A dohány

Aki már látott dohánynövényt, valószínűleg még csak véletlenül sem gondolt arra, hogy a dohány (Nicotiana) a burgonyafélék családjának egyik nemzetsége. Ráadásul közeli rokonságban áll a nadragulyával és a beléndekkel is, melyek szintén erősen mérgező növények. A dohány nem csak latin nevét, de a benne lévő alkaloid elnevezését is Jean Nicot-ról, Franciaország portugáliai nagykövetéről kapta, aki 1559-ben gyógyászati célból küldött dohányt Medici Katalinnak, hogy állandó migrénjét azzal enyhítse.

Hatóanyaga a nikotin, mely erős idegméreg. A növény szempontjából ennek funkciója a kártékony rovarok távoltartása, így nem meglepő, hogy sok másik növény is tartalmaz nikotint, de egyik sem akkora koncentrációban, mint a dohány. Ez a mennyiség azonban nem csak az apró rovarokra jelent veszélyt, de nagyobb állatokra és az emberre is. Ennek ellenére jó pár olyan növényevő állat van, mely el tudja fogyasztani a dohányfajokat anélkül, hogy az bennük bármilyen kárt okozna.

Tabacologia, 1622.

A spanyol tabaco szó valószínűleg a Karib-tengeri taino nyelvből származik és eredetileg vagy egy dohánylevélből készült tekercsre, vagy a tabago-ra, egy Y-formájú, dohányfüst szívására használt pipára utalt. De az is lehet, hogy az arab tabbaq szóból ered, melyet már a IX. századtól különböző gyógynövények megnevezésére alkalmaztak. Érdekes, hogy a legtöbb ország ezt az elnevezést vette át, építette be a saját nyelvébe, és használja a mai napig. Németül és oroszul tabak, franciául tabac, angolul tobacco, svédül tobac, olaszul tobaco. Az eszkimóknál tawac, a perzsáknál tombeky, japánul tumbruko. Kissé eltérő formájú a török tüttün, az igazi kakukktojás azonban a szláv területeken használatos duhan, mely leginkább hasonlít a mi dohány szavunkra. Horvátországban ma is annyira megbecsült „nemzeti” növénynek számít, hogy a 10 lipás pénzérme hátoldalára is ez került.

A dohánynövény őshazája Közép- és Dél-Amerika, bár növénygenetikusok szerint az Andok vidékéről származik, a mai Peru és Ecuador területéről. Mindenesetre már a bennszülöttek megszámlálhatatlan módon használták: az orrukba tömték, rágták, ették, itták, testükre kenték, golyócskák formájában a szemükbe tették, vagy végbélkúpként alkalmazták. A rítusokban a füstöt a harcosok arcába lehelték szerencsét remélve, vetés előtt a szántóföldre szórták, az isteneknek áldoztak vele, szexuális aktus előtt levét a nőkre fröcskölték, valamint férfiak és nők egyaránt narkotikumként használták.

Azt követően, hogy az európai felfedezők megérkeztek az amerikai kontinensre, a dohány hamar kereskedelmi áruként vált népszerűvé. Többek között ez vezetett az Egyesült Államok déli államaiban a gazdaság fejlődéséhez, még jóval a gyapottermelés beindulása előtt. Szinte elképzelhetetlen, de az első dohányültetvényeket időszámításunk előtt 3-5 ezer évvel kezdték el művelni! Európában gazdasági méretű termesztésébe először 1615-ben, a hollandiai Amersfort város határában kezdtek bele. Magyarország a XIX. században vált a térség egyik legjelentősebb dohánytermesztő országává, így például 1858-ban hazánkban több, mint egymillió mázsa dohányt szüreteltek!

Flora von Deutschland, Österreich und der Schweiz, 1885.

A dohány átlagosan 80-90 cm magasra nő, de fajtától függően léteznek 1,5 – 2 méter magas példányok is. Egyéves, dudvaszerű, erőteljes növény. Levelei ép szélűek, ellipszis alakúak, a levélcsúcs fajtától függően lehet hegyes vagy gömbölyű. Felületük sima, de enyhén bordázott, és a száron felfelé kisebbednek. Legalul találhatók a nagy, korán beérő, durvább erezetű levelek. Azonban minél kisebbek és minél későbbre esik érésük ideje, annál finomabbak és keresettebbek. A növény tetején egészen apró, szinte áttetsző finomságú levélkék vannak, ebből származik a legnemesebb és legdrágább dohány.

