Temesi Ferenc - A világ egy hamutál

„Azt a szabályt állítottam fel, hogy sosem szívok egy szál cigarettánál vagy szivarnál többet egyszerre.”
(Mark Twain)

A dohányzás az egyik legfőbb oka a statisztikának. Jól el is vannak belőle az adatadagolók. Ők folyton ügyködnek. Pedig a cigaretta megajándékoz azzal az illúzióval, hogy amíg dohányzol, teszel valamit. És közben nem teszel semmit. Ha okos vagy.

Mindezt persze én nem tudtam, amikor ötéves koromban rágyújtottam az első cigarettámra. Azt sem tudtam, hogy míg az indiánok a pipát, az egyiptomi katonák a cigarettát találták föl. A lőport kemény papírhüvelyben kapták a puskájukhoz, és az üresekbe töltöttek először dohányt. Nem volt veszélytelen szenvedély, bár az összes együttérzésem azé az amerikaié, akit annyira feldúltak a cigarettázásról olvasott cikkek, hogy kétségbeesésében felhagyott – az olvasással.

Szóval az első cigaretta. Van olyan fontos, mint az első csók. Ráadásul én az iskolaigazgató fia voltam, ami az elképzelhető legnagyobb balszerencse, ami gyereket érhet. Ötször annyi balhét kellett csinálnom, hogy bevegyenek a Tündér utcai galeriba. És ötévesen bevettek. Elképzelhető, mennyi verést kellett kiállnom odahaza is, mert az utca törvényét is hasonlóképpen oktatták.

A mi családunkban nem dohányzott senki. Édesapám kapott valakitől két doboz Rodopét, amely egy szagosított bolgár cigaretta volt. Elképzelhetetlenül nagy luxusnak számított, az amerikai cigarettákat csak névről ismertük. Azt is így: „Azóta nem kell már a békepipa, Dzseszterfild (sic!) jobb, nincs itt vita”. Ezt énekeltük, ha jampizni akartunk.

Kettesével loptam a cigiket otthonról, és bizony, nekem is meg kellett barátkoznom vele. A luxuscikk kézről kézre járt. Köhögtem, fulladoztam, inkább fújtam, mint szívtam, de a második már könnyebben ment. Kezdtem megtanulni, mekkorát kell beleszívni a cigibe.

A szívás otthon is rendelkezésemre állt. Egyszer egy dohányos vendég érkezett hozzánk, és szegény apám elegáns mozdulattal kinyitotta a dohányzóasztalka fiókját. Meg is találta mind a két dobozt. Üresen. Hogy én mit kaptam akkor! De hagyjuk a szép időket.

Általánosban már saját bandám volt az iskolában. Akkoriban Munkást vettünk darabszámra a Szegedi néninél vagy a Vaknál. A trafikok nagy becsben álltak előttünk. Ott vettük az enyhén dohányillatú füzeteinket és nagy néha az édességet is.

Sakkozni a Kasza bácsi trafikjába jártam, aki fukar öregember volt, és soha nem adott egy szál Tervet sem ingyen, ezért aztán alaposan megvertem a hatvannégy mezős világmindenségben. Pedig még a sakkórát is bevetette, mindhiába. Ha viszont elment, nyugodtan rám bízhatta a boltot. Egy szál cigi, egy szem cukor el nem tűnt.

Amikor úsztam, edzések után (öt-hat kilométer) Sellőt szívtunk, amíg a papír szopókáján át nem jött a levegő. A Sellő nem csak a legrosszabb, de a legolcsóbb magyar cigaretta is volt, négy kifli árába került, (1,60 Ft). Mélyen lenéztük azt, aki félbevágott Sportot, vagy Mátrát szívott. Félembernek tartottuk őket. A Tulipán és rózsavíz illatú társai elérhetetlen magasságban lebegtek fölöttünk az áruk miatt. De mi nem is bántuk.

