épületében indult be az üzem 1851 júliusában, 24 munkásnővel. A növekvő termelés és munkáslétszám szükségessé tette önálló gyártelep kialakítását megfelelő épületekkel.


1902.

A későbbi dohánygyár területén az 1850-es évek elején még egy hatalmas üres telek állt, az úgynevezett Jósika-kert. Az évtized második felében a hat holdas terület már gróf Pejacsevich-féle birtokként szerepel az okmányokban.


Az Eperjes úton dohányraktár, a Magyar úton szivargyár állt 1869-ben

1858-ban az állam megvette ezt a tágas külvárosi telket, és 1860-ra felhúzták az első három, kifejezetten ipari célú kolozsvári épületet. 1861-ben állt munkába a gyár első, 12 lóerős gőzgépe, mely még 1878-ban is az egyetlen darab volt, igaz, addigra a gyár már 38 modern géppel is rendelkezett. Az új üzemben már pipadohány is készült, és 1883-tól megkezdődött a cigarettagyártás is. Ez volt a város első és legnagyobb gyára, melyben az erdélyin kívül kubai, jávai, brazíliai és török dohányt is felhasználtak.


1905.

1882-ben itt tört ki az első kolozsvári sztrájk, majd 1888-ban a munkásnők a rossz nyersanyag miatt újabb sztrájkba léptek, mert hiába kérték a dohányminőség javítását, a vezetőség minden ilyen megjegyzés után a legszigorúbban, elbocsájtással fenyegetve bánt el a panaszkodókkal.


1915.

1890-ben bővítették a gyárat, ekkor épült fel a Magyar utcára néző, kétszer égetett sárga téglával burkolt emeletes épület. A Magyar Statisztikai Évkönyv szerint 1897-ben 95 férfi a műhelyekben, 1012 nő a gyártási részlegen dolgozott, azaz a teljes munkáslétszám 1107 fő volt. Az első világháború után a Román Királyság vette át az üzemet. 1929-ben került sor a következő, kisebb fejlesztésre, ekkor a gyár az országos termelés 13%-át adta.


A gyár vezetősége és néhány munkása 1915-ben:
Varo Annuska, Varo Linuska, Vinczi Erzsike, Nagy Anuska, Herczeg Ilonka, Ducz Anuska, Kvintusz Lujzika, Hirt György, Soltisz Lajos, Venerik György, + egy ismeretlen

1963-ban az üzemet bezárták‚ felszerelését áttelepítették a temesvári gyárhoz, az épületet pedig megkapta a Someşul kötöttárugyár. 1969-től ez lett a nagy Textilipari Kombinát központi telepe, amely magába foglalta a másik két hasonló profilú gyárat‚ a Flacărát (Fáklya) és a România Muncitoare-t (Dolgozó Románia).


1910 körül

2007-ben a komplexum Malomárok és Magyar utca közötti épületeit lebontották, utat engedve egy pláza megépítésének.


Már kötöttárugyárként - Igazság, 1970.09.26.




A gyár igazgatói voltak

1851-?. Niedl Ferenc
~1873-1879. Hütter Alajos
1880.10.-1888. Heim Vilmos
1888.10.-1889.12. Schwarz Adolf
1889.12.-1894. Szedlácskó Kálmán
1895.06.-1897.05. Hatházy Ferenc
1897.05.-1904.02. Kazay Rezső
1904.02.-1914.02. Hirt György
1914.02-1918. Gerstner István
1941.07.-1943. Dukony Rezső
1944.07.-? Vass Károly


Hirt György

A gyár termelésével kapcsolatban hiányosak az adatok. 1864-66, 1868-70, és 1892-1912 között készült itt:
- 45.859.844 kg pipadohány,
- 670.331.495 db szivar, és
- 2.906.243.710 db cigaretta, melyekhez felhasználtak
447.705 mázsa belföldi és
72.995 mázsa külföldi dohányt.

Fénykorában...
...és 2009-ben


2014 óta pedig ez a látvány...


Az egykori dohánygyár épületei a lebontás előtt, 2007-ben


32. A gyár épületei, 1880 körül


1941.


Állnak:
Soltész Sándor, Szívós Imre, Böhm Lajos, Oltványi Adorján, Wieder József, Szladecsek Ferenc, Lázár Vilmos
Ülnek:
Simon Géza, Hadházy Imre, Hirt György, Bekker József, Albert Ferenc


Állnak: Lázár Vilmos, Soltész Sándor, Böhm Lajos, Simon Géza, Oltványi Adorján, Gramantik Mihály, Szladecsek Ferenc
Ülnek: Ludvigh Gyula, Albert Ferenc, Péter József, Hirt György, Wieder József, Bekker József


1911.


