Dr. Aliz Sorgu - Csikk

Már néhány hónapja dohányoztam édesapám tudtával és segédletével. Utóbbi napi két szál Kossuth formájában materializálódott. Mivel akkoriban szálanként is lehetett cigit kapni a trafikban, az önerős vásárlások során többnyire a nyolc fillérbe kerülő Munkást részesítettem előnyben, hiszen a Kossuth akkoriban tizenkét fillérbe került. Ha ugyanis sikerült összegyűjtenem negyven fillért, azért öt szál Munkást kaptam, szemben a három Kossuthtal. Előbbivel pedig egy hétre ki tudtam egészíteni a napi három szálat kitevő cigarettaszükségletemet. (A szombat-vasárnapokat nagy fazonozások közepette vészeltem át anyám társaságában, aki tűzzel-vassal irtotta környezetében a dohányosokat.)

S mivel anyám nem csupán gyermekeit nevelte igen szigorúan, hanem a férjét is, apám a cigit minden reggel a borotválkozószekrény egyik polcára rejtette, amit suli előtt egy óvatlan pillanatban a zsebembe rejtettem.

A kémek ezt nevezik személytelen kapcsolattartásnak, ami a lebukás ellen a legbiztosabb módszer. Könnyű nekik, anyám sohasem volt kémelhárító. Bennünket viszont rövid úton lebuktatott, hatalmas patáliát rendezett. A cigarettakiosztást saját hatáskörébe utalta, lehetetlenné téve, hogy apám odaadja az adagomat.

Füstölni való nélkül maradtam. Tovább súlyosbította helyzetemet, hogy beköszöntött a nyár, miáltal fő bevételi forrásomnak, a suliban vívott snóblipartiknak vége szakadt, így a cigivásárlásoknak is lőttek.

Ekkor jött nagy barátom, Sanyi mentőötlete: menjünk el dolgozni. Õ éppen aktképek házi sokszorosításához kívánta a kezdőtőkét megszerezni, nekem pedig jól jött volna a mindennapi cigi mellett a régóta áhított cajgnadrágra a pénz. (Pesten 1965-ben a farmert a cajg helyettesítette azok számára, akik nem rendelkeztek elítélendő nyugati kapcsolattal.

Látogatást tettünk a 43. Építőipari Vállalat (remélem, azóta jogutód nélkül megszűnt intézmény) munkaügyisénél, aki révén pár nap múlva az Úri utca 42-ben jelentkeztünk a Várban folyó rekonstrukció egyik építésvezetőségén. Négy forintos órabérért napi tíz órában lapátoltuk a sittet, talicskáztuk a homokot, kevertük a maltert, cígöltük dülledt szemmel a téglát.

Cigim persze nem ettől lett - mivel a munka társadalmában nem fizettek előre -, hanem azáltal, hogy sikerült anyámmal elhitetni, egy hétre az ebédjegy a 43-asoknál nem kilenc, hanem tizenkettő, vagyis napi két forint, lévén akkor még ismeretlen a szabadszombat. Így a költségvetésemben heti három forint aktívum keletkezett. Ez vagy egy doboz Kossuthot, vagy egy Munkást, három doboz gyufát és tíz fillért jelentett. Első héten érthetően Munkást vettem. Hazavinni persze nem mertem, hanem az öltözőszekrényembe tartottam.

Ez lett a vesztem. Pár nap múlva reggel hűlt helyét találtam a szekrényben. Minden vagyonom egy tízfilléres volt, amit sikerült a Vérmező sarkán lévő dohányosbódénál egy szál Munkásra váltani. Idegességemben rögtön el is szívtam.
Ebéd után ismét kínzó cigiéhségem támadt. Ekkor kezdtem a csikkeket figyelni a flaszteren. Akkoriban még nem volt szokás félig szívott rigót eldobni, így nagyon sokat kellett végig mustrálni, mire egy használhatóra bukkant az ember. Az Országház utca kilenctől a szentháromság térig vizsgáltam leszegett fejjel a macskaköveket, mire egy homokrakás tövében rábukkantam az első elszívható csikkre.

Egy termetes Terv volt előttem. Akkora volt, amiért még Hruscsov repülője is leszállt volna. (Az ilyesfajta mondások nemigen tartottak lépést az SzKP-ban dúló hatalmi harcokkal.) Ám ahelyett, hogy egyszerűen csak lehajoltam volna érte, szégyenemben a bonyolultabb utat választottam.

Bementem a kapu alá, és kioldottam a cipőfűzőmet. Megvártam, amíg elmegy a közelből a turistacsoport, majd úgy apróztam a léptemet, hogy a kioldott cipőm pont a csikk mellé kerüljön és leguggoltam visszakötni a fűzőt.
Mikor végeztem és a csikk felé mozdult a kezem, újabb turisták álltak meg a közelemben. A masnit kezdtem igazítani és vártam, de a németeket úgy lenyűgözte a Mátyás-templom (mintha nem nézhették volna 44-ben eleget), hogy azt hittem, soha nem mozdulnak mellőlem. Végül elindultak, felkaptam a Tervet.

Épp megkönnyebbülni készültem, amikor valaki megveregette a vállam. Ijedten hátrapenderültem. Azt hiszem, dr. Skorzeny állt előttem gúnyos mosollyal a száján, sebhellyel az arcán, az NDK-csúcstechnikával, egy Pentacon Electával a mellén. Félig elszívott cigarettáját nyújtotta felém. Talán valamelyik koncentrációs táborban tanulta a kegyosztás eme formáját, mert látszott rajta, a visszautasítás fel sem vetődött benne. Nem csalódott. Elvettem a cigit és mohón leszívtam egy slukkot. Mire kifújtam a füstöt, az SS már messze járt, épp újabb cigire gyújtott.

Számomra szokatlanul aromás, filteres cigi, egy f6 volt a kezemben. Csak akkor dobtam el, amikor a filter íze már elviselhetetlenné vált a számban. (Később Drezdában csak efszexet voltam hajlandó szívni. Az sem érdekelt, hogy kint három márka húszba - az akkoriban legdrágább magyar cigarettánál is csaknem kétszer többe - került.)

Megfogadtam, soha többet nem szedek csikket. S hogy elhatározásom tartós legyen, arról a Terv is gondoskodott. Munka végeztével elővettem a zsebemből, és meggyújtottam. A lélegzetem elakadt, a fejem kivörösödött, a szemem kigúvadt. Valamelyik dolgozó a dohánygyárban tréfás kedvében a cigi teljes hosszában egy fekete gumicsíkot dugott a dohány közé.