Hendi Péter - Hogyan lettem nemdohányzó?


Most, amikor a dohányzók egyre több országban kezdenek kiszorulni cigarettáikkal a kék ég alá, érdemes-e még belekezdeni ebbe a kis dolgozatba? Bizony fennáll a veszélye annak, hogy magára valamit adó irodalmi lapban már nem is lehet majd közölni, hiszen azt, hogy valaki rágyújtott és elgondolkodva kifújta a füstöt, talán egy napon már senki nem fogja érteni, de ha mégis, akkor a mondat lesz olyannyira megbotránkoztató, mint volt valamikor, nem is olyan rég, egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Ámbátor, mi az, hogy nyomdafestéket nem tűrő? Ilyen meg ehhez hasonló gondolatok forogtak Erasmus Szabó fejében a genfi Café Art’s-ban egy szerda este, mialatt a gombás omlettjét fogyasztotta. A dolog azzal indult, hogy odaült mellé egy fiatalember, és még ki sem nyújtóztatta a lábait az asztal alatt, még meg sem rendelte a sörét, máris rágyújtott az első cigarettára. Tudni kell, hogy ebben a caféban oly közel vannak egymáshoz az asztalok, hogy ha regényt írsz a laptopodon, a szomszédod a legapróbb melléütést is észreveszi. De persze nem akkor, ha magyarul írsz.

Ugye, van az a régi vicc, hogy egy budapesti szállodában közös asztalnál étkezik két vendég. Magyar az egyik, angol a másik. Vacsorája végén a magyar udvariasan megkérdi az angolt, aki éppen csak elkezdte a második fogást, hogy zavarná-e, ha történetesen rágyújtana. Honnan tudhatnám? – feleli erre az angol.

Szó nincs itt arról, hogy az alkatánál fogva toleráns Erasmus valaminő ellenszenvet, vagy – ne adj Isten! – kárörömöt érezne a mellette ülő fiatalemberrel szemben, akinek a múlt hónapban tartott népszavazás elsöprő győzelmét követően rövidesen le kell majd mondania a kávéházi dohányzás örömeiről. Június végén fog ez megtörténni, pontosabban július közepén, mert a döntéshozók megváltoztatták az eredeti időpontot. Annak érdekében, hogy a tilalom életbe lépte mégse vágja oly durván ketté a labdarúgó Európa-bajnokságot. Van ebben a rugalmasságban egy adag vendégszeretet, azon túl persze nem kevés józan ész is. Egyrészt, a kedves szurkolótól, aki mint gyárkémény ünnepelte a Pickwick Pub bárpultja mellett a dicső eseményt, hogy hazája bejutott a legjobb nyolc közé, a Kedves Szurkolótól nem lenne helyes elvárni, hogy öt nappal később ne ünnepelhesse, gyászolhassa ugyanolyan gyárkéményes derűvel, borúval azt, ami a negyeddöntőben történt. Másrészt, ugyancsak nehéz lenne behajtani a száztól ezer frankig kiszabható pénzbüntetést azon törökön vagy görögön, aki elfelejtette volna, hogy július elsejétől már csak a szabad ég alatt szabad dohányoznia. És könnyen lehet, hogy ezek a messziről jött emberek vissza is élnének az adminisztrációs nehézségekből fakadó, kiváltságos helyzetükkel, ami aztán aligha tenne jót a kiebrudalt svájci dohányzók moráljának. Legjobb nem provokálni a futball szerelmeseit, gondolhatták a döntéshozók.

Erasmus Szabó felütötte a laptopját, és kicsit odébb legyintette a szomszéd asztaltól feléje áradó füstgomolyt. Az a nap már oly közel, de jó lesz neked is, ha te ezt itt többé már nem teheted! Ezt gondolta magában Erasmus, miközben munkához látott, és szívében szolidáris részvéttel rámosolygott a mellette ülő fiatalemberre.