Állnak:
Simon Géza, O... Sándor, Gajvágó Tvadar, Szladecsek Ferenc, Szarka Béla, Gramantik Mihály, Böhm Lajos, Tomcsicsuk? Vilmos
Ülnek:
Wieder József, Rónai istván, Hirt György, Péter József, dr. Szombathelyi Gábor, Soltész Sándor

Sztrájk a Kolozsvári Dohánygyárban

Alacsony bérezés, hibás adópolitika, elégedetlen munkásnők és gőgös közhivatalnokok a dualizmuskori sajtóban.

 

Az Ellenzék és Kolozsvár című napilapok 1897. március 22-i cikkei szerint régóta tartó elégedetlenségek vezettek a hirtelen kitört sztrájkohoz. A fő kiváltó okként Hatházy Ferenc igazgató gorombaságát, illetve „alantas közegeinek” durvaságát nevezi meg az Ellenzék. Másodsorban szerepelnek szociális okok is, például a munkabérből történt jogtalan levonások „most, mikor a szegény munkás nép még a tél nyomorának hatása alatt áll”, illetve „ha valamelyik munkás beteg volt, a betegpénzt nem szolgáltatták ki neki”.

 

A napilap érintőlegesen megemlít egy esztendővel korábbi epizódot, amikor az egyik „elkeseredett” munkás revolveréből kétszer is rálőtt az igazgatóra, majd elmenekült, a Szamosba ugrott, a vízben szíven lőtte magát és meghalt.

 

Az esettel kapcsolatban megoszlottak a vélemények: akkoriban azt beszélték, hogy az embert Hatházy igazgató „iszákosságáért megfedette”, később viszont a munkások határozottan azt állították, hogy „az igazgató kegyetlen bánásmódja vitte az embert a merényletre, s aztán a halálba.”

 

A Kolozsvár értesülései valamelyest kiegészítik a képet: az adóhivatal szombaton (március 20-án) kívánt sort keríteni a megnövelt kereseti adó levonására, amelyről értesülve az asszonyok beszüntették a munkát és az igazgatósági hivatal elé nyomultak méltatlankodva, ahol „szemrehányásokkal illették Hatházy igazgatót, hogy miért fogadta el az új adómértéket?” Mivel nem kaptak kielégítő választ, hazamentek.

 

Hétfő reggel a munkások bevonultak a gyárba „de nem dolgoztak, csak azért mentek oda, mert tudni akarták, hogy sérelmük orvosolva lesz-e”. Miután meggyőződtek az ellenkezőjéről, távozni akartak. Ekkor az igazgató bezáratta az ajtókat, de a felháborodott munkásasszonyok bevonták mozgalmukba a műhelyben dolgozó férfikollégákat, akiknek sikerült az ajtókat kinyitni („némelyek szerint kitörték”).

 

A gyárudvaron Zakariás Györgyné kijelentette „átkiáltva a többi feje felett, hogy jövő hétfőig nem állanak munkába, s akkor is csak úgy, ha visszaállítják a három év előtti, fejenként 3 frt. 24 kr. adót.” A rendőrség megérkeztekor a munkatermeket üresen találta, a dolgozó nép rég eloszlott már.

 

A keddi lapszámokban elsődleges kirobbantó okként szerepel már a munkásokra kirótt, és az utóbbi három évben 3 forint 70 krajcárról 6 forint 12 krajcárra nőtt kereseti adó, másodlagosan pedig az igazgató „basáskodó” személye, aki „alázatos felfelé és gőgös lefelé.”

 

A betegpénz ismét terítékre kerül, amelynek összege heti 8 krajcár a nők, és 10 krajcár a férfiak esetében, amelyből azonban „csak akkor juttatnak 2 frt pár krajczárt a (munkás) családjának”, mikor az illető már elhunyt. Ezt követően a lapok ismertetik a „szánalmasan csekély” bérezést, amely „a nőknek hetenként 5-6 frt, a férfiaknak pedig naponként 70 kr. De igen sok van a nők között, akik hetenként csak 1 frt 80 kr-t, vagy 1 frt 20 kr-t kapnak.”

 

A sztrájk második napján a munkások elégedetlensége újabb szempontra is kiterjedt: „Az orvosra is panaszuk van, aki nem csak gyári, de vasutas orvos is és magán praxist is folytat”, érthető hát, hogy a több mint ezer munkás egészségügyi ellátására nemigen jut ideje.

