Heltai Jenő - Trafik

Jó barátságban vagyok a trafikossal.

Töpörödött, száraz vénember a trafikos, madárfejű, madárhangú, halkan csipog és csiripel, van vagy nyolcvanesztendős. Kis fekete, selyem házisapka van a fején, nagy tajtékpipa a szájában, le nem teszi, csak akkor, amikor szivarra gyújt. Abból a régi pipából szívja a legerősebb, legrosszabb és legolcsóbb dohányt. Ott a trafik, szíhatna jobbat is, de ez a kapadohány az neki, ami a suszternak a ferde sarkú cipő. Mindegy, az fontos csak, hogy jól megvan vele, adja Isten, hogy erőben, egészségben még nyolcvan évig szívja.

Görbe kis budai utcában van a trafikja, földszintes kis házban. Amelyen éjjel is világít a dohánylevél: afféle divatos cégér nincs az ajtó fölött. Minek? Az öreg korán kinyitja a boltot, korán zárja is. Vevői rendes budai polgáremberek, korán reggel hivatalba mennek már valamelyik minisztériumba vagy adópénztárba, este hat órakor pedig hazasietnek. Ez alatt az idő alatt bonyolódik le a kis trafik cigaretta-, szivar- és gyufaforgalma. Az öreg személyesen ismeri minden vevőjét, pontosan tudja, kinek hány darab Extra vagy Memphis az igénye, kinek dukál a pápai Kuba meg a válogatott Portorikó. Bélyeget is árul meg újságot is, de inkább kényszerűségből, mint meggyőződésből. Képes levelezőlap is akad a trafikban, de csak a háztartási alkalmazottak szívét lágyító, érzelmes fajtából való, gyöngyvirágos, nefelejcses, akin galambok csókolóznak, és fecskék röpködnek. Greta garbót és Joan Crawfordot hiába kéred, az öreg nem tudja, mi az, és nem tartja őket raktáron. Nincs érzéke a sex appeal iránt, ezt az intézményt ezen a vidéken különben is magyarázzák csak, de nem gyakorolják.

Én délután három óra tájban szoktam a trafikba beállítani. Az öreg akkor befejezte már ebéd utáni szunyókálását. Frissen, jókedvűen tárgyalja meg velem, milyen szivart ajánlatos vásárolni; fölteszi pápaszemét is, úgy vizsgálja, melyik tetszetősebb, a Britanika-e vagy az Operász? Én mindig belenyugszok abba, amit ajánl, csak azért vitatkozok vele egy kicsit, mert szeretem a hangját hallani, ahogy énekel, kis földszintes budai madár, abban a trafikkalitkában. Vékony, öreg lábaival föláll a zsámolyra, fölágaskodik, bontatlan skatulyáért filigrán kezével fölnyúl a legmagasabb polcra is. Nem tudja, mibe kerül a szivar, nyomtatott árjegyzékből ellenőrzi. Valamikor kétségtelenül pontosan tudta, de ötven év alatt annyi minden történt, más ma a pénz is, a szivar is, az élet is, még ez a szép vén Budavára is, ahol lerombolták a régi házakat, elpusztították a régi kerteket, jó hogy legalább azt a kis utcát nem bántották, ahol a trafik van. Elkerüli a villamos is, az autóbusz is, a taxi se fér bele, olyan szűk, nincs ott se behajtás se kihajtás. A trafikos kiáll az ajtóba, és amikor jó reggelt kíván az asztalosnak, akinek a túlsó oldalon van a műhelye, helyből megszorítják egymás kezét. Szeretem az öreg trafikost, kivált azért, mert rendületlenül pipázik nyolcvanéves korában is. Nagyapámat juttatja eszembe, aki túl a nyolcvanon is minden nap elszívta a maga két-három Virzsiniáját. Tőle kaptam életem első szivarját, Virzsinia volt az is, mást nem szítt az öregúr. Õ tanított meg arra is, hogyan kell a Virzsiniát meggyújtani, lassan, gondosan, körülményesen megpörkölni a lobogó szalmaszállal, ezzel a testéből kihúzott lélekkel. Meg is tanultam alaposan, de most itt állok tudományommal, tudok rágyújtani, de nincs mire, a háború után a magyar dohányjövedék megszűntette a Virzsinia-gyártást. Bécsből kapok olykor-olykor tíz-húsz darabot, jó barátaim hozzák, tudják, hogy örömest szívom.

