Móra Ferenc - Egy skatulya szivar

A csempésztörténetek virágkora a háború első éveire esett, mikor maga a csempészet még csak csecsemőkorát élte. Ez a kitűnő iparág csak a békében vett igazán tüneményes lendületet, viszont a csempésztörténetek most már elvesztették minden érdekességüket. Az ember ásítozva hallgatja őket, s jól nevelt és illendőségtudó ember ma már nem is dicsekszik virtusos csempészkalandokkal. Nem csak üzleti érdekből nem, hanem azért se, mert tisztában van vele, hogy újat úgyse tud mondani. Ki van próbálva és kritikailag megvizsgálva minden módszer, ötlet és lelemény, oknyomozólag ismertetve minden eset, akár megtörtént, akár csak kieszelt.

Az a csempésztörténet azonban, amit én tudok, nem egészen megy egy kaptafára a többivel. Nem velem történt, mert én már sokmindent próbáltam az életben, de finánccal még nem kezdtem ki. Annyira gyáva vagyok, hogy mindig a hideg ráz még Kőbányán is, ha egy-két tengeri csigát hozok haza az olasz útról. (Nota bene, ezeket az abbáziai és velencei emlékeket mindig valamelyik pesti bazárban veszem meg.)

A történet hőse egészen komoly ember, országgyűlési képviselő. De azért olvasni is szokott, s legalább ebben az egyben a Deák Ferenc tradícióihoz tartja magát. Az öregúr, mint mondják, nagyon szerette a maga idejebeli ponyvaregényeket. Az én képviselőm bolondja Edgar Wallace-nak. Egyszer azt is ki találta szalajtani a száján, hogy kedvenc írójáért még németül is hajlandó volna megtanulni. Nagyon csodálkozott aztán rajta, hogy ez a közkedvelt klasszikus angol.

Elég az hozzá, hogy a képviselőnek a gránicon túlról vagy másfél milliót érő, apró smukkot kellett volna hazahoznia. Nagy táskákkal jött ugyan, de persze a kincseket egyikbe se merte belerakni. Ruhabélés, cipőtalp stb. mind a csempészet őskorából való sablon, s akinek rossz a lelkiismerete, az mindjárt elárulja magát a motozásnál. Ellenben a Wallace-stúdiumokból megtanulván, hogy mindig az van legjobban elrejtve, ami szem előtt van, zseniális ötlete támadt. Vett negyven darab vastag britanika szivart, azok közül néhányat eltört a hasán, de úgy, hogy azért egészben maradjanak, kioperált belőlük egy kis dohányt, a helyükbe begyömöszölte a briliánsokat, aztán skatulyába rakta őket, szépen, négy sorba, persze alulra a "töröttek"-et. Akkor aztán a dobozt a hóna alá fogva szállt be a kupéba, ott pedig az ölébe vette.
- Így ni - mondta az útitársainak -, elláttam magam szép, száraz, ropogós, pettyes szivarral, minálunk mostanában ilyent látni sem lehet.
- De hát hogy tetszik azt gondolni, hogy ennyi szivarral majd beeresztik a képviselő urat? - kérdezték tőle. A képviselő úr nagyon indignálódva felelt:
- Természetes, hogy megfizetem a vámot. Képviselő létemre csak nem adom magam csempészetre?

Az induláskor nem is volt semmi baj, valami hivatalos vizsgáló átszaladt a nem éppen népes vonaton, de nem akadékoskodott senkivel, gondolva, majd elvégzik azt a magyar kollégák. Hamarosan leszállogattak a vicinálisutasok is, s a szivaros ember a dobozzal az ölében éppen szundikálni kezdett, mikor az egyik kis állomáson ajtót nyitott rá a kalauz. Nem magának nyitotta, nagy hajlongások közt egy mord képű főfináncot bocsátott be, akinek az volt az első kérdése, mi van a csomagokban?

A képviselő ravasz férfi, mint ahogy illik is annak, aki annyi destruktív regényen köszörülte az elméjét. Úgy tesz, mintha meg volna ijedve, s hebegve mondja, hogy õ már egyszer levizsgázott, s különben sem duggat semmi tilalmasat. Azt várja, hogy a főfinánc most már gyanúsnak találja a poggyászt, s ügyet se vet a kincses szivarskatulyára.

