Dr. Scholtz Kornél - Dohányzás
Diákkoromban iskolába menet mindennap kétszer elmentem Adler Adolf és fiainak a Deák Ferenc-utca és Deák-tér sarkán levő szép nagy üzlethelyisége előtt. A Deák-utcai front nagy tükörüveg ablaka mögött reggeltől estig ott ült egy kopassz öregember, és az asztalán levő kis esztergapadon gyönyörű tajtékpipákat faragott. Egyes ilyen pipákat simára köszörült, másokra különféle díszeket, címereket, emberfejeket, kutyákat, sőt a legnagyobbakra egész vadászjeleneteket faragott finom vésőivel és késeivel. Az üzlet polcain kétszeres ököl nagyságú, dudoros, fényes, fehér, Kisázsiából való tajtékdarabok hevertek. Ezekből kellett az öregembernek, a cég „fiai” egyikének gondos számítással kivágnia a karcsú nyakú nagy magyar pipák elkészítésére alkalmas darabokat. Ezekből lettek hosszas és körülményes megmunkálás után a régi magyar urak pipatóriumainak nagyra becsült drága díszei. Hófehér volt a pipa, amikor az öreg Adler kezéből gazdájához került, de karcsú nyakának a pipázás közben keletkezett melegtől meg kellett színesednie. Felszíne finom viaszréteggel volt átitatva, és a hő hatására ez a viaszos réteg nyert eleinte sárgás, majd meggypiros és legvégül koromfekete színt. De hogy ezek a pipa értékét sokszorosan növelő színárnyalatok hosszú évek során létrejöjjenek, ahhoz nagy türelem, kitartás kellett, nagyon kellett ügyelni arra, nehogy a pipa egyetlen felhevüléstől „bajuszt” kapjon. Türelmetlen nagyurak, akik siettetni akarták pipáik eme színváltozásait, különösen eleinte, amikor a még „nyers” ízű pipából a szívás nem esett jól. Inasaiknak adták ki az újonnan vásárolt pipát szívásra addig, amíg a belőle szívott dohányfüst íze ezt a nyersességét elvesztette. Nagy volt Magyarországon a tajtékpipák kultusza, és az amatőrök tekintélyes összegeket fizettek egyes különösen szépen kiszívott darabokért. Pipák mellett különféle alakokat ábrázoló, többnyire borostyánkő véggel ellátott szivar- és cigaretta-szipkákat is készítettek a tajtékfaragó művészek. Budapesten a nagy Adler-féle üzleten kívül még az egyetem-utcai Novák cég boltjában láttam sokáig ilyen tajtékárukat. Tudomásom szerint Bécs volt ennek a különleges iparnak fő centruma. Nagy kelete lehetett még ezeknek a holmiknak Bajorországban. Ezt onnan sejtem, hogy a német szociáldemokrata párt nagyhírű szatirikus hetilapjának, a Simplicissimus-nak a század elején megjelent számaiban sűrűn szereplő nagy hasú müncheni háztulajdonosok és más kifigurázott hasonló elemek szájába a rajzoló gyakran odaillesztette a cifrára kifaragott tajték szivar-szipkát. Úgy látszik ez a vastag óralánccal együtt nélkülözhetetlen tartozéka lehetett a jómódú müncheni burzsujok viseletének .
Ugyan ki látott az utóbbi évtizedekben valahol vadonatúj tajtékpipát? Régi, kiszívott parádés példányok akadnak még egyes vidéki múzeumokban, egyik-másik kisebb antikvárius kirakatában is láttam olykor egy-egy szerényebb darabot. A tajtékpipa meghalt, antikváriumi tárgy lett, készítői, ha még élnek, bizonyára egyébbel foglalkoznak.
Szomorú sorsában osztozott testvére, a török eredetű csibuk. A magyar tajtékpipa hengeres alakú üregét kockára vágott magyar dohánnyal, a csésze alakú csibukot vékonyan hosszúra vágott török dohánnyal töltötték meg, már t.i. azok, akiknek ilyenre is tellett. Valahol azt olvastam, hogy a múlt században egyes régi pesti kávéházakban a törzsvendégek használatára csibukokat is tartottak.
