Kerti dohány

Kerti dohány


Régebben Kerti dohánynak neveztek minden kis területen, házikertben termesztett dohányt. Közülük csak a Maros öntéstalaján, a Rétháton termesztett fajta eredményei voltak úgy-ahogy kielégítőek. A kerti dohányok az összes termelés kb. 15 %-át tették ki. A könnyebb, finomabb pipadohányok és közönséges cigarettadohányok gyártásához használták, de csak kis százalékban. A kerti dohányok közé tartoztak a hajdan annyira keresett muskotály dohányok, melyeknek jelentősége és így termelésük háttérbe szorult.

A Kerti dohányok fő hibájának azt tartották, hogy színesedésük bizonytalan, ízük nem kielégítő. 1933-ban az alábbi fajtaelemeit termesztették (minőségi sorrendben): Debrői, Verpeléti, Faddi, Paksi, régi Érsekújvári, Nógrádi és a Tiszai beütésű Kápolnai, valamint a Debreceni beütésű, csupán Juhász Árpád által termesztett Kövendi változat.

Ezek szolgáltatták a gyártás számára a legszélesebb területen felhasználható anyagot. A Debrői kerti dohány termelése igen visszaesett, pedig finom pipadohányt lehetett belőle gyártani. Juhász Árpád egyik kísérletsorozatával éppen ezt a fajtát szerette volna feleleveníteni.

Muskotály dohányok közé csak azok tartoznak, melyeknek virága fehér, vagy piros és jellegzetesen jó illatuk van. A századfordulón Kápolna, Nagytárkány, Nagykároly körzetében termesztették. A Csetneki, a Fehérvirágú és Vörösvirágú muskotályt minden szakkönyv dicséri. Híres még a Gálócsi, Szamosmenti, Szentandrási, Kóspallagi és a Fehérvirágú nagytárkányi.