Kapadohány

Virága is változékony: a kapadohányé apró, sárgászöld és bögre alakú, míg más fajtáké fehér vagy rózsaszín árnyalatú, hosszú csövű, mely a végén laposan szétterül. Egyes nemesített fajtáit változatos színű és feltűnően illatos virágaiért dísznövényként termesztik. A növény hatalmas termetéhez képest magjai nagyon aprók, még a máknál is jóval kisebbek, és az egy-egy virág után beérő tokban többszáz szem is megbújik. Csírázásuk 27 ̊C-on általában 2-5 napig tart. "Tanácsos a magot az elvetés előtt 24 óráig salétromos vízben áztatni, hogy könnyebben és előbb kicsírázzék. Hogy a mag az elvetéshez egyenletesen essék a földbe, szükséges azt vékony porhanyó földdel megkeverni, melyet azonfelül sárga dohányporral is meg lehet szaporítani."

Eredendően meleg égövi növény, de a termelés céltudatos fejlesztésével sikerült elérni, hogy a mérsékelt égöv alatt, így nálunk is megterem, és ma már szinte mindenütt termeszthető. Ennek ellenére szaporítása sok figyelemmel és körültekintéssel történik. Ugyan különleges talajt nem igényel, de természetesen annak minősége a termésre nagy befolyással van. A legkiválóbb dohánytermő területek a meleg és nedves éghajlatú vidékeken vannak, ahol a levegő páratartalma nagy és a talaj tápanyagokban gazdag. "Legalkalmasabb egy magasabban délnek fekvő, szélnek erősen ki nem tett szántóföld. Igen jó a dohányültetvényre, ha annak közelében egy folyó vagy tó van, az abból felszálló nedves ködök és gőzök a dohánynövénynek igen üdvösek."

Régebben nagyobb gazdasági jelentősége csak a kerti, a közönséges és a kapadohánynak volt. Az utóbbit később már csak nikotingyártásra használták. Közismert fajta nálunk a Virginia, melynek őshazája Virginia állam. A göndör dohány termőterülete az Égei-tenger szigetein van. A havannai fajta a legkeresettebb, de híres a Szumátra és Jáva szigetéről származó is, melyből a szivarok külső burka készül. Cigaretta gyártására legalkalmasabb a török dohány, amely Macedóniában terem, de ilyennek számít a Görögországban és a Krím-félszigeten termesztett is. A török dohánynak apró levelei vannak, és színük a sötétbarnától a legszebb aranysárgáig változik.

Nagy cukortartalma különösen jó ízt és zamatot kölcsönöz a hazai Virginiának, melyet főleg a szabolcsi homokon és Verpeléten termesztenek hevesi zöld dohány néven. Kitűnő szagos dohány a csetneki és a tarkányi. Speciális magyar fajta a muskotály és a kerti. Különleges fajta volt a múltban a szűzdohány, melynek sárga virágai, és ovális levelei voltak. Bár a magyar nyelv ezt az elnevezést leginkább a pénzügyőrök szeme, és így az adóztatás elől elrejtett szívni valóra használta.

A dohány nagyon munkaigényes növény, jól előkészített és porhanyósra megmunkált talajt kíván. Ennek első fázisa az őszi mélyszántás, mivel a növény rövid idő alatt fejleszt hatalmas gyökérzetet. Az eleinte melegházban nevelt palántákat május közepéig ültetik ki a szabadba, ahol gyors fejlődésnek indulnak. Ehhez azonban jelentős mennyiségű nitrogént, foszfort és káliumot használnak fel, ami ha nincs jelen megfelelő mennyiségben, műtrágyával kell pótolni. Az ültetvényt annyiszor kell kapálni, ahányszor csak a talaj gyomossága azt megkívánja.

A levelek fejlesztése érdekében „tetejezik” avagy bugázzák, aminek során a fejlődésnek indult virágzatot eltávolítják, továbbá „kacsozni” avagy hónaljazni is kell, azaz a szár tövéből kifejlődő kis hónaljrügyeket leszedni. Amint a meghagyott levelek elérik fajta szerinti nagyságukat, megérnek. Ennek jelei: ha élénkzöld színüket elveszítik, erős mézszerű szagot terjesztenek, hegyükkel a föld felé hajolnak, érintésnél ragadósak, átlátszó pettyeket és foltokat mutatnak és a levélerek elsárgulnak.

A magnevelésre meghagyott növényekről a rothadó leveleket el kell távolítani, de a többit rajta kell hagyni, míg a magok teljesen be nem érnek. Egyetlen ilyen tő 20 holdnyi terület bevetésére elegendő magot képes szolgáltatni!

A dohány kártevői a rovarok. Egy bizonyos lepkefaj hernyója lelkesen dézsmálja a húsos, zöld leveleket. A dohányraktárakban felhalmozott szárított leveleket viszont az apró dohánybogár veszélyezteti, sőt nem kíméli a kész cigarettákat és szivarokat sem: keresztül-kasul furkálja, így használhatatlanná teszi azokat.

A leszüretelt levél még koránt sem kész kereskedelmi alapanyag, sőt innentől indulnak az igazán fontos és összetett folyamatok, hogy a legtökéletesebb íz és illatanyagok kialakuljanak.

