Magyar írók a dohányzásról

„Kijelentem, hogy kéz nélkül talán tudnék dolgozni, de szivar nélkül nem. Ugyan pár hónapja, mióta súlyos betegen nem igen élek, de muszájból elvégzem a dolgomat, a szivar meg a pipa sokszor a fejet is pótolja nálam. Veszett dohányos vagyok, de dohányszakértő nem. Nekem minden erős szivar jó, ha szelel.”

(Móra Ferenc)

„Ha arra gondolok, hogy negyven év alatt naponta elszívtam átlag tizenöt szivart, és hogy ez a tíz szökőév pótnapjaival együtt körülbelül 200-250 ezer szivarnak felel meg, fantáziám rögtön hozzácsapja azt is, hogy körülbelül negyvenöt-ötvenezer pengőt füstöltem el. Ötvenezer pengő! Ha megvolna egy összegben, szép kis házat vehetnék Budán, kis kert is volna hozzá, ülnék a verandán, mindennap elszívnék tizenöt szivart... Ha lenne miből. Talán el kellene adnom a házat, hogy szivarra gyújthassak, el is adnám könnyű szívvel, mert negyven év alatt jobban megszerettem a füstöt, mint a téglát.”

(Heltai Jenő)

„Parancsolj tüzet! Te hogyan bírod a harcot a dohánnyal? Én nem bírom sehogy, de már feladtam. No nem a cigarettát, hanem a harcot. Egy napon számot kell vetni ezzel is. Az ember megvizsgálja, érdemes–e öt-tíz évvel tovább élni cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, amely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös békítő és izgató anyaggal. Én feleltem, koszorúérgöcsökkel, és az elhatározással, hogy ezt már így csinálom halálig. Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, hogy nem olyan nehéz leszokni? Persze, hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam nemegyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt, hogy nem cigarettáztam. Ezzel is szembe kell nézni egy napon. Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódító szerekre, s fizesse meg a szerek árát. Akkor minden egyszerűbb. Erre azt mondják: nem vagy hős. –Lehet, hogy nem vagyok hős, de gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.”

(Márai Sándor)

„Az embernek a narkotikumok iránt való nagy hajlandósága onnan is magyarázható, hogy: - szüksége volt egy olyan heves vágyakozásra, amelyet bármikor kielégíthet akkor is, amikor egyéb vágyai közül egyet sem elégíthetne ki. Nagyra nevelt tehát magában egy vágyat valami olyas „méreg” iránt, amely vagy felizgatja, s ezáltal átsegíti szenvedésein, vagyis lendületesebbé teszi: az embert kicsinység helyett az állatiasság nagyvonalú önzésébe lendíti vissza, s rábírja, hogy csakis arra figyeljen, ami jól esik s hogy ne kényszerítse magát a rosszra figyelnie... vagy pedig eltompítja érzékenységét és ezáltal hat reá kedvezően. Hogy pedig az ember ily anyagokat talált a maga számára, véleményem szerint, egyik legnagyobb szerencséje. S még akkor is szerencséjének tartom, ha valóban megrövidíti az életet s még akkor is, ha nem is okozna oly mérvű kielégülést, mint egyéb örömeink. Mit mondhatok még? A dohányzást remek, illúziót keltő szórakozásnak tartom.”

(Füst Milán)