Van a pipázásnak egy egészen különleges módja. Az ember bemegy a felvidéki faluban vegyeskereskedéssel foglalkozó Stern Mór boltjába, vásárol nála egy mindenféle függelék és dísz nélküli, fehér cserépből készült kétkrajcáros pipát és egy belevaló, másfél araszos pipaszárat. Ezekkel kimegy az erdőszélre, és ott elsősorban száraz gallyakból egy kis tüzet rak, olyat, amilyet a Szepességen „Feuerchen”-nek neveznek. Mialatt a tüzecske ég, a pipát jól megtömi megnedvesített dohánnyal, beledugja a szárát, és ennél fogva óvatosan bedugja abba a parázsba, amely az elégett gallyakból keletkezett. Egy kis idő múlva a parázsban fekvő pipából szép bokor füstfelhő kezd kiszivárogni. Ilyenkor az ember kihúzza a pipát a zsarátnokból, szájába veszi a pipaszár végét, és élvezettel szívja magába az egyenletesen átforrósodott dohányból eredő füstöt. Felvidéki szlovák atyánkfiai találták ki a pipázásnak ezt a módját, amelyet „za pekacska” névvel illetnek. Tótul tudó ember mondhatná meg, hogy ez a kifejezés szó szerint mit jelent. Én fiatal koromban Árva megyében Felsőkubinban sajátítottam el ezt a dohányzási technikát, amikor keresztapám apósának, Meskó Tamás nyugalmazott huszárkapitánynak ottani „skvarkájában” nyaraltam.
Azt mondják, hogy a pipázás kiment a divatból. Hát ez csak részben igaz, hiszen a kurtaszárú makrapipát még elég gyakran látjuk, a fából faragott angol pipának még most is sok a kedvelője. Nem a tajtékpipa és csibuk mentek ki a divatból, hanem azok az emberek, akik a régi időben ráértek hosszúszárú pipákból és csibukokból naphosszat pöfékelni. Az ilyenfajta dohányzás mellett ugyanis egyebet alig lehetett csinálni, mert a hosszú pipaszárat, különösen a csibukét fél kézzel tartani kellett, legfeljebb még olvasgatni lehetett mellette, dolgozni már nem.
A pipát kiszorította a szivar, a szivart pedig a hivatalosan még most is makacsul „szivarkának” nevezett cigaretta. (Ugyan hallották-e, hogy a trafikban valaki szivarkát kért?) A háború előtti régi magyar trafikszivar a legolcsóbb, két és fél krajcárba kerülő „vegyes külföldi” kivételével megbízható, jó hírű gyártmány volt. Ezt az utóbbit rövid szivarnak is nevezték. Minősége megfelelt a németül tréfásan „Freimaurer Zigaren”-nek nevezett féleségnek (Zigaren für Maurer im Ferien zu rauchen). Rokona volt ennek az első világháború alatt a harctéren levő német katonáknak Liebesgabe (szeretetadomány) címen juttatott szivarfajta. Egy német hadfi a Fliegende Blätter egyik képén nézegetve a kezében tartott, gyanúsan gőzölgő macskafarkot, ezekkel a szavakkal adott kifejezést véleményének: „Die echte Liebe ist das nicht.” Árban a vegyes külföldi után következett a kistermetű három és fél krajcáros közkedvelt könnyű „Portorico”, a nagyobb és vastagabb ötkrajcáros „Cuba”, általános néven ötös szivar. A hétkrajcáros termetes, hasa „Britannica” már inkább a jobb módúak szivara volt, és ilyen volt még inkább a nála jóval kisebb és finomabb nyolckrajcáros „trabuco”. A kilenckrajcáros „Regalitas”-nak véleményem szerint nem volt sok létjogosultsága, nem tudom, mivel érdemelte meg azt, hogy nevével ellátott piros papírgyűrűvel övezték. Csak nagyobb trafikokban volt kapható a hosszú vékony „Panatelas” és az ennél rövidebb és vastagabb, igen jó „Millares”. Később került forgalomba az igen könnyű, vékony „Rosita” és a trafikszivarok legvastagabb félesége, a hatkrajcáros rövid „Operas”. Kényesebb igények kielégítésére szolgáltak a - dohánykülönlegességek Váci-utcai és budavári üzletében beszerezhető - „Portorico especial”, „Regalia”, „Regalia Media” és az ismeretlen okból „Tisza” szivarnak nevezett, hegyes végű „Regalia Favorita”. Jóval később teremtődött meg két hatalmas vastag magyar szivarspecialitás, az egyik gyűrűjén a magyar korona, a másik az öreg király képét viselte. Igen finom specialitás volt az ugyancsak később forgalomba került „Royales”. Mindezek eleinte csak 25-30 darabot tartalmazó ládácskában árusíttattak, csak később került egy részük négy-öt darabos csomagolásban is forgalomba. Valamennyi magyar specialitás szivar közül legkedvesebb volt a mindig egyformán kifogástalan, nem túlságosan erős Regailia Media, köznyelven a „Media”. A közönséges trafikszivaroknak egészen külön félesége volt a hosszú vékony, szalmaszál betéttel ellátott, igen erős Virginia szivar és annak rövidebb fajtája, a Brazil Virginia. Ezek még a második világháború utáni időkben is kaphatók voltak itt-ott.