Dohányzó hölgyek társaságában, mikor a téma csak felmerült, Erasmus unos-untalan idézte Mark Twaint, aki azt mondta egyszer, hogy leszokni a dohányzásról fölöttébb könnyű dolog, hiszen az neki már legalább százszor sikerült. De maga dohányzik? – kérdezte az egyik hölgy, mondjuk Marlène. Nem, én leszoktam, felelte Erasmus. Már századszor? – kérdezte szarkasztikusan egy másik hölgy, mondjuk Michèle. És utolszor, emelte fel mutatóujját Erasmus. Én azt se bánnám, ha nem tudnék leszokni, de legalább csökkenthetném… mondta erre Joceline. Csökkentené? És mennyivel? Napi ötre. És most mennyit szív? Néha negyvenet. Akkor az nem fog menni, sajnálkozott Erasmus, mert aki negyvenet szív naponta, az vagy leszokik, vagy nem. De akkor hogyan, hogyan lehet leszokni? – kérdezte Brigitte. Először is az kell, hogy az ember le akarjon szokni. De még mennyire! - felelte erre Marlène, Michèle, Joceline és Brigitte szinte egyszerre. Mi mind le akarunk… De hogyan lehet leszokni? – kérdezte Claudine, aki éppen leült egy ablak melletti asztalhoz. Magának hogy sikerült? Kell valami szerencsés véletlen, felelte Erasmus. Nekem például Albert Camus segített, amikor meghalt anyám. Oh, de szomorú! Részvétünk! – mondták a hölgyek. C’est la vie, dünnyögte Erasmus, és hozzátette, hogy idestova húsz éve már. És tovább ütögette a billentyűket.

Akkoriban én is úgy voltam, mint Joceline. Szerettem volna legalább csökkenteni. Odahaza nem szívtam, csak a munkahelyemen. Az irodában szintén nem, csak lenn az alagsorban, a kávéautomata mellett. Akkor egy nap sok kávét kellett meginnia, kuncogott Marlène. Váltogattam kicsit kakaóval meg teával, folytatta Erasmus, aztán egy hétfő reggel nem vitt rá többé a lelkem, hogy odaálljak az automata mellé. És miért? – kérdezte Chantale, akinek egyelőre nem volt ülőhelye. Téblábolt kicsit a pult és az asztalok közötti szűk mezőben. Még nem lehetett tudni, hogy marad-e vagy elmegy. Mindenesetre rágyújtott, Erasmus pedig tovább kopogott. Akkor halt meg anyám, az előző napon, a kollégák már bizonyára értesültek róla, és én nem tudtam volna elviselni, hogy erre gondoljanak, mialatt ott látnak az alagsorban kávézva, cigarettázva. És többé nem is gyújtott rá? – kérdezte Brigitte. De igen, még egyre, kettőre, ahol nem látott senki ismerős. Aztán hazarepültem a budapesti temetésre, és a barátom felesége cigarettával kínált a repülőtéren. Nem, köszönöm, mondtam neki, miközben Meursault-ra gondoltam. Nem tudják, ki az a Meursault? Hát Camus hőse, akinek fejét vették egy köztéren a francia nép nevében, mert lelőtt egy embert a forró napsütésben. A bírósági tárgyaláson persze azt is fejére olvasták, hogy elszívott egy cigarettát az anyja koporsója mellett. Biztos vagyok benne, hogy nekem Camus is segített, nézett fel elmerengve a dohányfüstös levegőbe Erasmus. Azáltal, hogy nem tiltott meg semmit! Meg az anyám is, akinek nem sokkal korábban megígértem, hogy le fogok szokni. Pedig ő maga, ő maga is dohányzott, még amikor tíz-tizenkét éves voltam. Ennek folytán nekem az anyai ölelés emlékében fellelhető minden vigasz egy kicsit még ma is dohányszagú.

