Dr. Aliz Sorgu - Hát most milyen vagyok?

Nemrégiben olvastam egy igen alapos és kimerítő tanulmányt arról, hogy a pszichológus mennyi mindent ki tud deríteni a dohányosról csupán az alapján, hogy az miként szívja a cigarettáját.

Hát kedves agyzsugorító urak, elmondanám dohányzásom történetét! Azután mondják meg, ki is vagyok én!

Mint minden kölyök, aki cigarettázásra adja fejét, mindezt nagykorúságának ékes bizonyítása érdekében teszi. Esküszöm, én is ezért kezdtem el dohányozni. De hát, aki a Práter és a Bacsó Béla utcába járt suliba, mást nem is igen tehetett. A sok csibész nemigen fogadta be másként.

Az első cigarettáknál a kéztartás mindig egyforma volt, hiszen csikken kívül egyébhez nem jutott az ember. Azt pedig másként, mint a papír szélét a mutató- és hüvelykujj közé csippentve, nem lehetett elszívni. Azaz az egyik srác nagy találmánya - hogy a cigit legvégén gombostűvel átszúrta és ezzel újabb hárommilliméternyi szívási lehetőséghez jutottunk - egy időre megváltoztatta a dohányzási szokásainkat, de tartok tőle, hogy ez a póz még a legfelkészültebb lélekbúvárt is megoldhatatlan feladat elé állítaná.

De hála átlagon felüli adottságaimnak a snóbli és snúrozás területén, egy idő után egész cigarettákhoz is sikerült hozzájutnom, amit viszont már nem lehetett a hagyományos kéztartással elpöfékelni. Tudniillik azt pszichológus nélkül is jól tudtuk, hogy az a csóróság jele. Ezért új pozitúra után néztem. Talán ha akkoriban több amerikai filmet vetítettek volna, másként alakul a sorsom, de mi a Halhatatlangarnizonon, az Emberi sorson, A negyvenediken és egyéb háborús filmeken nőttünk fel. Így dohányzáskor nem Bogart hanyag eleganciája, hanem Bondarcsuk kommunista öntudata adta a mintát. Ekkor szoktam rá arra, hogy a cigit a parazsával a tenyerem felé fordítva, a hüvelyk-, mutató- és középső ujjam közé fogva szívtam el, miközben tekintetemmel állandóan nácikat kerestem.

Mint kiderült, ez a módszer az iskolában a túlélés esélyét adta. Hiszen ha egy tanár néha-néha berobbant a vécébe, szinte mindenki lebukott, csak én nem, hiszen a két ujj közé szorított cigarettát csak eldobni lehetett, ami gyakran még feltűnőbb volt. Ám az én módszeremmel nyugodtan ki lehetett sétálni a klotyóból. (Már ha a tenyeremet égető parázs okozta fájdalmat el tudtam viselni feltűnés nélkül. Ezért is szívtam akkoriban rövid Sportot.

Ki tudja, talán az emberi nem legvégső határáig ilyen bondarcsukosan hódoltam volna szenvedélyemnek, ha tinédzser koromban Drezdából hazajövet nem ismerkedem meg a vonaton egy angol tornatanárral. Jimmy öltönyén keresztül is láthatóan apollói felsőtesttel rendelkezett. Miután nekem minden erőlködésem ellenére inkább csak ápolói felsőtestem volt, úgy néztem Jimmyre, mint Darwin a majmára, ő volt számomra a kezdet és a vég. Hát az én görög istenem középső és mutatóujja végénél tartotta Dunhilljét, miközben hatalmas, erős kezével, mint egy töprengő filozófus átfogta az arcát. No és a hamut! Azt úgy verte le a cigiről, hogy hüvelykujja körmével csak egyszerűen megpöckölte a filtert, és tizenöt-húszcentis távolságból is halálos biztonsággal talált bele az apró vasúti hamutartóba.

No én már a vonaton gyakorolni kezdtem. A vécében egyre-másra törtem el hamuleverés közben az idegesség miatti izzadásom okán átázott Kossuthokat, de a kudarc nem tört le. Egész tűrhetően begyakoroltam, s ettől kezdve csak így voltam hajlandó dohányozni, természeten társaságban nagy súlyt fektetve a látványosságra.