A mostanában, a második világháború utáni időkben kialakult helyzetet két szóval lehet jellemezni: „Szivarosok alkonya”. A fentebb felsorolt 16 féle szivar közül egy sincs forgalomban. Dózsa, Táncsics, Ideál, Árpád, Kedves néven új szivarok jelentek meg. A következő fejezetben közölt, nemrég elhalt kedves barátom, Milkó Vilmos tollából eredő tréfás versikében megénekelt „Faintos” időközben „Csongor” névre keresztelt kis szivar „Faintos” korában még a háború előtt keletkezett, és jelenlegi „Nikotex” állapotában szerényebb igényeknek eléggé megfelel. A legdrágább „Dózsa” darabja 1Ft 50 f, jó szivar, és a régi „Regalia Mediát” megközelíti. De sokáig tartott, amíg ezek ketten is még ezt a mérsékelt elismerést is megérdemelték. A szivarkészítés úgy látszik, speciális kézügyességet igényel, és ezt az ügyességet az egri dohánygyár munkásai csak újabban kezdik elsajátítani. Még nehány év előtt is rágyújtás alkalmával az ember különféle eshetőségek előtt állott: Néha megtörtént, hogy a szivar szépen meggyulladt, és szabályszerűen végig égett. Olykor meggyulladt ugyan, de csak abban az esetben égett valamennyire tovább, ha az ember egy hosszú vékony drótszeggel lyukat fúrt beléje hosszában, ami nem mindig sikerült. Máskor meggyulladt ugyan a szivar, de csak kémény módjára füstölgött, közepén égett végig, mialatt oldalrésze feketére pörkölődött cső alakjában megmaradt. Az égés nem mindenkor volt ilyen centralis, egyes példányokon inkább a szivar peripheriájának egy részére szorítkozott, és ilyenkor a végeredmény olyan volt, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Cigarettában a választék bőséges, gyakran kapni külföldi amerikai, bolgár, szerb, stb. készítményeket is. A kurtapipára való „Club” dohány elég jó.
Nekrológot írtam ezekben a sorokban a régi magyar szivarokról. Vajha egyikük-másikuk még valaha feltámadna halottaiból – nagyon reánk férne öreg szivarosokra.