Óh, de szép történet! – mondta Marlène, és kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet. Ha van idő még egy cigarettára, elmondhatok egy másikat is, folytatta Erasmus. Volt, akinek már mennie kellett, volt, aki még maradt, öngyújtók lángjai lobbantak, Erasmus ujjai fürgén mozogtak.

Amikor a feleségemmel Svédországba költöztünk, dobolták az ujjak, elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a dohányzást. Annak érdekében, hogy a Soha egy szálat se! fogadalom mégse nyomja a lelkem oly rettentően, megengedtem magamnak, hogy a tilalom csak Svédországban legyen érvényes. Jogi szempontból nézve nincsen ebben semmi különös. Elég csak arra gondolunk, hogy a különböző országok törvényei néha mennyire különbözők. Az egyik helyen halálbüntetést kapsz, ha kábítószert találnak a poggyászodban, másutt ez már csak azért sem lehetséges, mert ott halálbüntetés sincs. Svédországban a vámvizsgálatnál pénzbüntetés fenyegetett a második liter whiskyért, megint máshol huszonöt botütést is kaphattál a hátadra már két deciért. Nem volt tehát a magammal kötött megállapodásban semmi különös. Azonkívül, jól működött! Évente két-három hetet dohányozhattam Dániában, Finnországban, Angliában vagy Spanyolországban, és hazatérvén Svédországba, eszembe se jutott, hogy rágyújtsak.

És ezt meg tudta csinálni? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a Zürcher Zeitung újságírónője, miközben bordó színű Dunhill dobozát visszatette a kézitáskájába. Sajnos csak négy évig, felelte Erasmus.

Mert az történt, hogy egy nyári délelőtt azt mondtam magamnak a göteborgi munkahelyemen, hogy ejnye, miért ne tehetném én ezt a napot épp oly kellemetessé, mintha például Mallorcán lennék a tengerparton. Felálltam hát az íróasztal mellől, lementem a lifttel a Kungsports ávenűre, és a sarki kioszkban vettem magamnak egy doboz Prince-et. Na, ez volt a pokol kezdete! Mert az én feleségem egyszerűen hallani sem akart róla, hogy én meg-megszegem a magammal kötött egyezségemet! A hölgyek között talán tudják néhányan, hogy milyen nehéz eltitkolni rejtett szenvedélyüket férjük elől, aki nem dohányzik. Egy szerető itt vagy ott még elmegy valahogy, de két vagy három napközben elszívott cigaretta egyenlő a biztos lelepleződéssel. Hát így voltam én is. Titkoltam, ahogy tudtam, de legtöbbször nem tudtam. És az maga volt a pokol! Ha volna idejük még egy cigarettára, elmondanám, hogyan jártam egyszer egy nyári este Gastonnal.

Volt, akinek már menni kellett, volt, aki még maradt.

