Megyesi Gusztáv - Miért nem szívok LM-et?

Harmincnégy éve dohányzom, következésképp harmincnégy éve nem bírok megbarátkozni a cigarettákkal. Logikus. Tizenhat éves koromban esténként a Goli-pálya melletti parkba jártunk, nyugdíjasok sakkoztak fénytelen kőasztalokon, kajakos lányok kötöttek ki a vízitelep stégjeinél, mi a padokon ültünk, szigorúan csak a háttámlán, és dohányoztunk. Esküszöm, soha nem beszélgettünk semmiről, csak rágyújtottunk, egyik cigarettáról a másikra, elgondolkodva próbáltunk karikát fújni az ég felé, közben lopva azt figyeltük, ki az, aki kocázik, tehát nem szívja tüdőre a füstöt, aztán, hogy mennyire messze tudja elpöckölni a csikket, hanyagul, férfiasan.
Nem magunk alá ejteni, s cipővel akkurátusan eltaposni, az akkoriban olyan geil volt.

Azért utáltam az egész cigarettázósdit, mert én mindig hét felé értem le a parkba, s akkor már ott ültek a padokon tizenöten-húszan. Mikor megérkeztem, felcsillant a szemük, erős kézfogás, szembenézés, majd két férfias csók az arc mindkét oldalára; akkoriban az egész város összecsókolta saját magát két oldalról üdvözléskor mintegy összetartozásképpen, ebből még mára is maradt valami, soha nem értettem, hogy miért. Az üdvözlések után az ember rágyújtott. De nem úgy ment az, hogy laza pöckölés a doboz aljára, hogy kibukkanjon belőle a Fecske filteres vége, hogy akkor azt olyan westernesen a szájba vegyük lazán, mégpedig a kéz kiiktatásával, majd egy kézzel kezelve a gyufásskatulyát és a gyufaszálat, rágyújtsunk. Nem, elébb még jött a ceremónia. A hülye körbekínálás, egyenként, mindenkinek. Ha azt veszem, hogy a magyar dohányipar húsz, esetenként huszonöt szálas paklikra rendezkedett be, akkor az valósággal bűncselekmény volt a feltörő nemzedék sérelmére, hiszen az embernek kötelezően végig kellett kínálnia a teljes doboz cigarettáját, s a végén semmi sem maradt belőle.
Anyám Fecskét szívott, apám előbb Tervet, majd Mátrát.

Ebből adódóan én a legritkább esetben szívtam Fecskét, illetve Tervet, Mátrát, mert ezekhez a parkban hozzá nem juthattam, az én anyám és az én apám cigarettáját a környék összes csibésze szívta, egészen fél nyolcig. Mert akkor jöttek az újabb vendégek, körbekínálták a dobozukat szintén, ők általában erős Kossuthot meg mezítlábas Symphoniát szívtak, tehát ezekre kaptam rá; a Fecskét akkor ízleltem meg teljes gyönyörűségében, s ittam minden sejtembe, midőn a technikumban hirtelen mindenki azt kezdett el szívni.

A rendszerváltás (ami már azért negyvenévesen ért) egyik legnagyobb, ha nem legnagyobb eredményének ma is azt tartom, hogy a magyar társadalom leszokott a cigarettakínálás intézményéről. Olyat én a rendszerváltás óta nem látok, hogy társaságban, sűrű kocsmákban, színházak előterében, pályaudvaron és tmk-műhelyben valaki rágyújt, ám előtte körbekínálja társait; ilyen már óvodában sincs. Ez egyszerűen már nem divat. Igaz viszont, hogy olyan sincs, hogy egy szál cigarettát körbeadnak az emberek, kvázi közösen szívják el teljes áhítattal. Ilyet utoljára akkor láttam, amikor a seregben valami fatális véletlen folytán két szál Plovdiv maradt hatunkra. Akkor az nagy osztás volt, beosztás, az idő megállt, az ember nem is azt érezte, hogy õ szívhatja éppen a soros slukkot, hanem a társait figyelte, ahogy mély levegőt vesz, igyekszik kihasználni a rendelkezésére álló tíz másodpercet, szemét lehunyja, s minden porcikájával összpontosít, hogyan tudja egy szívásra, óvatosan, az önzetlenség látszatát keltve magáévá tenni a maradék szálat. Ilyen rituáléknál messzi távolban járt a társaság, s a felvöröslő parázs jelzi, hogy az illető végzett, a mellette álló már nyújtja is a kezét, később 84-ben éreztem hasonlót nem messze Detroittól, marihuánás cigaretta ment körbe, az ízére nem emlékszem, csak arra a mélységes csöndre, áhítatra, a marihuánának hatása mellesleg nem volt, akkor már nagyon be voltam rúgva.