A cigarettakultusz a múlt század végén még csak csírájában volt meg. Jóformán csak a fiatalság cigarettázott, sodorván magának a zsebében hordott pakli „hetes” (hétkrajcáros) dohányból egy-egy „cigit”. A felnőtt, megfontoltabb elemek inkább a pipánál és szivarnál maradtak. Kész cigarettában kicsiny volt a választék. Az egy krajcáros „Sport” és „Dráma”, a mostani „Derű” cigarettához hasonló vékony „Hölgy” és a komolyabb, vastagabb „Szultán” és „Sztambul” voltak az ismertebb féleségek. Később került forgalomba a „Király”, a „Memphis” és az igen kedvelt „Princessas”, és az eleinte specialitásképpen árusított jóval drágább vastag „Ghiubek”. A legtöbb cigarettás kész hüvelyekbe töltögette a finomra vágott dohányféléket. Cigarettatöltéssel sokan keresetszerűen foglalkoztak. A finomra vágott dohányfélék legfontosabbika volt a „Hercegovina” mellett az igen jó és erősen elterjedt „Purzicsán”, amelyet takarékosság okából az előbb említett „hetes” dohánnyal vagy a magyar „erdélyi”-vel kevertek. Eleinte csempész úton, később már legálisan forgalomba kerültek a legfinomabb bosnyák és más balkáni eredetű dohányok is, mint a „Trebinje”, a „Hercegovina Flor” és a bádogdobozokban árusított „Sultan Flor”, a cigarettadohányok királya. Tehetős emberek ezeket csibukba tömve is szívták. Viták folytak arról, hogy a legdrágább „Henry Clay” havanna szivar nyújt-e annyi élvezetet, mint a Sultán Florral megtöltött csibuk.
A különféle dohánykészítmények közötti verseny kimenetele nem kétes, helyesebben mondva régen eldőlt. Eldöntötte a modern élet. A pipa többé-kevésbé kényelmetlen jószág, folyton tisztogatni kell, füstjének szagát sokan nem szeretik, az asszonyok szobában nem tűrik. A szivar drága, elszívása sokáig tart, az embereknek pedig manapság mindenük lehet, csak idejük nincs. A munkával, jövés-menéssel, sürgés-forgással telített mai élet egy-két cigaretta szippantásra még lehetőséget nyújt, de komolyabb jellegű dohányzásra már alig.
Tudjuk, hogy a dohányméreg, a nikotin, narkotikus, idegcsillapító hatású szer. Sajátságos, hogy ennek ellenére egyesek különösen megkívánják olyankor, amikor valamilyen fokozott szellemi tevékenységet fejtenek ki, vagy ilyennek bekövetkezését várják. Ezt magamon is tapasztalom. Igen mérsékelt dohányos vagyok, és nagyon számon tartom azt a néhány könnyű cigarettát, amelyeket az étkezések után elszívott, nikotinmentes két szivaron felül naponta elszívok. Mégis, valahányszor látogatóm akad, akivel engem érdeklő dolgokról beszélgetni fogok, első dolgom, hogy rágyújtsak egy cigarettára még akkor is, ha ez nem lenne soron. Eklatáns és gyakran megismételt példáját láttam az ilyenféle hajlamosságnak Vass József volt miniszternél. Mozdulatlan arccal hallgatta különféle előterjesztéseimet, csak fejbólintással vagy egy-egy szóval (rendben, helyes) jelezve, hogy javaslataimat elfogadta. De abban a pillanatban, amint valamelyik előadott tárgy érdeklődését különösen felkeltette, cigaretta dobozába nyúlt, rágyújtott, felállott és szobájában járkálva hallgatta végig előterjesztésemet, részletesen hozzászólva a mondottakhoz. Ez minden egyes ilyen alkalommal pontosan megismétlődött. Öntudatlanul kívánta meg a nikotinhatást olyankor, ha elméjét valamely tárgy fokozottan foglalkoztatta.
Az íróasztalán álló hamutartó fenekén kevés víz állott azért, hogy a beledobott cigarettavégek ne bűzölögjenek. Egyik-másik látogatóval megesett, hogy égő cigarettáját a hamu leverése végett kissé vigyázatlanul pöccentette a hamutartóba úgy, hogy víz érte annak égő végét. Élénk derültséggel szemlélte a miniszter, hogy látogatója ilyenkor mily sikertelenül igyekszik füstöt szívni kialudt cigarettájából. Jókedvű, tréfakedvelő ember volt.
Egyik kollegánk hivatali helyiségében nem dohányzott. Annál nagyobb feltűnést keltett, hogy nagyon ritkán – évenkint egyszer-kétszer történt ez meg – mégis elszívott egymásután két erős szivart is. Ez csakis olyan napokon történt meg, amikor híre járt, hogy a miniszter a minisztérium személyzetének előléptetési ügyeit tárgyalja. Barátunk már egy-két éve reménykedett abban, hogy legközelebb már az ő előbbre jutása is sorra kerül, és ezért az ilyen hír hallatára igen izgatott lett. Ő tehát – orvos létére ismervén a nikotin hatását – egyszerűen idegcsillapító narcoticumnak vette ezt ilyen kivételes esetekben igénybe.
