Szegedi Dohánygyár

Szegedi Dohánygyár

1885-1950.
6724 Szeged, Kossuth Lajos sugárút 72.

__________________________________________________________________________________________

A gyár 1885-ben kezdte meg működését 62 munkással. A termelést átmenetileg a Festő, Maros és Kálmány utcák által határolt területen, az egykori Felmayer-féle kékfestőgyár épületében kezdték meg, ezután költözött az üzem a későbbi 12 holdas telekre, a Rókus városrészre. A századfordulóra már közel 700 munkás dolgozott a gyárban, 90 százalékuk fiatal lányokból, asszonyokból állt. A dohánygyár volt akkoriban Szeged legnagyobb ipari üzeme, ahol szinte kizárólag szivargyártás folyt: a szorgos kezek évente 170 tonna, főként külföldről érkező, kelet-indiai és dél-amerikai dohányból készítették átlagosan 40 millió darab szivart.

1910-re már kicsinek bizonyult az épület, így megkezdték a mellette álló lápos terület feltöltését. Év végén már arról számol be a Délmagyarország cikke, hogy teljesen elkészült az új gyáregység, egy hatalmas emeletes ház több melléképülettel és raktárral, melyeket már szárítanak. 1911 januárjára tervezték megkezdeni a termelést az új részben.

1925. szeptember 12-én, szombat délben a gyár igazgatója összehívta a munkásokat és felolvasta a központi igazgatóság rendelkezését, miszerint a szivargyárat a lehető legrövidebb időn belül felszámolják. Általános kétségbeesés lett úrrá a munkások között, akiknek jogviszonyát az előírt két hetes időtartammal felmondják. Ez csak a 350 női munkásra vonatkozott, a közalkalmazotti jogviszonyban lévő tisztviselőknek és a férfiaknak egyelőre még maradniuk kellett, hogy lebonyolítsák a raktárkészlet elszállítását. Mindennek hátterében átalakítás állt, nem magát a gyárat akarták megszüntetni, csak a tevékenységi körét kellett módosítani. A szivarfogyasztás nagyon lecsökkent, viszont cigarettából ismét kezdett hiány mutatkozni az országban. Az újrainduló üzemet is elsősorban a gyár régebbi munkásaival kívánták folytatni, de mivel nagyarányú gépesítést terveztek, már nem volt szükség mindenkire. A visszavett dolgozók esetében a kényszerű munkamegszakítás ideje is beleszámított a szolgálati időbe, így a nyugdíj szempontjából sem érte őket anyagi hátrány, viszont akiket nem alkalmaztak tovább, minden nyugdíjigényüket elveszítették.

A végtelenségig elkeseredett asszonyok küldöttsége még aznap felkereste Somogyi Szilveszter polgármestert és a főispánt, akiknek elmesélték a történteket, és kérték, hogy a város vezetése tegyen meg mindent az érdekükben. A világháború utáni nagymértékű általános munkanélküliség miatt legtöbbjük nem tudott volna máshol elhelyezkedni. A polgármester ígéretet tett, hogy küzdeni fog a munkások állásáért, hiszen a városnak is kárára válna a még több munkanélküli és a gyáripar visszafejlődése. De hiába is próbálkozott bármivel, a pénzügyminisztérium elhatározása már megmásíthatatlan volt. A gyár átalakítására és kibővítésére hat hónapot terveztek, az elbocsájtott munkások – ha vissza is veszik egy részüket – addig mindenképp bér nélkül maradtak volna. A polgármester vezetésével száztagú küldöttség utazott Budapestre a miniszterhez, további egyeztetésre, rávilágítva, hogy az átalakítások alatt is üzemben tartható lenne a gyár, és úgy legalább nem maradnának bér nélkül az emberek. Ennek megvalósítására csak úgy kaptak ígéretet, ha találnak rá olyan megoldást, ami nem terheli meg külön az államkincstárt.

Egy hét elteltével már az asszonyok hálaküldöttsége járult a polgármester elé, megköszönve, hogy sikerült elérni az elbocsájtások – legalább átmeneti – elodázását tavaszig, aminek köszönhetően az átalakítás alatt is tovább dolgozhattak, bár későbbi sorsuk még akkor is bizonytalan volt.

