Szép Ernő - A méltóságos trafik

A méltóságos trafik éppen úgy fest, ha benyit az ember, mint akármelyik címtelen és jellegtelen, életunt kis trafik Pesten. Teli van a fala szivaros skatulyákkal, amelyekben szivar is szokott lenni, mikor esőt adtak a m. kir. dohányjövedék fellegei. A pulton is van egynéhány barna doboz, felkoncolva, s bennök trabucco sorba, mint a holt heringek. És egynéhány forgalmas Király, Hölgy, Duna s Hercegovina papírskatulya. Meg azután a lapok a pult szélein. A pult lapos fiókjaiban a levelezőlapok, a postabélyegek, s azután óriási törvénykönyvek lapjai közt a savanyú forgalmiadó-bélyegek s a keserű okmánybélyegek. A pulton van egy üvegtetejű láda is, annak a rekeszeiben noteszek, ceruzák, tollszárak, ceruzavédők és hegyezők, ragasztóhengerek, radírgumik, tollhegyek, fa- és csontszipkák és egyéb luxuscikkek merengnek.

A világosság éppoly spórolós, a levegő éppoly levegőtlen a méltóságos trafikban is, mint a méltatlanokban.
Van ám egy bizonyos hangulat a méltóságos trafikban, hangulat, ami a vendéget megüti, átjárja, kötelezi. Igen, ebben a trafikban méltóság honol.

Fekete félkesztyűs, hamuszínű hajú s krumplicukor bőrű, pléhszín fekete ruhás dáma székel a pult mögött. Ez a dáma szolgálja ki a vevőket. Exkluzív és gyászos lény, akit valami nyomasztó nagy eszme küldött ide, mintha nemzeti szerencsétlenség évada volna, s a hivatalos trafikosok mind a határokra tódultak volna küzdeni.

Ó itt nem szerepel a kedély, a kuncsafti konfidencia, nem, ments isten. Ide nem ugrik be a ruganyhajú kárpitossegéd a szomszéd pincéből, közvetlen pofával, a pult előtt szakítva el füttymonológját:
- Kérek tíz hölgyeményt.
Nem, lekapja sipkáját, odasorakozik alázatosan a skatulyák elé, s hangfogóval kérelmezi, hogy:
-Kaphatnék, kérem szépen, Hölgyet?
Kaphat. Kap.
- Tíz Hölgy. Ezerkétszáz.
Igenis. Fizetnek és lábujjhegyen távoznak. Odabent rá se mernek gyújtani.
Vagy gyufát kérnek.
- Volna gyufája jelenleg, kérem?
Van, véletlenül gyufa is van jelenleg.
- Gyufa. Háromszázötven, Tibor?

Tibor ott ül távolabb a pult mögött, a Társaságot olvassa, vagy a Színházi Életet, vagy a Nemzeti Sportot. Huszonnyolc éves vagy harminckettő, az mindegy már ebben a korban. Puha gallérja van, pakombartot tart, a gomblyukában misztikus kis email jelvény. Tibor lenyúl a pult alá, gyufáscsomagot ád a pultra, megfelelő méltósággal.

A lakos bizonyos tisztelettel veszi át a méltóságos gyufát, fejet hajt, és elfogódva köszön, alig hallhatóan.

Soha kritika valami hiány fölött, soha intim zokszó a drágaságra, soha könnyed érdeklődés aziránt, hogy hány óra, soha kis maradás, melegedés, potya, bizalmas újságolvasás.

Minap egy estefelé tanúja lehettem annak, hogy a Kegyelem vizitel a Méltóságosnál.

Legalább hetvenesztendős volt a Kegyelem. Kesztyűje, képe, botja, cipője mind oly szikkadt és fénytelen volt, mint a gallérja. Temetői illatot hozott a Kegyelem.
Az úgynevezett ötös szivar ára iránt érdeklődött, minekután pityergős, penziós hanggal köszönt a Méltóságnak.
- Nyolcszáz korona az ötös Kuba darabja, kegyelmes uram.
- Nyolcszáz. Nyolcszáz. Háh. (Mintha köhögni vagy sírni akart volna.)
- Nyolcszáz bizony, kegyelmes uram, már a múlt hét óta.
- Hát az a, az a, hogy az ördögbe mondják, az a Cigarillos, az mennyi, méltóságos asszonyom?
- A Cigarillos kétszázötven. Négy darab ezer, kegyelmes uram.
- Igen. Háh. Az ördögbe! Kettő darab Cigarillost veszek, méltóságos asszonyom. Ötszáz, háh, háh... hát ez a, ez a szipka, ezek a szivarszipkák, méltóságos asszonyom?
- Kétszáz korona darabja, kegyelmes uram.
- Háh, kettőszáz egy darab szipka, háh.

Egészen elfárad a Kegyelmes hangja. A keze is. Letette a reszkető szipkát a kesztyűje ujjai közül. Eltette a kettő Cigarillost, fizetett, köszönt, kezelt, és elvonult kegyelmesen a Kegyelem.
A Méltóságos pedig ott maradt a pult mögött méltóságosan.