Szép Ernő - Dohányzás

Elgondolkoztam most egy kicsit. Vademberek kezdték a földön a szájokon való füstölést. Reá bukkantak az égő dohány élvezetére, mert ott Amerikában dohány termett. Másfelé való vad népek, afrikaiak, óceániai szigetiek, azok nem ismerték még a dohányt, azok a jó illatot adó, kábító gyökereket, gumót dugták a szájokba, nyalogatták, rágcsálták.

Mi az értelme ennek? Úgy próbálok okoskodni, az ember falánk, nyalánk állat; mikor nem eszik-iszik, akkor is dolgot kívánt a szájának adni. Messzire járt a tanyájától, meg is éhezett, szomjazott is; ez a rágcsálás, meg az égő dohány szipákolása is elütötték éhöket, szomjukat. Unatkoztak is. A vadlesés órái alatt, meg a halászás nyugalmában, meg a tétlen égre bámulás közt az idegzetök fészkelődni kezdhettek, hiszen idegei a legnyersebb vadembereknek is vannak. Az ízzel, füsttel, szédülettel eljuháztatták magukat, elaltatták vagy álomszerűvé tették azt a buta gondolkozást; és hát élveztek is, úgy mint a cukrot szopogató gyerek. A dohányzás felől való olvasásomból úgy emlékszem, mintha a pipálás hamarabb terjedt vón el itt Európában a föld népe közt, mint az urak közt. A föld népe közt, amelyik dolgozik izzadásig, és nem eszik annyit és olyan jót, és nem vedelheti az ittasító jóféle borokat. A szegény föld népe, a szegény katona, ki koplal és unatkozik, meg a hajó katonája, rabszolgája, a matróz, akinek ugyancsak hiányzik a jó falat, a jó korty meg a csók. Orvosság volt nékik a pipa.

A szájába bagót rakó paraszt mintha egyenest arra a gyökeret rágó vad emberre ütne vissza. Az úri világ inkább azért kapott rá lassankint a szivarra, mert újság volt az, divat, különlegesség, izgató, bolond valami. Hogy nem dohányos minden szegény parasztember, mikor olyan áldás a pipa néki? Általában mért lesz dohányos valaki, a másik meg mért nem állhatja ki a füstöt, hát ez mért, hogy lett ilyen természet? Tessék a fejeket törni, én mostmár az én dohányzásomat mesélem.

Úgy kezdtem, ahogy alkalmasint a legtöbb vidéki gyerek kezdte: számba vettem az apám pipájának szopókáját, mikor apám nem látta. Megszoptam; annak a hideg pipafenéki hamunak nem jött füstje, csak valami keserves, kesernyés idegen ízzel lett tele a szám. De a pipa érdekes volt. Vidéken, pláne még akkor, a nadrágos ember is a legtöbb inkább pipált, mint szivarozott vagy cigarettázott.

Nohát azután olyan állapotában találtam a pipát, hogy meleg volt, még lappangott egy kis tüzes dohány is a fenekén. Füstöt szíhattam fel, meg dohányízt. Köhögtem. Keserves erős szag lepte meg az orromat. Csípte a tüzes íz a nyelvemet. A szemem is megkönnyezett, ha abba nem hagytam azonnal. De inkább nem hagytam abba, mert hát tilalom volt, virtus volt. Bódultam, fejem is megfájdult, csavarodott a gyomromban a rossz érzés. Ezen formán kezdődött.

Azután pedig vékony nádból meg vastag nádból szárat, pipát csináltam, úgy mint a többi öt-hat éves gyerek; csak úgy szippantgattunk, mintha pipálnánk. Azután vettem én is, mint a többiek, egy krajcárért pici, piros cseréppipát a boltban, másik krajcárért pipaszárat; vagy csak kemény nádszálat dugtam az igazi pipába pipaszárnak. És loptam az apám dohányából egy kis gyerekmarékkal, elbújtam az udvar végibe, rágyújtottam. Hamar abbahagytam ilyenkor a szipákolást. De ha társaságban pipáltam, mikor a Kösiparton a fűzfák alatt megbújtunk, akkor hősiesen végigszíttam én is a kicsi pipadohányt, akármilyen rosszullétbe került. Ez a gyerekes dohányzás tartott mondjuk nyolcesztendős koromig. Közben esett még az a fajta gyerekdohányzás, hogy száraz levelet pólyáltam újságpapirosba, abból füstöltem. Körülbelül tizenhárom éves koromig azután nem dohányoztam.