A számítás be is vált, a finánc gyanút fogott, de persze tökéletlenül, mert nyilván nem képezte ki magát a szakirodalomban.
- Ellenőr vagyok, kérem kibontani a csomagot. Egyelőre azt a nagy koffert kérem. A képviselő tovább játszotta az ijedtet. Hümmögött, a füle tövét vakargatta, a nyakát csavargatta, s olyan vörösre krákogta magát, mintha csak a rossz lelkiismeret feküdt volna keresztbe a torkán. Olyan tökéletesen megjátszotta a bűnöst, hogy a zord finánc szíve megesett a bajba jutott emberen. Ahelyett, hogy inkvizítori kötelességét teljesítette volna, azt mondta neki egész barátságosan:
- Tudja mit, uram? Én nem molesztálom önt tovább. Elhiszem, hogy nem visz semmi tilalmas dolgot, a viszontszolgálatul csak egyet kérek. Adja nekem azt a skatulya szivart. Ne értsen félre, nem ingyen kívánom, szívesen megfizetem az árát. Ebben a pocsok kis faluban napok óta nem tudok semmilyen szivarhoz jutni, pedig még itt kell hetelnem. Megért engem, ugye, mint egyik dohányos ember a másikat? Persze, hogy megértette. A homlokát mostmár egyszerre kiverte a verejték, s most már őszintén dadogott:
- Kérem... alássan kérem... tessék csak... nem is tudom, mivel érdemlem... hanem ezek rossz szivarok... Világért se... ne tessék... nem szelelnek... Tiszta méreg. Tetszik látni, hogy izzadok én is. Széngázmérgezés. Nikotinmérgezés... Jaj...
- Nem tesz semmit - mosolygott az ellenőr -, én még sose voltam megmérgezve. Legalább ezt is megpróbálom egyszer. Inkább nikotinméregtől meghalni, mint nikotin nélkül élni. Hehehe.
A képviselő a kétségbeesés energiájával tiltakozott:
- Azt én a lelkemre nem vehetem. Tetszik tudni, milyen bolond világ van. Még diplomáciai bonyodalom támadna belőle. Hanem tudja mit, kérem? Holnapra én már visszajövök. becsületemre! Hozok önnek egy doboz havannát. Az ilyen derék ember megérdemli. De kérem, ha én mondom! Becsület istenemre! Nagyszerű összeköttetéseim vannak a dohánygyári igazgatóval.
- Annál jobb önnek - makacskodott a finánc -, pár óra múlva már kárpótolhatja magát.
- De mi lesz addig énvelem, kérem? - szorította magához az utas a skatulyát. - Olyan vad dohányost nem látott ön, mint én vagyok. Én még mikor eszem is dohányzom. Becsületemre! Aztán én éjszaka érek haza, mit csinálok másnapig? Nekem akkor is a számban lóg a szivar, ha alszom. Orvosi rendeletre! Olyant még nem tetszett látni, mint én vagyok. Énrólam már előadást is tartottak a klinikán...
- De kérem - nevette el magát a finánc -, hát hány szivar van abban a skatulyában? Hiszen én nem akarom a halálba kergetni, csak egy pár napra való szivart kérek.
- Hja, persze, persze - sóhajtotta igazán boldogan a képviselő, és kinyitotta a dobozt. - Negyven szivarom van, testvériesen megfelezem. Tessék parancsolni. Pardon, ez repedt, cseréljük ki, így ni!
A finánc a pénztárcáját kereste, de a képviselő megfogta a kezét.
- Szó sincs róla. Örülök, hogy kisegíthettem. Tessék ezt olyan szolgálatnak tekinteni, amit egyik úriember mindig szívesen megtesz a másiknak.

A finánc nem tudott szalutálni, mert mind két marka tele volt dohánytorpedókkal, csak a fejét hajtotta meg hálásan. Az ajtót is nagylelkűen az úriember nyitotta ki neki. Úgy is hagyta, mert forró fejének jól esett a friss levegő. Nagyot lélegzett, ahogy magára maradt, de még ki se törülközött rendesen a hideg verejtékből, mikor megint belépett a finánc, markában a szivarokkal.
- Nézze, kérem - mentegetőzött udvariasan -, ne tartson tolakodónak, ha még kérem valamire. Tele van a zsebem mindenfélével, nem tudom hová rakni a szivart. Ön úgyis elfelezte, amije volt - adja nekem skatulyástól, ami benne maradt, én meg visszaadom ezeket, ön könnyebben be tudja őket valahová rakni. A vonat kezdett nyögni, huzakodni, ahogy indulás előtt szokta. A képviselő alig tudott hebegni:
- De kérem... a doboz... ez olyan doboz...
- Ha annyira ragaszkodni tetszik hozzá - mosolygott a finánc -, holnap, ha visszafelé jön, itt várom vele az állomáson. Pardon.
Azzal se szó, se beszéd többet, ledobta a markában lévő szivarokat az ülésre, kikapta a képviselő hóna alól a dobozt, s leugrott vele a megindult vonatról. De most már legalább szalutált a felszabadult kezével.