Erős dohányosok előbb utóbb oda jutnak, hogy erről az élvezetről vagy egészen le kell mondaniuk, vagy legalább is mérsékelniük kell a dohányzást. A teljes lemondáshoz igen erős elhatározás szükséges, ami nincs meg mindenkiben. Kezdetben a legtöbben a mérséklés módszereihez fordulnak. Lényegesen elősegíti ezek törekvéseit a dohányjövedékeknek az utóbbi években nikotinmentes, helyesebben nikotinszegény dohányáruk előállítására irányuló törekvése. Nálunk is állandóan fokozódik az úgynevezett nikotexes szivarok és cigaretták iránti kereslet. Vannak, akik másképpen igyekeznek célhoz jutni.
Tessék rágyújtani, kínálom cigarettával egy hivatali látogatómat. Köszönöm szépen, csak előbb megnézem hány óra van. Én ugyanis délig nem dohányzom. Óráját megnézve megállapítja, hogy tizenkét óra elmúlt tíz perccel, és nyugodtan rágyújt. Sokan vannak ilyen lelkiismeretes délig nemdohányzók. Persze akad köztük olyan is, aki délután pótolja az elmulasztottakat.
Némelyek a szivar vagy cigarettaszipkába aplikált füstszűrő anyagokkal (preparált vatta, csontszén, stb.) igyekszenek csökkenteni a méreg hatását, mások, mint például Bethlen István gróf, beérték azzal, hogy araszos, hosszú szipkát használtak, amelyben a füst jó része leülepedhetett. Keresztes-Fischer Ferenc miniszter orvosi Pravatz fecskendővel egy csepp vizet fecskendezett be szopókás cigarettái alsó végébe. Állítása szerint az így megnedvesített dohányréteg erősen megszűri a rajta áthaladó füstöt. Ezeknek a mindenféle mesterkedéseknek legtöbbször mégis csak az orvos vet véget azzal a tanácsával, hogy tessék teljesen abbahagyni mindenféle dohányzást. Ha a túlzott dohány élvezet a szervezet valamelyik részében már komoly bajt okozott, például látóideg gyulladást, akkor már a dohányzás bármely erős mérséklése nem használ semmit, ilyenkor már csak a teljes abstinencia segíthet – esetleg, de nem mindig.
A gusztusok igen különfélék. Vannak, akik felébe vágják a cigarettát, vagy csak kettőt-hármat szippantanak belőle, azután eldobják – a füsttel már átitatott rész nem ízlik nekik. Vannak viszont olyanok, akiknek éppen ellenkezően, a cigarettának vagy szivarnak éppen az a része ízlik legjobban, amelyet a rajta áthúzódó füst nikotinmaradékkal és égéstermékekkel erősen átitatott. Ismertem egy öregurat, aki valósággal utazott arra, hogy ilyen koncentrált méregtartalmú szivarvégei legyenek. Virginia szivarokat szítt félig vagy háromnegyed részig, és ezeket a csutakokat tálcára gyűjtve gondosan elraktározta, Ezekből a hosszabb-rövidebb bagós szivarvégekből válogatott azután újabb rágyújtáskor olyan hosszabb vagy rövidebb darabokat aszerint, amint éppen erősebb vagy gyengébb méreghatást kívánt meg a szervezete. Persze az lett a dolog vége, hogy a dohányzást egyszer csak máról holnapra a legsürgősebben abba kellett hagynia.
Fiatal emberek, férfiak és nők egyaránt jól teszik, ha még tréfaképpen sem próbálják ki a cigaretta ízét. Csak két cigarettát szívok naponta, mondogatják mentegetőzve, az még nem árthat meg. A baj csak az, hogy a nikotin narkotikum, és a szervezetünk úgy van beállítva, hogy jóformán megköveteli a kezdeti kisadag kábító szer adagjának fokozatos növelését. Így lesznek az emberek morfinistákká, kokainistákká, és így lesz a napi két cigarettából négy, néhány év múlva húsz, majd idővel már komoly mérgezést jelentő negyven-ötven – az un. toxikus dózis. A tapasztalás azt mutatja, hogy megállás csak ritkán van, vagy egyáltalán nincs.
