Márai Sándor - Egy doboz Coronas


Ez a kis románc karácsony délutánján kezdődött, az is lehetne a címe, hogy karácsonyi ének, olyan egyszerű és megható. Szóval, nekem a dohányneműekkel határozottan pechem van. Karácsony előtt néhány nappal a Magyar. Kir. Dohányjövedék kibocsátott egy "mintadobozt", ízlésesen összeállított hatvan különféle magyar szivarkát. Volt abban minden, s öt pengő negyven fillérbe került. Drágának elég drága volt, de a Dohányjövedék ismeri a magyar szivarkás publikumot - már az, hogy drága, ok arra, hogy elkapkodják. Magam is kapkodtam utána, valaki megkért, hogy vásároljak részére egy dobozt ebből a gyönyörű kollekcióból; a dobozt megvettem, hazavittem, de olyan kívánatos volt a sok szép, különféle cigaretta, hogy szórakozottan rágyújtottam egyre, aztán oda se figyelve, mert előttem állott, s különben is ki figyel az ilyesmire? estére szépen elszívtam a megbízásból vásárolt mintaszivarkákat. Nem baj, gondoltam, amikor bűnömet és az üres dobozt észrevettem: reggel veszek egy új dobozt. S másnap reggel beállítottam a trafikosomhoz, és kértem egy doboz mintaszivarkát. Mintaszivarka nincsen, felelte büszkén a trafikos. Egész Pesten nincsen több mintaszivarka. Felhördültem ijedtemben, rohantam a szomszédos trafikba, ott se volt mintaszivarka, amit a Dohányjövedék csak korlátozott példányszámban adott ki, kézjeggyel és famentes dohányból. Harmadik, negyedik, ötödik trafik, sehol nincs mintaszivarka. Most már bosszantott a dolog, mert az ember tartsa meg, ha ígér valamit, s ne szívja el könnyelműen azt a mintaszivarkát, amit másnak vásárolt. Erre kitaláltam azt, hogy nincsen semmi baj, a szép doboz hiszen megmaradt, megvásárolom az összes magyar szivarkaneműeket, s újra megtöltöm a dobozt, végre is a Magyar. Kir. Dohányjövedék se csinált egyebet, s amit õ tud, azt még én is tudom. Bementem tehát a Belváros szélén egy különlegességi trafikba, s azt mondtam a trafikosnak:
- Adjon az összes magyar szivarkafajtából egy-egy dobozt.

A trafikos megörült a rendelésnek, s kaptam az összes magyar szivarkafajtából egy-egy dobozt: Memphist, Triumphot, Coronast, Novarát, s tudom is én mit még, szóval mindet, ami volt. Aztán egy cédulára felírtak, hogy Memphis ennyi, Coronas ennyi, összecsomagolta, fizettem, és büszkén hazamentem. Otthon kinyitom a csomagot, s látom, hogy hiányzik a doboz Coronas, egy drágább fajta cigaretta. Utánanézek a számadásban, látom, hogy lefizettem a Coronast.
- Ejnye - mondom bosszankodva -, a trafikos kifelejtette a csomagból a doboz Coronast.

Ezzel lélekben le is zártam az affért, s megcsináltam a mintadobozt sok csínnal és kézügyességgel, mert rajongok a könnyebb házi munkáért. Coronas persze nem volt az én mintadobozomban, ebben különbözött az én művem a Dohányjövedék művétől, ez volt nálam az egyéni vonás. Aztán átadtam a hamisított mintadobozt annak, aki kérte, s elfelejtettem az egészet.

Ahogy a trafikos elfelejtette a doboz Coronast, úgy felejtettem én el az egészet.
De csak annyira.
Ez a románc első része.

Mert úgy egészen mégsem felejtettem el ezt a doboz Coronast. Az emberben rágnak néha az ilyen apró veszteségérzések. Nevetséges ugye, az ember nem is gondol rá többet; de ha cigarettát vettem egy egészen apró, kicsinyes, utálatos reflexbosszúsággal eszembe jutott a Coronas. Úgy jutott eszembe, ahogy az ember véletlenül, ok nélkül egy kis mozdulat következtében elveszít valami jelentéktelen dolgot, egy kesztyűt, egy ember szimpátiáját vagy egy doboz szivarkát. Tele vagyunk alantas ösztönökkel. Azt nem mondhatom, hogy búsultam miatta, de eszembe jutott. Kicsinyes és nehézkezű lélek vagyok, s futólag ilyesmit gondoltam: "a keservit annak a trafikosnak, pontosan a legdrágábbat kellett neki elfelejteni?" Nem gondoltam semmi rosszat, de nincs egészségesebb dolog, mint az igazság, s ezért nem mondom azt, hogy nagy úri nonchalance-szal elfeledkeztem a Coronasról, hanem bevallom, hogy emlékeztem reá.