 

Reggel a Kül-Magyar utcának a dohánygyár felőli sarkát ellepte a mintegy ezer munkásnő, a rendőrség pedig mindhiába „rakta meg az utczát” lovas- és gyalogrendőrökkel, a sztrájkolók „nem adtak okot a rendőri beavatkozásra”. Megjelent Hatházy is, aki megígérte a kereseti adó 4 forint 75 krajcárra való csökkentését, a tömeg azonban nem hitt neki és „abczugolásban tört ki”, az igazgató pedig visszavonult. Ekkor szólásra emelkedett Dézsi Róza munkásnő, aki „rövid és mindenesetre szelíd bevezetés után” felolvasta (pontokba szedve), mit kíván a munkásnép:

1. Hatházy igazgatót távolítsák el vagy helyezzék át;
2.
részesüljenek tisztességes bánásmódban „és ne legyenek kitéve a hivatalos közegek önkényének”;
3. csökkentsék az adót;
4. „mindezek biztosítására a központból várnak valakit”, s ha a miniszter nem hajlandó kivizsgáltatni az ügyet, ők bizony munkába nem állnak.

Ekkor Dézsi Rózát a rendőrség bekísérte a városházára, de még aznap szabadlábra helyezte.

Ugyanitt az Ellenzék közli Hatházynak és a dohánygyár tisztviselőinek nyílt levelét, melyben az igazgatót ért vádak ellen tiltakoznak mindahányan, és meggyanúsítják a munkásokat, hogy tulajdonképpen az adó puszta léte ellen sztrájkolnak, és nem annak felszabdalt levonását sérelmezik. A nyílt levélben végső soron pedig a szocialista tanokat és azok terjesztőit vádolják.

A munkásnők szerda reggel a gyár elé tömörülve akadályozták a munkakezdést, délelőtt a Széchenyi téren és a város nagyobb utcáin 200-300 fős csoportokban Kossuth-indulót énekelve sétálgatnak, rendzavarás nélkül, amelyért az Ellenzék munkatársa külön dicséretben részesíti őket. Délutánra a tömeg szétoszlott.

Aznap Budapestről Kolozsvárra érkezik Perleberg Arthur, a Dohányjövedéki Központi Igazgatóság főnöke az ügy kivizsgálása érdekében. Ezt követően az újságíró „a pénzügyi igazgatóság egyik tekintélyes állású tisztviselőjétől” nyerve információt, fényt derít a sztrájk kitörésének mindezidáig háttérben maradt részleteire. Kiderül, hogy a „kolozsvári dohánygyár munkásai azelőtt megadóztatva nem voltak”, ugyanis „az adónyilvántartásokból egyszerűen kifelejtették őket”.

Nem tudni, hogy ez mennyi időre visszamenőleg jelent kincstári károsodást, csupán azt említi, hogy „mikor Szedlácsek, a korábbi igazgató meghalt, véletlenül jutott eszébe a kolozsvári adóhivatal akkori főnökének, hogy itt egy adótárgy figyelmen kívül” maradt.

Ekkor – Hatházy Ferenc kinevezésével egy időben, és a törvény értelmében – kiszabták az adót minden egyes munkásra, kereseti megkülönböztetés nélkül. A hivatalnok nem tudott arra a kérdésre válaszolni, miszerint Hatházy tett-e lépéseket „szóval vagy írásban arra nézve, hogy ez az adó összeg méltányosabb tételekben rovassék ki”.

Mivel a törvényen sem az igazgató, sem a pénzügyi igazgatóság változtatni nem tud, az egyetlen megoldást a törvény revíziójában és a kereseti küszöbök szerinti adókulcs újraszámításában látja.

Március 26-án viszont „illetékes helyről” az Ellenzék értesült a sztrájk megszűntéről. A fővárosból érkezett küldöttség lecsillapította a kedélyeket, és mindenki visszaállt dolgozni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a központi igazgatóság szabadságoltatta Hatházyt, akinek kinevezésétől kezdődően kényszerültek a munkások adófizetésre, aminek okára a fentiekben fény derült már.

Az újságíró a továbbiakban részletezi a gyári munkások adóösszegeinek természetét és nagyságát, a törvényekre hivatkozva. Ugyanitt közli, hogy az adóügyi hatóságok a munkások családtagjai után kivetett adó esetében „az összeírás alkalmával a családtagokat hibásan írták össze, a 16 éven alul levőket is adóköteleseknek vették”. Így került megadóztatásra 874 munkás „mint családfő (összesen) 2110 frt 50 krral” és törlésre „398 családtag összesen 398 frt” adóval.

A jogtalanul kivetett állami adót „Hatházy igazgató átirata és személyes megkeresése folytán Stucheil Gyula m. kir. pénzügyigazgató (...) még a szerdai nap folyamán törültetni rendelte”. Szó került a községi adó aránytalanságáról is, amelynek keretén belül a 10 forintnál kisebb adót fizető munkások kivétel nélkül 1 forinttal lettek terhelve.