Tizennégy évesen már beatzenész voltam (a kosárlabda és a vízipóló mellett) és az általam rendkívül férfiasnak (és persze megfizethetőnek tartott) Harmóniát részesítettem előnyben. (Nem az égit, hanem a földit. Én már akkor sem voltam gróf.)

A Harmóniával csak az volt a baj, hogy agyontömték. Egészen kerek volt és komoly erősfeszítésbe került egy slukkot szívni belőle.
Na de aztán a gimnáziumban kicsúfoltak miatta. A fiúvécében, ami természetesen a dohányosok és a férfiak klubja volt, körberöhögtek a felettünk kettővel járók, a gimi utolsó „tiszta fiúosztályának” tagjai. A barátom már akkor is Kossuthot szívott, ami az úgynevezett szabadkőműves cigaretták közé számított (olyan büdös, hogy a kőművesek is csak a szabadban merik szívni). Őt békén is hagyták, ma egyetemi tanárként is azt szívja.

Csak egy ideig csaltuk meg a saját „blendünket” az első magyar füstszűrős cigi, a Fecske kedvéért, de ez rövid kitérő volt, mint egy alkalmi csacsa.

Nem bírtam a cikizést, meg tényleg túl tömött volt az én Harmóniám. Átálltam a vécéklub által favorizált Symphoniára. Akkor még csak mezítlábas változatban létezett. Ezért kaptam én harctéri kitüntetéseimet, az intőket. A neveket általában saját cigarettás dobozára írta fel a tanár, a nagyobb pedagógiai nyomaték kedvéért.

Ahol füst van, ott vannak a tündérek, mondta Andris barátom, aki már akkor is ismerte az afrikai közmondásokat.

Persze, hol voltam én az olyan láncdohányosoktól, mint Angliai Erzsébet vagy Sir Walter Raleigh, aki még a vérpadra is füstölve lépett? És Jean Nicot nagykövet áldásos piár-munkájától?

Ahogy kinyílt a világ, megismerhettem a szomszédos országok cigarettáit is (persze Ausztria kivételével). A Symphoniát mindegyiknél jobbnak találtam. Midőn csodák csodájára ösztöndíjat kaptam Angliába, nem ingottam meg, bár a „Benzon és Hegedűs” (Benson and Hedges) füstszűrős változata igencsak vonzott. Akkor jöttek divatba a francia cigaretták, a Gitanes, a Gauloises, persze „sans filtre”.

Mégis megmaradtam a Szimfinél, csak éppen füstszűrős formában. Amerikai ösztöndíjam idején, nem lévén utánpótlásom, a Winstont választottam, és nem bántam meg. (Egy csomóan követték példámat az ösztöndíjas dohányosok közül.) Ekkor Amerikában már látni lehetett, hogy a dohányos kezd másodrendű állampolgárrá válni. A campusokon, ahol a hatvanas években a lábukat az asztalra téve a tanárral együtt szívták a „joint”-ot a diákok, elég volt rágyújtani az utcán, hogy gyanakodva figyeljék az embert.

Azóta bejártam a fél világot, és mindenütt megkóstoltam a cigarettát. Egyet mondhatok: a kínai cigarettánál nincs rosszabb a földön. Látni kell az ábrázatát egy kínainak, amikor elcseréli a saját bagóját amerikaira. Nem semmi.

Búcsúzóul még idemásolom kedvenc költőm, Pessoa sorait.

„Cigarettára rágyújtok, miközben a megírásról ábrándozom,
s a cigarettában a minden gondolat alóli felszabadulást ízlelem.
Követem a füstöt, mint egy öntörvényű utat,
s egy érzékeny és avatott pillanatban érzem
minden okoskodás elvetésének szabadságát,
s azt, hogy a metafizika csak futó rosszullét szüleménye.
Aztán újból leülök a székre,
és tovább fújom a füstöt.
Ameddig a sorsom engedi, tovább fogom fújni a füstöt.
(Ha a mosónőm lányát feleségül venném,
talán boldog lehetnék.)”

S mindezt egy Trafik című filozófiai poémában!