Három nap múlva a Belváros szélén jártam, a különlegességi trafik előtt. Rögtön eszembe jutott az egész dolog, bementem, vette egy doboz cigarettát, s fizetés közben azt mondtam a trafikosnak:
- Ön a múltkor kifelejtett a csomagomból egy doboz Coronast.
A trafikos megnézett és azt mondta:
- Ön vásárolta azt a csomagot, minden fajtából egy dobozt?
Rögtön felderültem, tetszett nekem ez a csendes, nobilis, készséges és úri elintézése egy kis bizalmi afférnak: az egyetlen, ami kortársak között felemel és vigasztal.
- Én - mondtam boldogan. - S ön kifelejtette a Coronast...
A trafikos erre rám nézett, egy kicsit végignézett. Aztán nyugodtan azt mondta:
- Azt mindenki mondhatja.
Elhűlve, hitetlenül kérdeztem:
- Tessék?
Azt mondom - felelte határozottan és emeltebb hangon a trafikos -, hogy azt mindenki mondhatja. Akárki bejöhet az utcáról két nap múlva, hogy én elfelejtettem valamit. Ismerjük az ilyesmit.

Hallgattunk, néztük egymást. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutottak az összes trafikosok, akikkel az elmúlt tíz évben dolgom volt. Bécsi, berlini, párizsi, londoni, római, kairói, konstantinápolyi, jeruzsálemi, nizzai, athéni, brüsszeli, prágai, weimari trafikosok merültek föl előttem a múltból, mint egy avant garde filmben, összevilágítva és elperegve. A trafikos egyike azoknak a lényeknek, akikkel az embernek minden nap dolga van, s aki narkotikummal öntözi sebesüléseinket. A legtöbb ember bizalmas viszonyban van a trafikosával, egy kissé cinkosok egy könnyű emberi szenvedély körül. Mármost, villámgyorsan végigkutatva emlékeimet, megállapítottam, hogy ez velem még nem történt meg. Sehol a világon nem esett meg velem, hogy egy doboz Coronas erejéig csalónak tartsanak. Mindenhol a világon ennek az afférnak az elintézési módja az, hogy a trafikos így szól: "pardon" - s már nyúl is a pult felé, és átnyújt egy doboz Coronast, és mosolyog, és lebilincselő szavakkal elnézést kér a tévedésért. Még akkor is, ha - ami valószínűtlen - csalónak tartja a klienst. Mert így kívánja az üzleti érdeke, becsülete, reputációja, mert nem ér meg neki egy doboz Coronast, hogy rossz kereskedőnek tartsák. S mert így kívánja ezt az a bizalmi viszony ember és ember között, ami nélkül az élet nem élet, sőt az üzlet nem üzlet. Hozzá még egy trafikos... Tóth Árpád stanzákat írt egy trafikosleányhoz. Akárhányszor előfordul, hogy az embernek viszonya van egy trafikossal.
- Szóval ön nem hiszi, amit mondok? - kérdeztem a pesti belvárosi trafikost.
- Sajnálom - mondta elegánsan. - Azt mindenki mondhatja.
Akkor kezdtem magam nagyon szégyellni - legalább úgy, mintha rajtakaptak volna egy Coronas-csaláson.
- Pardon - mondtam megszégyenítve, és indultam kifelé.
Ez volt az a pillanat, amikor hosszú, külföldön elcsavargott esztendők után megérkeztem megint Pestre.

Mert az ember egy városba nem úgy érkezik meg, hogy leszáll a pályaudvaron, fogja a táskáját, s azt mondja: Na, most megérkeztem Pestre. Ahogy egy házasság nem akkor házasság, mikor a felek elrebegik az igent, hanem sokkal később, évek múlva kezd házasság lenni, mikor a felek kezdenek megbocsátani egymásnak. Ahogy egy szerződéses viszony nem abban a pillanatban lesz szerződéses viszony, mikor egy papirost aláírnak, hanem mikor az egyik szerződő fél először kapja rajta a másikat, hogy nem tartja be minden árnyalatában a szerződést. Az ember végtelen lassan, részletekben érkezik meg egy városba. Például, amikor a trafikos azt mondja neki: "ismerjük az ilyesmit", akkor egy kissé megérkezik az ember, a fejére csap, és azt mondja: nini, hiszen nem Londonban vagyok, ahol nem ismerik az ilyesmit, hanem Pesten, ahol ismerik az ilyesmit. A trafikos valószínűleg csakugyan ismeri az ilyesmit. S engem, s mindenkit, aki bejön az üzletébe, besoroz ismeretei tudatában azok közé, akiknek eszébe juthat ilyesmi. Itt élek, be vagyok illesztve feltételezések és lehetőségek közé, tehát kezdek megérkezni. Ez a románc utolsó része. Mikor szégyenkezve és kussolva, csendesen kifelé megy egy trafikból, ahol feltételeznek róla valamit. Nem lehet párbajozni. Nem lehet kiabálni. Csak annyit lehet, hogy az ember fellélegzik, s csendesen mondja: Na, kezdek itthon lenni idehaza.