A továbbiakban az adóreformok szükségességére és Hatházy korrekt levonási politikájára hívta fel a figyelmet, ugyanis – mint utólag megtudták – míg egy évvel korábban az igazgató „8 részletbe vonta le (az adót), idén 10 részletben akarta levonatni”.

A lap ezek után közölte, hogy a fővárosi küldöttség a rákövetkező héten visszatér és az ügyet aprólékosabban is kivizsgálja, illetve azon reményét juttatta kifejezésre, hogy az adófizetésben felmerült és utólagosan kifizettetésre kötelezett hiányokat nem a munkásokkal, hanem a gyárral fogják törlesztetni.

„A munkásnők kívánságára az igazgatóság két női alkalmazottat állásától felfüggesztett. Ezek is munkásnők, de «átvevőnők», kiknek modora és bánásmódja ellen kifogásuk volt” – számolt be a Kolozsvár március 26-án.

Egy nappal később az Ellenzék ismételten dicséretben részesíti a dohánygyári munkásokat a zavargásmenetes, példaértékű magaviseletért, de újra kitér Hatházy és közegei igazságtalan magatartására.

„A sztrájk egyrészről bepillantást engedett a gyár sötét munkatermeibe, más részről megvilágította Kolozsvár város egy nevezetes csoportjának ezer családnak kereseti viszonyait és életét...”, majd a gyár és a munkások életét tekintette át az újságíró.

Eleinte kizárólag női munkaerőt alkalmaztak, mégpedig „a kolozsvári tisztes polgári osztály szegényebb családjainak nő tagjai foglalták el a munkaasztalokat”. Majd „változtak az idők, drágább lett az élet, s ezzel harmóniában nem emelkedett a munkabér (így hát) az intelligens és tisztesebb elemek egy része félrevonult a gyártól...” s helyükre kis pénzért dolgozó „ledér és bűnös elemek” kerültek.

Több hátulütője is van ennek, egyik azonban kivételesen ki lett emelve: „(...) az olcsó bérért dolgozó munkásnői sereg kevésbé tiszta és kevésbé dolgozik tisztán. Ez okozza azt, hogy a szivar gyártmányok igen sokszor tele vannak ronggyal, szőrrel, hajjal és egyéb undorító szeméttel. Sokszor ragályos betegségben is szenved ez a népség...”.

Az újságíró véleménye szerint fontos lenne emelni a fizetést, mely a munkásnők tisztes megélhetését biztosítaná, ami tisztábbá tenné őket mind testi, mind pedig ruházati és magaviseleti szempontból.

Hétfőn, március 29-én az Ellenzék hírt adott arról, hogy Kolozsvárra érkezett Bálványi Gyula központi aligazgató, aki megkezdte a kihallgatásokat. Az újság ugyanakkor a gyárat kötelezné a kincstárba fizetendő elmaradt adók törlesztésére, egyben a bérek emelésére és a betegsegélyezés ügyének megoldására.

Legközelebb az április 21-i lapszám közölt újabb fejleményeket, miszerint „a gyár betegsegítő egyesülete (...) orvosának Szentgyörgyi Jenő fiatal orvostudort választotta”, és „a felsőbb hatóság részéről ígéretet tettek a munkásoknak, hogy a munkabéreket a budapesti gyárak munkabéreinek megfelelő összegre felemelik, az igazságtalanul nagy adó alól pedig feloldják a munkás népet”.

Utoljára 1897. május 5-én közölt hírt a dohánygyári sztrájkkal kapcsolatban az Ellenzék: Hatházy debreceni áthelyezéséről ír. Egy másik társadalmi csoport berkeiben viszont „Hatházy tiszteletére május 15-én (szombaton) a Központi Szálloda dísztermében búcsú-bankettet rendeznek jó barátai és tisztelői” – így a Kolozsvár.

A kolozsvári kereskedelmi és iparkamara jelentése az 1897-es esztendőről a sztrájkot kirobbantó okok között megemlíti az alacsony napibért és a „tapintatlanul alkalmazott” munkaadót. Ugyanitt örömmel tudatja, hogy a férfimunkások esetében napi 80 krajcárról 95-re, a női alkalmazottak számára 56-ról 75 krajcárra emelkedtek a bérek.

A sztrájk következményeként "a gyár 1898. január 10.-én népkonyhát nyitott, amelyben a munkások fejenként 10 krajcárért meleg reggelit és ebédet kapnak. Ezt az összeget a munkások keresetéből hetenkint levonják” – áll a következő évi jelentésben. Ezt a szokást a gyár Hatházy után következő igazgatója, név szerint Kazai Rezső honosította meg, tudomása szerint az országban elsőként.