Hunyadi Sándor - Kérek egy kis tüzet

Tegnap este moziban voltam. Amikor "kilódultam" a közönséggel együtt a kapun, sürgősen rá akartam gyújtani. De természetesen nem volt gyufám. Szájamba vettem a cigarettát, és áldozatot kerestem, akire lecsaphatnék, hogy tüzet kérjek.
Nem sokáig kellett várnom, egy idősebb úriember jött velem szembe, a cigarettáján gyönyörű nagy parázzsal.

Eléje léptem, megállítottam. És roppant udvariasan a következőt mondtam neki:
- Jó estét! Kérek szépen egy kis tüzet!
Az úriember lesújtón végignézett. Nem is felelt. Csak a fejének egy gőgös, kis tagadó mozdulatával jelezte, hogy nem hajlandó segítségemre lenni. És tovább sétált szép lassan. Ami természetes. Rohanó embertől nem is kértem volna tüzet.
Úgy éreztem magam, mintha pofonütöttek volna. Dühösen néztem a távolodó alak után. Hogy a nyavalya törje ki a dögöt! Milyen undok karakter lehet, milyen antiszociális gondolkodású jellem, hogy megtagadta ezt az apró szívességet, melyet a szokás törvénye alapján nem szokás megtagadni!

Azután magamra haragudtam meg. Miért vagyok olyan hanyag, hogy nem tartok gyufát a zsebemben, holott erős dohányos vagyok. Úgy kell nekem Szokjak hozzá a polgári rendhez!

Visszaidéztem lelki szemeim elé a szigorú úriember arcát. Határozottan jó arca volt. Büszke orra és bátor tekintete. Ilyenformák az amerikai történelmi filmekben azok az öreg urak, akik Lee tábornok alatt harcoltak az arisztokratikus "Dél" hadseregében, és őrnagyi rangban mentek nyugalomba. A kalapja is bátor volt. Széles karimájú borzalinó. A nyakkendőjében is volt egyéniség. Ezer ember közül kilencszázkilencvenkilenc szó nélkül odatartja cigarettáját, ha tüzet kérnek tőle. Sőt akadnak, akik gyufával külön adnak tüzet, és a kínai mandarinokat felülmúló udvariassággal bizonyítják be, mily boldogok, hogy szívességet tehettek. Az én emberem nem adott tüzet. Ritka kivétel volt. Fehér holló a feketék között. Már az is jelent valami rangot, ha valaki a törpe kisebbséghez tartozik és nem az unalmas tömeghez.

Iparkodtam magamat beleképzelni az ilyen kivételes egyén lelkiállapotába. Mi lehet az oka, ha valaki dölyfösen nemet int, amikor megállítják egy kis tűzért az utcán? Leckét akar adni, hogy: "tarts magadnál gyufát?!" Olyan nagy úrnak tartja magát, hogy nem enged magához senki idegent közelíteni? Embergyűlölő? Akármit válasszunk, mindenik esetben van valami színes, egyéni vonás.

Gondolkoztam, merengtem, szájamban a hideg cigarettával, és végül arra a megállapodásra jutottam, hogy az a valaki, aki nem ad tüzet, amikor megszólítják az utcán, lehet komisz ember, bogaras ember, de mindenesetre érdekes ember. Majdnem művész.

Valamelyik este, szünet közben egy barátommal együtt kimentünk a színház elé cigarettázni. Illetőleg csak én akartam rágyújtani. És gyufám persze nem lévén, kinéztem magamnak egy vidámarcú fiatalembert, hogy tüzet kérjek tőle. Mert ezt a műveletet mindig nagy óvatossággal szoktam végezni. Már annyiszor megjártam. Tudom, hogy siető katonatisztet, hölgyekkel sétáló férfit, vagy öregurat nem illő és nem is ajánlatos ebből a célból megszólítani. De jelenlegi médiumom ideális példány volt tűzkérés szempontjából. Az arca ragyogott a jókedvtől. Szinte felhívott rá, hogy hozzá forduljanak valami szívességért. Meg is szólítottam habozás nélkül:
- Szabad egy kis tüzet?
A fiatalember kecses ívben emelte arcom elé parázsló cigarettáját.
- Köszönöm - feleltem, és hozzáhajoltam, hogy regáljaink vége összecsókolódzanak.
Ebben a pillanatban hirtelen barátomnak is kedve támadt rágyújtani.
- Adj egy cigarettát! - szólt.
Szabad balkezemmel előhúztam zsebemből a kis karton skatulyát. Üres volt.
- Sajnálom, öregem, nincs. Az utolsót szívom.
Barátom arcára már éppen ráhullt volna a lemondás fátyola, amikor nagy sebességgel feléje fordult az én kedves fiatalemberem:
- Van énnekem. Tessék parancsolni! - és túláradó nyájassággal nyújtotta feléje cigarettatárcáját.
Barátom azonban szilárd jellem, aki nem hagyja magát apró dolgokkal lekenyerezni. Hogy egy idegen embertől cigarettát fogadjon el? Isten mentsen.
- Köszönöm, nem akarom megfosztani - mondta hidegen, és egy lépést tett hátrafelé.
A fiatalember azonban nem hagyta magát:
- Tessék csak, van elég! - és még külön is beajánlotta portékáját - Remesz.

Végre is győzött. Az én merev barátomnak muszáj volt vennie egy cigarettát a várakozóan tátongó tárcából. Hanem tüzet már tőlem kért, amíg a nyájas idegen mosolygó arca eltűnt a hullámzó tömegben.

Mondhatom, nagyon meleg szívvel néztem utána. Úgy érzem, az egész élet dolga rendben volna félig-meddig, ha mindenkiben lenne hajlam és kedély hozzá, hogy annyi örömmel és szívességgel siessen embertársai segítségére, ha kis dolgokban is, mint ez a velúrkalapos fiatalember, akitől csak tüzet kértünk és cigarettát kaptunk.