A dohányzásra erősen rászokott ember ilyenkor állandóan kínlódik, sikertelen harcot vív önmagával. Érzi, tudja, hogy árt neki a dolog, de nincs elég ereje ahhoz, hogy szakítson vele, mert hiányt érez, valósággal szenved olyankor, ha nagy elhatározással napi egy-két szivart vagy öt-tíz cigarettát elhagyni próbál.
A dohányzás tulajdonképpen igen komplikált élvezet. A nikotintól jóleső gyenge bódulatba eső központi idegrendszeren kívül még három érzékszervünk, a szaglás, ízlés és látás érzékszerveinek közreműködése kell hozzá. Aki azt hiszi, hogy a látásra a dohányosnak szüksége nincs, üljön be egy sötét szobába, és ott gyújtson rá. Hamarosan ki fog a sötétből kívánkozni. Látni is kell a füstöt, hogy örömünk teljék benne. Ismeretes az a próba is, hogy bekötött szemű ember szájába felváltva meggyújtott, és meg nem gyújtott szivart dugunk azzal a felszólítással, hogy mindkettőt szívja meg erősen. Négy-öt ilyen próba után már csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudja megmondani, hogy égő vagy meggyújtatlan szivar volt-e a szájában.
A fentiekben a dohányzásnak arról a módjáról volt szó, amelynek keretében az ember az elégetett dohány füstjében levő nicotint és egyebeket lélegző szervei útján kebelezi be. De van a nicotin élvezetének más módja is. Az egyik az úgynevezett bagózás. Mostanában – legalább nálunk Magyarországon – már csak nagyon nagyon szegény emberek vetemednek arra, hogy eldobott szivarvéget, vagy pipából kikapart szutykos dohánymaradékot szájukba gyömöszölve szerezzék meg maguknak a kívánt nicotinhatás örömeit. Régebben erre nálunk is rendesebb eljárás kínálkozott. Fiatal koromban a lipótvárosi Bálvány utcában egy nagy dohánykereskedés kirakatában láttam hüvelykujj vastagságú, dohánylevelekből fonott, spirálisan csavart tekercseket, amelyek kétségtelenül arra vártak, hogy vevőjük egy tetszés szerinti darabot levágjon, vagy leharapjon belőlük, és azt fogai közé gyúrja. Manapság, mint útleírásokból sok helyütt olvassuk, inkább csak tengerész matrózok között dívik a dohányzásnak ez a technikája.
A dohányzásnak egy harmadik féleségéről, a brunótozásról Jókai Mór „Fekete gyémántok” című regényéből tudom, hogy akkoriban egy fertályfont legfinomabb sárga spanyolbrunótnak 1 forint 85 krajcár volt az ára. Ezt a porrá tört, igen nagyra értékelt matériát, mint tudjuk, hercegek, grófok és más nagyurak, sőt titokban magasabb évjáratbeli asszonyságok is finom művű arany és ezüst szelencékben hordozgatták magukkal, és kínálgatták vele egymást. Az így megtisztelt jóbarát két ujjával graciozusan csippentett egy keveset a drága anyagból, és azt orrának jobb- vagy baloldali járatába felszippantotta. Ez a művelet a megtisztelt részéről erős tüsszentést váltott ki, amelyet partnere „conducat sanitati” (egészségére váljék) szavakkal nyugtázott. A brunótozás tehát, mint látjuk, ellentétben a bagózással, igen finom és előkelő művelet volt. Hátránya lehetett, hogy a kitüsszentett brunótpor, egyéb orrbeli anyagokkal együtt könnyen az illető ruhájára került. Többek között Nagy Péter cárról olvassuk, hogy kabátja állandóan mocskos volt ettől a vegyes matériától. Azt hiszem, maradjunk inkább a szivar, kispipa és cigaretta mellett.
