Schreiber László - Az élet halált okoz

Nem a kutya. Nem, az ember legjobb barátja a cigaretta. Boldog, fájdalmas és kétséges pillanatokban a pakli után kutat kezünk, hogy a karcsú, finom henger már tapintásával is megnyugtasson. És hagyjuk is most a boldog pillanatokat, azokkal még csak-csak megbirkózik a lélek. De kihez, mihez is fordulhatna a fölnőtt ember, akinek az élete úgy van berendezve, mint egy hazárdjátékosé: bármelyik percben elveszíthet valamit. Vagy mindent.

Mit tehetek a kórház kertjében, a hárs alatt, amelyiknek nehezedő lombja májusban már a kórterem ablakához nyomódik? Mit, ha ordítva ébredek rémes álomból, és mit, ha arra eszmélek föl, hogy a szerbek belőttek egy rövid sorozatot a szarajevói szálloda emeleti szobájába, ahol félálomban forgolódva fogadom a reggelt? És mit, ha a lány a kávéscsészék és egy tejes doboznak támasztott pirítós mögül azt mondja dacosan: hát, akkor vetessük el!

De bizonyos pillanatokban ezeknél jóval kisebb drámák is jelentékeny helyi értékre tehetnek szert. Emlékszem például, hogy hány száz és száz gyufaláng lobbant föl szinte egyszerre a Népstadionban egy kettős meccsen, miután a labdával csak hűvös, távolságtartó viszonyt ápoló Jancsika luftot rúgott a tizenhatoson belül.

Nem kétséges, hogy a kutyabarátokon és a szigorú orvosokon kívül még édesanyámat is magamra haragítom itt. Aki a vasárnapi ebédek után aggódva figyeli apám kezét és az enyémet, hogy mikor nyúl valamelyikünk szórakozottan a cigarettásdoboz felé. És aki legalább egyszer minden vasárnap elmeséli, hogy amikor nagyapám elrettentésképpen velem tisztíttatta meg Superfilt szipkáját, én, fintorgó kisfiú azt ígértem, soha nem fogok dohányozni. – Füstbe ment terv – próbálok én ilyenkor gyönge tréfával egy kis mosolyt kicsikarni tőle. Eredményességem persze szánalmas, még egy környezetvédelmi miniszter is kenterbe verne.

Mindegy, a kutyabarátokat majd szőrmentén megkövetem, édesanyámat is kiengesztelem, az orvosok meg érjék be a cigarettásdobozokon egyre szaporodó, elrettentő föliratokkal. Ezek között van egy igazán keményen koppanó mondat: A dohányzás halált okozhat.

Nem akarok bakafántoskodni, sőt. Tovább is mennék ennél, némi kiterjesztéssel, részben a mindig kibúvókat keresőknek kiskaput összeeszkábáló feltételes mód elhagyásával: Az élet halált okoz.

Amúgy a dohányzás a házassági apróhirdetések értékrendje szerint káros szenvedély. Én ezt nem hiszem. Már azt ugyanis, hogy szenvedély volna. Egy baráti viszony annál sokkal csöndesebb, higgadtabb, hiányzik belőle az emésztő lobogás, a minden másra rátelepedő, lebírhatatlan túlhatalom.

Egyébként is azt hiszem, hogy a káros, ártalmatlan és hasznos szenvedélyek kategorizálása hiábavaló foglalatosság. A közmegegyezés szerint, például a gyufacímkegyűjtés alkalmasint ártalmatlan szenvedélynek minősül. De ha valaki gyermekkorától haláláig napi tizenhat órát szentel a gyufacímkéknek, máris megkérdőjelezhető a besorolás helyessége. Állítólag vannak hasznos szenvedélyek is, ilyen lehet, gondolom, a munka vagy esetleg a hazaszeretet. Ezek szintén nagyon könnyen halált okozhatnak, arról nem is beszélve, hogy egyedül az eredményük minősítheti őket, nem a puszta létük.

Talán becsületesebb is volna, ha az apróhirdetés útján házasodni vágyók egyszerűen szenvedélyektől mentes partnert keresnének, olyan halvérű személyeket tehát, akiket az égvilágon semmi sem izgat igazán, akiket semmi sem érdekel különösebben, akikkel biztonságosan lehet átunatkozni egy egész életet.

Dohányozni pedig egyszerűen jó. Dél-Amerikába utazni is jó, egy gyönyörű, izgalmas nővel csókolózni is, és jó idei karalábélevest kanalazni. De másként. Mióta a repülőgépeken tilos dohányozni, bízvást kijelenthetjük, hogy a fönt fölsorolt három kellemes tevékenység sokkal erőszakosabb, hogy ne mondjam, zsarnokibb természetű, mint cigarettázás. Kizárólagosságra tör, nem úgy mint a mélyen demokratikus, szabadelvű, a kirekesztéstől egyenesen irtózó dohányzás.

Egyébként a dohányos emberrel is majdnem annyi rossz történhetik, mint a nem dohányzóval. A statisztikák szerint jóval ritkábban ugyan, de őt is elhagyhatja a szerelme, ő is meghűlhet, sőt, mint már föntebb kiderült, előbb-utóbb ő is elhalálozhat. Van azonban egy veszély, ami csak a dohányost fenyegeti komolyan. Az ugyanis, hogy elfogy a cigarettája. Mondjuk éjjel, otthon.

Nem szívesen beszélek erről, mert a dohányos egyesek szemében nem a legjobb színben tűnik föl. Sőt, a nem dohányzó akár úgy is láthatja, mintha a dohányos veszítene charme-jából, tartása egy jottányit megbicsaklana.

Merthogy a dohányos ilyenkor, ha már az összes fiókot, polcot, kredenczugot átvizsgálta, ha mindegyik kabát, zakózsebét átkutatta, esetleg négykézlábra ereszkedik, hátha begurult valamikor egy szál cigaretta a szekrény vagy az ágy alá. Aztán sorra veszi a konyhai edényeket, kinyitogatja a fűszeres tégelyeket, majd átlapoz három-négyszáz könyvet, mert úgy rémlik neki, mintha egyszer könyvjelzőnek használt volna egy olyan szál cigarettát, amelyben jól kitapintható, kemény daganatként lapult egy három centis fináncláb.

A nem dohányzó talán gúnyosan el is mosolyodna, ha látná, hogy végül a dohányos csikket próbál kiegyenesíteni a hamutartóban, majd amikor kudarcot vall, kormos szájjal, megpörkölt bajusszal, pizsamában ront ki a gangra, mivel Vanicsák bácsi néha alig szívott dekkeket is elnyom ott feleségétől való félelmében.

Mondom, nem szívesen beszélek erről, mert a nem dohányzó még félreérti. És azt mondja, hogy marhaságokat hordtam össze korábban arról, mi is a szenvedély.
Mert némely önelégületlen kacagó nem dohányzó tudatlanságában még arra is képes, hogy összetévessze a szenvedélyt a baráti kapcsolat átmeneti meglazulása miatt érzett aggodalommal.