Tudtam jól, hogy ezen a szokásomon immár semmi nem változtathat. Ám egy váratlan körülmény mégis halomba döntötte minden álmomat. Tudniillik, gimis éveim alatt sikerült egy maszeknál kiegészíteni egyébként nulla forintnyi zsebpénzemet. És ha nem akartam rövid úton kirúgatni magam, akkor megállás nélkül dolgozni kellett. És mivel egy ollóval kellett az asztalomra folyamatosan ömlő pénztárcákról a sorját levágni, időszűke miatt a jobb kezemmel már oly mesterien begyakorolt cigizésről le kellett mondanom. Ezért kényszerűen áttértem a balkezes változatra, ám mire egy-egy slukknál a hamutálba rakott cigit az ujjam hajlatáig tornáztam, lement a nap. Arról nem is beszélve, hogy olyan ügyetlenül vertem le a hamut, hogy az összes pénztárca tele lett finom szürke porral, és ezzel szintén a kirúgást kockáztattam. Változtattam a kéztartáson. Ebben a helyzetben Bondarcsuk szintén időigényes volt, arról nem beszélve, hogy Hruscsov leváltása után már snassz lett volna hozzá visszatérni. Rövid egyszemélyes ergonómiai konzultációt követően kialakítottam a cigarettázás hamut és időt legjobban megspóroló metodikáját.

A hamutálat a sorjától megszabadított pénztárcák elé helyeztem, ezzel a munkadarab lerakását követően azonnal meg tudtam fogni szenvedélyem tárgyát, mégpedig felülről a középső- és hüvelykujjal ragadtam meg. A szájhoz továbbítás közben a csukló száznyolcvan fokos elfordításával a cigi felülre került, s közben a mutatóujj átvette a középső szerepét, amely ekkor már alul mintegy feltámasztotta a cigarettát. Könyökömet az oldalamhoz szorítva minden odafigyelés nélkül, hihetetlen biztonságban jutott ajkaim közé a dohányrudacska, amit egy kemény slukkot követően csuklóm visszaforgatásával, fenti három ujjam segítségével helyeztem vissza a hamutartóba. Ezután nyúltam a következő munkadarabhoz, melyet a hamutál mellett, annak hozzám közelebb eső oldalán helyeztem el, ezzel sikeresen elkerülve a hamuval történő esetleges közvetlen érintkezést is. Szokásomat erősítette, hogy az általam igen tisztelt valamelyik pártvezért - talán Aczél Györgyöt - ugyanezzel a mozdulattal láttam dohányozni.

Itt kell elmondanom, hogy ettől az időtől csakis bal kézzel fogtam meg a cigarettát, ezzel még arra is lehetőségem nyílott, hogy a majdani házaséletemhez szükséges előgyakorlatok közepette is dohányozhattam, amely az élvezetek csúcsát jelentette egy olyan gátlásos srácnak, mint amilyen én voltam akkoriban.

Kéztartásom tehát ismét kialakult, a pszichológusok nagy örömére, ám egy váratlan baleset újabb változtatásra kényszerített. Politechnika órán kalapáccsal akkorát ütöttem a hüvelykujjamra, hogy hetekig képtelen voltam bármit is megfogni vele. Ezért a következő módszerre tértem át: a középső- és mutatóujjamat karomszerűen behajlítottam, a két középső ujjperccel megfogtam a cigi hamutálról kilógó végét, s miközben kis- és gyűrűsujjamat védelmezőn ráhajtottam a tenyerembe fordított lüktető hüvelykemre, óvatosan slukkoltam egyet.

Volt még egy kedvenc módja a cigizésnek, amit határőrként tanultam éjszaka szolgálatban. Ott ugyanis szigorúan tilos a dohányzás, ami azt jelenti, hogy nem szabad lebukni. Ennek érdekében az esőköpeny takarásában rágyújtott az ember, két tenyerébe rejtette a parázsló cigarettát, amit a két hüvelykujj középső percével fogott be. Csupán a lélektani következtetések megalapozásához közlöm, hogy minden dohányzó határőr így szívta a spanglit, és ugyanúgy káromkodott, amikor a cigi óhatatlanul megégette a tenyerét.

Nos, pszichológus urak, most jön az igazi feladvány! Azóta majd harminc év telt el, és ezeket a kéztartásokat alkalmazom. Azért nem mondom, hogy felváltva, mert teljesen ötletszerű az egész, nem egyszer cigizés közben térek át egyikről a másikra, és meg kell mondanom, ettől még nem érzem magam az egyik pillanatban gyenge nőnek, a másikban a világ urának.

Ja, csak most, írás közben vettem észre, hogy amíg a számítógép előtt keresztbe tett lábbal e kis tanulmányt készítettem, a térdemre könyököltem, a hüvelykujjammal a fejemet támasztottam alá, a két ujjam első perce közé fogtam a cigimet, és néha a rigót tartó két ujjammal a homlokomat is megtámasztottam. Noha a köröttem gomolygó füsttől a monitort sem láttam, nem zavart, mert azon törtem a fejem, ez vajon milyen emberre jellemző.

Ezek után, okítónik, áruljátok el végre, ki vagyok én?