1928 szeptemberében a Délmagyarország arról tudósított, hogy néhány munkanélküli ember bemászott a gyárudvarra, az ott tárolt dohányhulladékból két zsáknyit összeszedtek, megtisztogattak, és 200 pengőért értékesítettek. Ötletük sikeresnek bizonyult, így visszatértek a gyárba, de egyikük a kerítésről leesett, hangos jajgatására az éjjeliőr felfigyelt, így lebuktak. A bírósági tárgyaláson a gyár igazgatója elmondta, hogy a kirakott hulladék értéket nem képviselt, őket kár nem érte, így nem kéri a vádlottak megbüntetését. Az ügyész a vádat ejtette, a törvényszék az eljárást megszüntette.

1930-tól a Jövedék elhatározta két újfajta, egyiptomi jellegű cigaretta, a Cleopatra és a Pharao forgalomba hozatalát, amelyek készítésére a szegedi gyárat rendezték be.

A harmincas évek elején, a nagy gazdasági világválság idején a Dohányjövedék bevétele is visszaesett, mert a fogyasztók kénytelenek voltak átszokni az olcsóbb termékekre. Emiatt több vidéki dohánygyárban csökkenteni kellett a termelést, és így számos alkalmazottól megváltak. Szeged szerencsés volt, ott nem történt elbocsájtás. 1933 augusztusától csak a munkaidőt csökkentették le heti öt napra, de még így is napi egymillió cigarettát készítettek az üzemben, a város dohányraktárában pedig négymillió pengő értékű késztermék volt felhalmozva.

1935-ben a gyár fennállásának 50. évfordulójára szervezett ünnepség a rókusi templomban tartott szentmisével kezdődött, majd a munkateremben tartottak díszülést, amin részt vett a miniszteri tanácsos, a püspök és a főispán is. Szécsey Béla igazgató visszaemlékezett a gyár történetére, mely csupán 40 munkással kezdte meg működését és ötven év múltán már 342 embernek adott munkát.

1950 végén váratlan döntés után felszámolták a gyárat. Bezárásával kapcsolatban még a helytörténeti írások is téves időpontokat adnak meg: 1948-at, 1949-et. Ezek egyike sem lehet igaz, tekintve, hogy a Délmagyarország című lap 1950-es évfolyama is hemzseg a dohánygyári munkások kimagasló tervteljesítését, vagy a gyár életének egyéb mozzanatait bemutató cikkektől. Ilyeneket még a decemberi lapszámokban is olvashatunk, ezért érthetetlen, hogy mi történhetett, ami szinte egyik napról a másikra véget vetett a gyárnak - 1951 januárjában már semmi hír róla a lapokban. Ami biztos, hogy a telepet hamarosan a Szegedi Ruhagyár vette használatba, és itt működött egészen 2005-ig. Napjainkban az egykori gyárépület – szépen felújítva – irodáknak, cégeknek ad otthont.

Egy budapesti lakásban bukkantak rá egy különleges korlenyomatra, egy igazi ritkaságnak számító kordokumentumra, mely a közelmúltban került be a szegedi Móra-múzeum néprajzi gyűjteményébe. Az 1894 szeptemberében készült fotót egy keretezett kép hátlapjába építették anno – azt sajnos nem tudni, miért rejtették épp oda.

A felvételen harminc lelkes és elhivatott dohánygyári munkást láthatunk – egytől egyig nőket. A kézzel készített szivarkákkal és szivarkészítő eszközökkel „pózoló” lányok, asszonyok a kor fotózási divatjának megfelelően állnak, ülnek és kiterített szoknyával a padlóról figyelnek. Akadnak köztük szomorkásan figyelő, magabiztosan mosolygó és büszkén, csípőre tett kézzel álldogáló hölgyek is. A kép szereplői kemény munkát végeztek: a szegedi dohányüzem fénykorában akár évi 40 millió szivart is gyárthattak.