Hunyadi Sándor - Ó, szegény szivar

Fabinyi pénzügyminiszter érintette zárszámadási beszédében, hogy mily példátlan módon csökkent a magyarországi szivarfogyasztás. Ez már nem is csökkenés, hanem összeomlás. A hivatalos statisztikai adatok szerint 1929-30-ban még százhuszonegymillió szivart szívtak el Magyarországon, az 1935-36-os költségvetési évben pedig már csak ötvennyolc és fél millió darabot.
Ez körülbelül ötvenszázalékos hanyatlás. Valójában vészes vérszegénység jele a dohányzásban. De miért? Mi az oka ennek a tüneménynek?
Ilyen esetekben rendesen azt szokták mondani, hogy a baj oka gazdasági helyzet. Hogy legyen ott szivarra pénz, ahol kenyérre sincsen elég? Ez igaz, azazhogy mégsem egészen igaz. Tudniillik 1930-ban sem voltunk gazdagabbak, mint 36-ban, mégis kétszer annyit szivarozott a nemzet. Mi történt tehát?
Talán maga a szivar a hibás? Az a baj, hogy rosszabb lett öt év alatt? Jól tudjuk, hogy ez nincs így. A M. Kir. Doh. Jöv. egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek a mostoha viszonyok között is őrzik a régi kultúrfölényt. Kérdezzenek csak meg egy utódállambeli dohányost, hogy mit adna egy száraz magyar regáliáért, amikor odahaza vergődik a szivarjával?
Éppen az a különös és érdekes a dologban, hogy a szivarfogyasztás csökkenésének tünetét nem lehet kielégítően megmagyarázni sem a gazdasági helyzettel, sem a portéka romlásával.
Az igazi ok valósággal világszemléleti változás. Divattá vált az emberek között, hogy vigyázzanak az egészségükre. Eddig a pillanat számított mindenekfölött. Berepültünk a lángba, mint a moly. Most kezdünk megokosodni, a jövőbe nézni. Az emberek nem csak anyagi, hanem egészségi okból nem esznek annyi húst, mint régen. Hosszú ideig akarunk élni. Bár egy kicsit érthetetlen, hogy éppen most tettük programmá a hosszú életet, amikor a dolog nem is olyan gyönyörű. Ami a szivart illeti ebből a szempontból, azt állítják, hogy a nikotin veszedelmesebb, mint az alkohol. Súlyos érméreg. A szívbajos embernek olykor megengedik a spiccert, de a trabukkótól mindenesetre eltiltják.
Kétségtelen, hogy az orvosoknak igazuk van. Én tudom a legjobban. Tizenöt éves korom óta szivarozom. És sikerült is elpusztítanom vele az egészségemet. Szédülök, az izületeimet feszesnek érzem, és egész operaáriákat köhögök végig minden reggel az idült dohányzási katarrus miatt.
Mégis úgy áll a dolog, hogy ha újra kellene kezdeni az életet, megint csak szivaroznék. A világért sem akarok senkit sem rosszra csábítani. Egyéni nézet dolga, hogy valaki mire becsüli az életet. Én egy barátságos félórát egy jól sikerült szivar társaságában többre tartok két szivartalan, unalmas hétnél.
Nincs sem gyerekem, sem feleségem, sem babám. Minek spóroljak? Hát nem jobb, ha esetleg ötvennégy éves koromben végez velem egy ideális guta, mintha még húzom húsz esztendeig az aggastyáni lét fokozódó nyavalyái között? Másokra nézve helyeslem az okos óvatosság modern divatját. Jól teszik az emberek, ha nem fogyasztanak sok fűszert, nem isznak sok vizet, nem esznek sok húst, nem dohányoznak. Én azonban nem tartok velük. Ha a szivar csakugyan öl, hát legyen Isten akarata szerint, belehalok. Van olyan férfias dolog a szivarozásba halni bele, mint ha valaki azért ugrik a Dunába, mert a "Klárika" nem akarja szeretni.

/Magyarország, 1937. június 4./