Amikor nagybátyám 1972-ben tizenhat év után először jött haza Kaliforniából, épp katona voltam, de valahogy eltávozást eszközöltem ki magamnak. A nagybátyám átadta ajándékait, egy önfelhúzódó Seiko órát, s megígérte, hogy az összes rajta lévő holmit rám hagyja, farmert, pantallót, színes és fekete ingeket, pólókat (a nagyapám majd rám alakítja mindet), majd kitett egy üveg whiskyt az asztalra, és inni kezdtünk. Az jó volt. Úgy két percig. Mert akkor a papagájsárga ingéből elővett egy doboz cigarettát, fehér LM volt, már a celofánja is más, mint amilyet addig láttam, rágyújtott, s beszélt tovább, teljesen érdektelen, régi dolgokról. Eladdig én csak Marlborót meg Chesterfieldet kóstoltam, az LM-ről itthon olyan hírek keringtek, hogy kábít, ezért is édeskés az íze, s meglehetős könnyűsége is jelzi, hogy szédelgést okoz, valaki azt is mondta, hogy az egész Beatles LM-et szív, szóval akkor én ott ültem az asztalnál, szemben egy pakli LM-mel, a nagybátyám pedig nem kínált meg. Az istennek sem. Én meg nem szóltam. Én őt hatévesen láttam utoljára, egyszer telefonon beszéltünk vele, távhívás volt, előre bejelentve, mentünk a Postára, nem nagyon értettük, mit akar, csak azt ismételgette, hogy szép az idő, s hogy hamarosan majd hazajön, de nem tudni, mikor, a posta telefonfülkéje felforrósodott, ha hazajön a nagybátyám, egész Amerika jön haza, s ha ő jön, akkor majd nyilván megyek én is hozzá, ki, mert ez a világ rendje.

Az anyám vette észre, hogy mi van, hogy én csak az LM-es dobozt nézem, a nagybátyám meg beszél a levegőbe és beszél és csak beszél. "Hát miért nem adsz neki is?", szólt a nagybátyámra, az nem is értette, mit akar anyám, a történetet kezdte el újra, csak nagy sokára kapcsolt, hogy "ja, hát, persze, itt van, vegyél". S elém tolta a dobozt. De nem nyúltam hozzá. Anyámra néztem vádlón, anyám akaratlanul is nagyon belém tudott gázolni, mint lejmos ültem a saját szobánkban a saját asztalunknál a saját nagybátyámmal szemben, mígnem nagybátyám felpattant, szobájába ment, s egy egész karton LM-mel tért vissza. A tiéd. De nem kellett. Akkor ott ez egy hülye dac volt, buta makacskodás, nem kell, mondtam, én Fecskét szívok, s rágyújtottam; akkor éreztem először, hogy mennyire büdös, és az LM közelében mennyire céltalan. Azt persze anyám magyarázta el, de még ott, ültő helyünkben, mintha õ is Amerikából jött volna az öccsével (az õ öccse, tehát akkor Amerikát is tudja, hiszen amiben az öccse benne van, abban õ is, csak mi nem, nagymamát kivéve, aki a nagybátyám és anyám anyja, csak õ nem foglalkozik dohánykérdésekkel), hogy Amerikában, kérlek, nem szokás megkínálni a másikat, mert mindenkinek és mindig van cigarettája, mire én jó keményen, addigi összes lázadásomat besűrítve vágtam, immáron mindkettőjük arcába, hogy akkor is, nekem csak a Fecske.

Ez hét végén volt, hétfő hajnalra már a laktanyában kellett lennem. Vittem magammal a karton LM-et, nem kis kockázatot vállalva ezzel, hiszen eltávozásról visszatérni ébresztőre kizárólag itallal szokás, jó készítésű házipálinkával, városi féle embereknek legfeljebb vodkával, de semmi Boszorkánytej, császárkörte, na jó, volt whiskym is, de azt azért mégsem. Hanem a karton LM. Fél órával ébresztő előtt a lehető legnagyobb fegyelmezettséggel és nyugalommal az emeletes ágyakhoz álltam, és megbontván az addig érintetlen kartont sorra az orrok alá dugtam a dobozokat, érzik-e az illatát, igazi dohányillat, kicsit pomádés, de amerikai, eredetiség garantált, még az árvinyetta is rajta van, nem egész egy dollár, ezek már nyúltak, csücsörítettek, hogy meghúzzák mint valami üveget a cigarettásdobozt; az egy nagy ébredés volt, bolondóra, átjöttek a másik hálóból is, reggeli előtt már elment a fele.

A kis Dorony őrvezető mondta csak dél felé, kicsit szédülve, hosszúkat köpve, mintha csak a Goli-pálya melletti parkban ülnénk este felé, "barátom, jó cigi ez, de nagyon szar", s elővette a Fecskét, majd a doboz alját megkocogtatta, ahogyan azt kínáláskor illik.