Cholnoky Viktor - Dráguló szivarok

Főbenjáró bűnt, sőt csaknem hazaárulást fogok elkövetni most. Megdrágulnak a szivarok, drágább lesz a molett, szőke trabukkó és a termetes szép barna britanika is, és én ezt az alkalmat mégis arra használom fel, hogy dicsérni jöjjek a magyar trafikot, nem pedig temetni. Ismétlem: tudom, hogy ez hazaárulás- számba megy, de kénytelen vagyok kimondani a véleményemet, a meggyőződésemet, ha megköveznek is érte felebarátaim, sőt testvéreim a dohányzásban. Ez a meggyőződésem pedig a következő: ha már nem tudunk eredményesen haragudni a húsdrágaság, a lakásdrágaság és a tejdrágaság miatt, amelyek valóban gazságoknak az okozatai, akkor ne haragudjunk meg a trafikra azért az egy krajcáros áremelésért, mert a mi trafikunk igenis, a m. kir. trafik - nem gazság, hanem ellenkezően, kitűnő intézmény, olyan, hogy ha nem volna meg, akkor egyenesen be kellene hozni, mert Magyarországon a dohányt nem szabadna a szabad kereskedelem kezére bízni.

Hogy ehhez az állításomhoz bizonyítékok kerüljenek, azért nem kell messze menni. Sőt sehova se kell menni, mert a helyünkbe hozzák a bizonyítékát. Azok a sunnyogó, körmönfontan beszélő parasztemberek, akik titokzatos formájú zsákokban cipelik és sózzák rá a dohánypalikra méregdrágán az úgynevezett "szűzdohányt". Meg azok a szintén sunyi tekintetű és leginkább kopott szalonkabátban járó egyiptomi cigarettacsempészek, akiknek rendesen a Dob utca valamelyik olcsó hónapos zugában van a "manifacture de tabacs et cigarettes d'Orient"-jük, és áll egy réz töltőmasinából, két skatulya egyiptomira cifrázott hülzniből, meg négy-öt kis pakli, leginkább tizenhetes trafikdohányból. Alávalóbb, szentségtörőbb, orcátlanabb vagdalék, mint a paraszt félkézkalmár dugáruja, csúnyábban maró, fehérre festett és talikbetűvel ellátott apró pióca, mint rendesen facér pincérből Dimitrinóvá avanzsirozott pesti csempész cigarettje, sehol ezen a világon nem található. Ha a trafikban verpeléti vagy véki avagy rétháti helyett ilyen marólúgba áztatott szecskát, vagy Gianaclis, vagy Kyriazi helyett ilyen nyelvrák-papirosformát kapna az ember, hát akkor joggal menne vissza és kívánná a trafikoskisasszony füle hallatára, hangos szóval, hogy a pénzügyminiszter és a haragvó ég valamennyi felhője közt mentül előbb álljon be a rövidzárlat.

Ha nem a helyünkbe hozzák, hanem magunk megyünk utána a trafiktól való mentességnek, akkor még keservesebb, illetve keserűbb tapasztalatokra jutunk. Nem tudom, tapasztaltál -e például olvasóm: olasz szivart. Ezek a panaminókból és nagyzási hóbortból összerakott kalmárlelkek a szivarjaikat híres embereikről nevezik el. Van Crispi-szivar, van Cavour, van Sonnino, van Donizetti, sőt van talán Notarbartolo és Murri Linda-szivar is. A jogos és igaz közös neve azonban mindnek csak egy volna: Rossini.
Azaz egyáltalán nem lehet színi. Mert az olasz szivar a rágyújtás után való harmadik lélegzetvételre vagy tűzcsíkot kap az oldalába és forrón keserű, csípősen orrfacsaró ellengőzt ereszt a támadója nyelvére, vagy pedig egyszerűen felrobbanik. Halk - sőt egy szivartól nem is olyan halknak mondható - recsegést hallat, a bordái szétpattognak, a bele pedig szétnyílik és elterpeszkedik, mint a vízbe dobott jerikói rózsa.

Nos, azután a német szivarok! Ezerféleképpen csábító a formájuk és a külszínük, az úgynevezett takarólevelük. De a belük, ó, a belük! A Magyarországból kiexportált legkomiszabb kapadohányból vagy az Amerikából beimportált sötét képű gyilkosfű redőzött konglomerátumából áll. A legdrágább fajtája sem fogható még a mi trabukkónkhoz sem, olyan szivart pedig, mint a magyar regalitas, nem is beszélve a magyar trafik egyik legszebb dicsőségéről, a prenzadosról, nem kapsz sehol azok közt a határok között, "soveit die deutsche Zunge reicht".