A zöld leveleket letörik, és felfűzik, így kerülnek a szárítópajtákba. A szárítás történhet természetes vagy mesterséges úton is, lényege, hogy közben a dohány vegyi alkotórészei bomlásnak indulnak és a bomlás során különböző kémiai anyagok keletkeznek. Az átalakulási folyamat attól függ, hogy gyorsan, lassan, magas, vagy alacsony hőmérsékleten történik-e a szárítás. Továbbá függ a levegő páratartalmától is, mert a dohány erősen nedvszívó növény.

Szárítás után a fermentálás következik, amely az élvezhető íz- és illatanyagok kialakulása szempontjából fontos művelet. A fermentálás igen kényes munka, kivitelezése nagy szakértelmet kíván. Lényege, hogy a már megszárított dohányleveleket asztagokba rakják. Ilyenkor a dohány melegszik, súlya csökken, baktériumok és enzimek okozta elváltozások mennek végbe, ami által nikotintartalma csökken, viszont aromát adó illóolajok keletkeznek benne. Nagyrészt az illóolajok mennyisége és minősége adja a dohány értékét. Ezek után kerül a gyárakba, ahol aztán egyedi kezelés után szivar, cigaretta, vagy fogyasztási dohány készül belőle.

Fontosabb fajták és kezelési eljárások

Nyílt tűz füstjével szárított dohányt Kentucky és Tennessee államokban termesztett dohányokból állítanak elő, bagó, nedves tubák, bizonyos fajta cigaretták alkotóelemeként valamint pipadohány keverékekben használják. Hasonló eljárással készül még a Latakia, melyet a dohány keleti fajtáiból termesztenek, a leveleket Ciprus és Szíria helyi keményfáiból és cserjéiből rakott parázsló tűz felett pácolják és füstölik.

A Virginia dohányokat többnyire hőbefúvásos pajtákban, forró levegővel szárítják. A legtöbb kanadai és angol cigaretta 100%-os tisztaságú Virginia dohányból készül.

A Burley dohány természetes úton szárított, főként cigaretta gyártására használt dohányfajta. Rendkívüli kézimunkát igényel, ami miatt jellemzően elmaradott területeken foglalkoznak vele.

A Cavendish inkább szárítási folyamat és vágási módszer, mint dohánytípus. A feldolgozás és a vágás módja hozza ki a dohány természetes édes ízét. Szinte bármilyen típusú dohányból elő lehet állítani, leggyakrabban pipadohány vagy szivar készül belőle.

Az Oriental dohány Törökországban, Görögországban, Bulgáriában és Macedóniában termesztett, napon szárított, erősen aromás, kis levelű fajta. A legkorábban megjelent cigarettafajták közül számos nagyrészt vagy teljes egészében Oriental dohányból készült, manapság már főként pipadohány-keverékekben használják, vagy cigarettákat ízesítenek vele.

A Perique feltalálását egy Pierre Chenet nevezetű földművesnek tulajdonítják, aki nyomásos fermentálással először 1824-ben állított elő ilyen keveréket. A pipadohányok „szarvasgombájának” is tartják, de főként ízesítésre használják, mert önmagában fogyasztva túl erőteljes. Jellemzően tiszta Virginia dohányhoz keverik, ezzel pikáns ízt, erőteljességet és frissességet kölcsönözve a keveréknek.

A kertészkedést kedvelők a dísznövény-kereskedések kínálatából is ismerhetik a dohányt, illetve annak kifejezetten dekoratívvá nemesített változatait (Nicotiana alata). Sokféle színben és méretben kapható, egész nyáron át virágzó növény, melynél inkább a virágok és nem a levelek méretén van a hangsúly. Fehér, halvány- és sötétebb rózsaszínű, bordó, sőt sárgászöld virágú változatai is léteznek. A virágok a nagy melegben kókadtan csüngenek összecsukódva és csak estefelé kezdenek ismét kinyílni, amikor az egész kertet betölti fantasztikus, máshoz nem hasonlítható illatuk. Hatalmasra nő a hófehér és rendkívül hosszú virágú, úgynevezett hegyi dohány (Nicotiana sylvestris).

Nem sok értékesebb és megosztóbb növény létezett a történelem során, mint a dohány. A kezdetektől a mai napig akadtak pártfogói és ellenzői, termesztését, fogyasztását hol tiltották, hol támogatták, és a legkülönfélébb jó és rossz tulajdonságokkal ruházták fel. Létezése hatalmas és kiapadhatatlan bevétel az államnak, ugyanakkor legalább ekkora kiadás az egészségügynek. Minden szándékosan termesztett és fogyasztott növénynek egyaránt vannak előnyös és hátrányos tulajdonságai és hatásai a szervezetre nézve, azonban elég groteszk, hogy egy olyan növényt is évszázadok óta termesztünk, mely halálos mérget rejteget magában.