Olyan alkalommal nyitottam be egyszer a trafikba, amikor büszkén égett szájamban a Virzsinia. Az öreg trafikos álmélkodón csapta össze a két kezét, és földöntúli hangon rebegte:
- Jé, Virzsinia! Ezt se láttam tíz év óta.
- Szereti?
- Hogy szeretem -e? Szivaros embertől tetszik ilyet kérdezni?
Lehajolt, kotorászni kezdett valamelyik fiókban, aztán kisvártatva kiráncigált a limlomból valami furcsa, kopott, rozsdás kis pléhállványt:
- Tetszik látni, rágyújtómasinám is van hozzá.
Ki emlékszik még azokra a régi Virzsinia-gyújtókra, amelyek a megboldogult békében ott álltak minden valamirevaló vendéglő asztalán? Az ember végigfektette a szerkezet két kis ágán a Virginiát, és alája gyújtott. Egyik-másik példány kis spirituszmasinával is volt fölszerelve a makacsabbul védekező Virzsiniák ellen. Láttam, hogy szakemberrel van dolgom, zsebembe nyúltam, és megkínáltam egy Virzsiniával. Úgy meghatottam, hogy majdnem sírt örömében. Rögtön letette a pipáját és rágyújtott.

Azóta én látom el Virzsiniával. Ha én kapok, jut neki is.
Két évvel ezelőtt karácsonykor egy jó barátom huszonöt Havanna szivarral örvendeztetett meg. Amikor az öreg trafikos meglátta a szájamban a vastag Havannát, a szívéhez kapott:
- Havanna?
- Az.
Az öreg megrendült. Fölemelte reszkető kezét és szerelmesen maga felé teregette az illatos füstöt. Nagy élvezettel beszívta orrába, és boldogan mosolygott:
- Finom! Tíz év óta nem szívtam.
Természetesen nyomban megkínáltam egy Havannával. Angol pipadohányt gyakran kapott már tőlem, azt is nagyon kedveli. Szerette német és holland szivarjaimat is, rettenetese restellem, hogy lassan-lassan kifogytam mindenből, és nincs többé mivel kedveskedjek neki. Amikor belépek hozzá, kíváncsian néz rám, és nyomban elbágyad, mihelyt megtudja: nem azért jöttem be, hogy szivart adjak, hanem azért, hogy vegyek. Néha gyanakvóan kérdezi, és mintha messze valahol üvegfuvola szólna:
- Nem tetszett mostanában külföldön járni?
Lesütöm szememet, halkan, szégyenlősen megvallom, hogy nem, mostanában nem jártam külföldön. Az öreg a fejét csóválja, sajnál, szinte leheli csak:
- Ejnye, ejnye!
Mentegetőzök ilyenkor, mert érzem, hogy veszendőben dicsőségem, varázsom foszladozik. Érzem, hogy nem vagyok többé az, aki voltam: az a titokzatos indus herceg, az a perverz kéjenc, aki szivarral látja el a trafikosát. Iparkodok megnyugtatni az öreget, bíztatom:
- Nincs baj, öregúr, lesz még nekem jó szivarom. Az öreg ravaszul hunyorít, mosolyog is egy kicsit, szemrehányóan, fanyarul:
- Lesz, lesz... de én már nyolcvanéves vagyok.
Most egyelőre azzal segítek magamon, hogy amikor szivart veszek, veszek neki is. Megkínálom azzal a szivarral, amelyet tőle veszek. Elfogadja, de látom, azért teszi csak, mert nem akar megsérteni. Amikor hátat fordítok neki, visszateszi a skatulyába.
Nem azért trafikos, hogy saját szivarját szívja.