Gastont az Adatfeldolgozó Vállalatnál ismertem meg, körülbelül tíz évvel azelőtt, hogy végleg leszoktam a dohányzásról. Kedves fickó volt nagyon, hamar megkedveltük egymást. Problémája van az ivással, súgta meg bizalmasan egy kolléga, de én azt már magamtól is tudtam. Mert péntek délelőttönként Gaston át-átszólt a házi telefonon, és megkérdezte, hogy lesz-e dolgom a szemben lévő Systemben. Mert ha igen, akkor megkérne rá, hogy vegyek majd neki is valamit. Zárójelben megjegyezzük, hogy Svédországban csak a systembolagnak nevezett speciális üzletekben lehet alkoholtartalmú italokat vásárolni. Na jó, létezik még az a bizonyos, élelmiszerüzletekben is megvásárolható lättöl, mászóval könnyű sör, de az olyannyira könnyű, hogy szinte már nem is sör. Zárójel bezárva… Egyszer, amikor késő estig benn kellett maradnunk a Számítógép Központban, mert az egyik bérszámfejtési rendszerünk állandóan bedöglött, Gaston felhívta a feleségét, és amíg közölte vele, hogy később jön haza, valaki jó hangosan megkérdezte tőle, hogy iszik-e még egy sört? Jóllehet, én a feleségemtől akkoriban még annyit ihattam, amennyit csak akartam, mégis megéreztem, hogy valami sorsközösség kapcsol engem ehhez a Gastonhoz. Szegény még a Systembe se nagyon mert bemenni, hogy megvehesse magának a fél liter snapszot, amelynek hétvégi és otthoni elfogyasztása ellen nem emelt volna vétót kedves felesége. Náluk a törvény úgy szólt, hogy házon kívül Gaston ne igyon. Nálunk meg úgy, hogy házon kívül se szabad rágyújtanom. Íme, a jogi helyzet azon a péntek estén, mikor egy vágyakkal borzolt svéd nyár legelején, ottmaradtunk Gastonnal a Göteborgra négy emelet magasból letekintő irodánkban. Megfeszítő hét volt mögöttünk, a bérelszámolási rendszer nem gyerekjáték. Akkoriban döcögősebben ment az adatfeldolgozás, egyetlen hiba elég volt, hogy elveszítsél fél napot. Az egyik ügyfelünk munkavállalói már a sztrájkot is kilátásba helyezték, amennyiben hétfőn még mindig nem kapnának fizetést. Szorongató érzés volt nagyon, mígnem háromnapi hősies küzdelem után, végre eloszlottak fejünk felől a felhők. És alattunk az Ávenűn kezdődött a nyár! Megittunk egy doboz sört a készletből, melyet délután vásároltam. Gaston cigarettával kínált. Éreztem, hogy így estefelé ez már egy kicsit rizikós, de aztán mégis elfogadtam. Azzal nyugtattam magam, hogy egy cigaretta a sör mellett talán nem sokat tesz. Persze, jobb lett volna a cigarettával kezdeni, gondoltam valamivel később. Meg azt is, hogy a hibát még nem késő kijavítani. Felajánlottam Gastonnak, hogy igyunk meg még egy sört. Nem könnyen, de benne volt. Amikor később felajánlotta, hogy szívjunk el még egy cigarettát, egyszerűen nem tudtam megtagadni. Az ember szolidáris a munkatársával. Ez a felemelő érzés egyébként neki is megadatott, amikor nem sokkal később, a cigaretta után felbontottuk a harmadik sört…

És mit gondol, tartotta Erasmus Szabó szája elé a dohányszagú szivacsba burkolt mikrofont az újságírónő, mit gondol arról, hogy most már egyre több országban tiltják meg középületekben és szórakozóhelyeken a dohányzást? Bizonyára sok előnye lesz a dolognak, kopogta Erasmus a laptopba. Egy caféban töltött este után az ember néha egész éjszakára kiteregetheti a ruháit a balkonon. Ha van balkon. Talán a dohányzók is jobban járnak majd. A minap feltűnt nekem egy francia bisztróban, hogy január elseje óta mennyivel kellemesebb a hangulat. Mintha az emberek jobban örülnének annak, hogy isznak. Én a kedvenc genfi cafémban írni szoktam. Zene meg dohányfüst általában nem zavar. Talán még azt is mondhatnám, hogy ösztönöz az írásra. Azt viszont nagyon nem bírom, ha valaki dobhártyát szakító hangoskodással vagy sikolyba fulladó nevetéssel hozza tudtomra parttalan nagy jókedvét. Ezeket a társasági hamiskártyásokat én kamaszkorom óta ki nem állhatom! Vagy akik úgy kiabálnak a mobiljukba, mintha interurbán beszélnének Mátészalkával, 1966-ban! Na, de most már tudom, hogy mit tehetek ellenük a jövőben. Szépen odamegyek hozzájuk és megkínálom őket egy cigarettával. Ha szerencsém van és dohányoznak, akkor majd ki kell menniük az utcára, hogy rágyújthassanak.

(Élet és Irodalom, 2009)