A cigarettre viszont Franciaország szolgál elrettentő például. Nekik híres és az idegen előtt előkelő hanglejtéssel emlegetett cigarettjük a caporal. Nem! Ilyen otromba káplár nem terem még a leggorombább hadseregben, a németben sem. Az idegen csak azért nem csuklik tőle mindjárt az első pillanatban, mert előbb köhögnie kell. Nem beszélek a svájci meg az orosz dohány borzalmairól, hanem iparkodni fogok most etnográfiai nézőpontból bizonyítani azt a tételemet, hogy Magyarországon a trafik szükséges és üdvös intézmény. Azért, mert a dohány mint szabadkereskedelmi cikk csupán három népfajnak a kezére való. A spanyoléra, a görögére és az angoléra.

A spanyoléra meg a vele egyfajú portugáléra, különösen a közép- és dél-amerikai gót utódokéra, azért, mert náluk a dohány nem pusztán élvezeti cikk, hanem valósággal kultusztárgy. Olyan szent valami, amit áhítattal adnak már a pólyából alig kibújt gyerek szájába is, és amit Dél-Amerikába be szabad vinni még a templomba is. A limai nagy székesegyházban például, amely a világnak egyik legnagyobb katedrálisa, egy-egy vasárnapi tizenegy órai mise után akkora a füst, mint valamelyik budapesti kávéházban téli estén hét órakor. A tömjén nehezebb füstje csak alig hogy utat tud vágni magának a barna maduro aromatikus felhője meg a világos claro illattá vált lelke között. A spanyol fajta népeknek tehát olyan szent a dohány, hogy nem szabad meghamisítani. Ez az idealizmusban telhetetlen faj szent áhítattal kezeli kereskedelme és gyönyörűsége csúcspontját, a dohányt. Ezért olyan kitűnőek a Julian Alvarez Flor de Henry Clay-jei, a Juan Cueto és Társa Don Quiotejei, Bengochea Commercialjai. S ezért nem csupán a dohánytermelő föld jóvoltából szí a belemi koldus is, a corumboi indián menyecske is különb cigarettet, mint az orosz nagyherceg. A ma Zaragozának nevezett Caesarea Augustusától kezdve az Atlanti-óceánon át egész Santiagóig szentség a dohány.

A görög kezére azért való a dohány, mert a görög - aki azonban leginkább örmény vagy pedig cincár - a töröknek a kereskedője. A török pedig az első szippantásra megérzi, hogy a cigarettjében vagy a nargiléjában hány százalék a tombéki duhán, és mennyi a latakia. A törököt mindennel meg lehet csalni, csak dohánnyal meg szőnyeggel nem. A görögnek tehát kereskedelmi érdeke, hogy a legjobbat adja. Ezért méltán világhírű a Dimitrino, a Gianaclis, a Chelmys, a Caravopoulo és a Kyriazi.
És végül való a dohány az angoloknak azért, mert ez a fajta sokkal szuverénebb és sokkal gazdagabb, hogyse szüksége volna arra, hogy gazember legyen. A becsületességnek ez a minden babonás támasztéktól mentes, tisztán gazdasági, tehát megrendíthetetlen oka annak is, hogy az angol dohány csak olyan szolid valami, mint az angol posztó vagy az angol acél. Ami dohányra az angol ráteszi a kezét, abból vagy a Bright Bird's Eye, a Three Castles, a Capstain gyömbérédességű illata válik, vagy Upmannak, Bocknak a felülmúlhatatlan finomságai.
Ennek a három népfajnak a kezére való tehát csak a dohány. A szent áhítat, a kényszerbecsületesség és a gazdaság okozta erkölcsösség lelkiismeretére rábízható. De nekünk trafik kell, mert ha nálunk nem volna meg az állam garanciája a dohányra, akkor mehercule, megtörténne, hogy a szivarunkat tizenkét százalék vízzel hamisítanák, a dohány árát minden negyedévben felstájgerolnák, a cigarettbe pedig csak úgy keletlen kenyérpépet tömnének bele dohány helyett, mint ahogyan most a kolbászba vágott hús helyett.

Azért tehát dicsérni kell a magyar trafikot, és nem szabad haragudni azért az egy szerény krajcárért, ami valóban a legjogosultabb minden áremelés között ebben a gyehenna módon megdrágult világban.