Akkor kezdődött az, hogy nagyobb fiú a szájába erőlteti az embernek a cigarettáját, ki akarja nevetni. Az ember hiú, megmutatja, hogy nem fél attól a füsttől. Azután, talán már tizennégy éves koromban, kérencséltem a nagyobb vagy hasonlókorú diáktól a Nagyerdőn vagy egy diákszálláson, ahol látogattam, szippantást kérencséltem, vagy egész cigarettát, félig virtusságból, félig meg már kíváncsiságból, kívánásból. Nagyba fejlesztette dohányzóhajlamomat az a barátkozás, amit elkezdtem, azaz amit velem elkezdtek a segédek egy asztalosműhelyben; az a műhely annak a háznak az udvarában volt, ahol laktam. Szerettem a műhelybe bemenni, a munkát nézni. Három segéd hajladozott ott a gyalupad előtt, fütyölgettek, danolgattak, tréfálgattak, sok életkoromhoz nem való pajkos verset, nótát, enyelgést hallottam tőlük. Élveztem a forgács szapora göndörödését, olyan volt az a szememben, akár az ismeretlen tenger tarajait nézném. Meg jólesett szippangatnom a firnájsz kicsit fojtó, de érdekes, finom, friss szagát. Ezek a segédek rám erőltették a dohányokat. Mind a három maga sodorta a cigaretlijét, és pedig mind a sötét hetes dohányból.

Eltanultam a cigarettasodrást, rákaptam arra az erős dohányra. Így lettem aztán tizenöt éves koromra rendes cigarettás. Annál jobban is esett az a jó meleg cigaretta, mert fűtetlen kvártélyom volt, azután meg kóstolnom kellett a koplalást is diákesztendeimben. Kódusságomban eltanultam más kódusdiákoktól, hogy ha csak egy-két krajcárom tellett cigarettára, vettem Dráma cigarettát vagy Magyart, ezekből kettőt adtak egy krajcárért, egy cigarettából osztán kettőt csináltam, megsodorva cigarettapapírba a fele dohányát. Idővel sorba került a számba a Hölgy, Princeszász, meg a finom különlegességi dohányokból sodort cigaretta. Persze abban a tűrhetőbb világban, az első monstreháború előtt elkapott az úrhatnámság, egyiptomi cigarettát szíttam. Legjobban Dimitrinoék Luxorja esett.

Mennyi kellemességet, mennyi jó hangulatot köszönhetek mindennek a cigarettafajtának, megköszönöm itt magamban nékik, ami könnyítést a szomorúság, a bánatok, a kétségbeesés, a munka meg az unalom óráin adtak ifjúságomban. A szivart sosem óhajtottam meg ifjú időmben. Sokan szivarozni kezdenek, zsakettben járnak hétköznap és hízásra hajlamosak. A zsakett helyébe, mert az lejárt, tegyünk ma lengyelbundát. A dohányzás mindig szerencsés téma két valaki közt, akik felületes ismerősök, el lehet ütni azt a pár percet vele, akár az időjárással, míg muszáj együtt ülni vagy állni nékik valahol, vagy míg valami mind a kettőjüket érdeklő témába nem csusszanhatnak.

A dohányzás árt a szívnek, a tüdőnek, a gégének, a gyomornak, az idegeknek, a szemnek, még a fülnek is, ha megkérded a fülorvost. Hallottam egyszer valahol, hogy egy orvostanár avval fenyegette meg a hetvenesztendős páciensét, azt mondja: ha nem tesz le a szivarról, három évvel kevesebbet fog élni! Arra azt mondja az a hetvenesztendős bácsi: Istenem, nyugodjunk bele, hogy három évvel tovább leszek halott. Jó, hogy a fülembe került, ez a kedves, bölcs szentencia. Haragszom Rád öregem, ha szidod a cigarettádat, szivarodat. Hálátlan vagy, kérlek.