Pozsonyi Dohánygyár

DOHÁNYMÚZEUM, 2019, március 17 - 23:15

Dohánygyárak

1853~1951. (Tabaková továreň v Bratislave)
ma: Radlinského Ulica 49, 811 07 Bratislava, Szlovákia
__________________________________________________________________________________________

Az állami monopólium 1851-es bevezetése előtt számtalan kis szivarmanufaktúra működött mindenfelé, így Pozsony mellett Nyitrán és Nagyszombaton is. Az iparosok céhekbe szerveződtek, tevékenységüket csak külön engedély alapján gyakorolhatták. Aki gyártási jogot nyert, annak be is kellett lépnie a céhbe. Pozsony 1799 óta már tizenöt ilyen engedélyt adott ki, melyeket 1810-ben újabb öt követett. Így az egyedáruság bevezetéséig húsz nyilvántartott dohánygyáros működött a városban. Üzemenként 3–8 segédmunkás évente 50–100 mázsa dohányt dolgozott fel burnótnak, pipadohánynak vagy szivarnak. A monopólium bevezetését megelőzően Pozsonyban a Tschida-, Banal-, Buday- és Brüll-családok fogalkoztak dohánygyártással. A nyitrai és nagyszombati üzemek ezeknél kisebbek voltak.

Az osztrák kincstári egyedáruság 1851 végéig összesen hat állami gyárat állított fel, egyes források szerint ekkor jött létre a pozsonyi is, míg mások az 1853. évet említik. A kincstár a Lamacs (akkor németül Blumenau) külvárosban Régen Ignácz papírgyáros malátaszárítóként használt, az Országut 350. című házát vette meg 28 000 forintért. Lehetséges, hogy az új munkások betanítása érdekében ideiglenes helyen már 1851-ben megkezdődött a gyártás, és maga a végleges épület készült el 1853-ra. Az év végére mindenesetre már 384 munkást alkalmaztak.

A gyárat 1861-ben bővítették a hozzá kapcsolódó nagy tárházzal. Az utcára néző, száz méter hosszú, egyszintes épület magába foglalta a gyártási csarnokot, egy áruraktárat és az irodákat is. Eleinte csak közönségesebb fajtájú szivarok készültek itt, évente 26 millió darab. Az 1860-as évek közepétől már a középfinom és finom fajták gyártása is megkezdődött, majd 1871-től a termékkínálat kíbővült pipadohányokkal is.

1873-ban már 1200 munkást foglalkoztattak, és a termelés tovább nőtt. Ez ismét bővítéseket tett szükségessé, így 1887-ben elkészült az emeletes kezelési épület és a telepet két udvarra osztó kétemeletes gyártási szárny. 1890-ben állt alkalmazásban a legtöbb dolgozó: 1224 fő.

1895-ben 900 főnyi munkás 44 millió szivart és 31 millió csomag Magyar pipadohányt készített, amelynek értéke 5-6 millió korona volt. A férfi munkások napi bére 2,20–3,20, a nőké 1,30–2,30 korona volt. Már a kezdetekben megalakult az üzemen belül a betegsegélyező pénztár.

1894.

A Népszava 1887. szeptember 18-i cikke számtalan, a gyárban történt szörnyűségről tudósít. Bevett szokás volt ugyanis, hogy a vezetőség a legapróbb dologért is büntetést szabott ki a munkásnőkre. Például Adametz Emil gyártási tisztviselő egy álló óráig térdeltetett egy asszonyt. Hiába is mentek panaszra az igazgatósághoz, mert ott nem csak hogy tudtak az efféle dolgokról, de ráadásul a felügyelőkkel értettek egyet, a panaszkodót pedig vagy meg sem hallgatták, vagy elbocsájtással fenyegették. Ahogy az erzsébetvárosi dohánygyárban is történt pár évvel korábban, a munkásoknak Pozsonyban is rossz minőségű dohányból kellett szép szivart készíteniük. Ha ez nem sikerült, levontak a bérükből. Aki a munkaidő kezdete előtt lefolytatott névsorolvasás pillanatában nem volt jelen, azt aznap be sem engedték a gyárba.

A helyzet odáig fajult, hogy egy újabb igazságtalan elbocsájtás után a munkásnők összefogtak és megtámadták a tisztviselőket, akik közül Merx Gusztáv gyakornok az ablakon át elmenekült, de Adametz Emil a kezük közé került, így könyörtelenül őt is térdelésre kényszerítették. Záporozó kérdéseikre, hogy tetszik-e neki ez a módi, nem mert felelni. A rendőrség beavatkozása csak tovább rontott a helyzeten, végül a polgármesternek sikerült nyugalmat teremtenie. Szembesítette a munkásokat és a vezetőséget, így utóbbiak kénytelenek voltak beismerni, hogy a munkásnők minden állítása igaz. A polgármester jelentette a kritikán aluli bánásmódot a minisztérium felé, így a helyzet hamarosan javulni kezdett.

1903. július 26-án ünnepelte a gyár fennállásának 50 éves jubileumát. Mind az 1067 munkás szabadnapot kapott, és a tisztviselőkkel együtt istentiszteleten vettek részt. Tíz, több mint negyven éve szolgálatban álló munkásnő díszoklevelet és 120 korona jutalmat kapott.

1905-ben Pozsonyban már csak közönséges pipadohányt és általános eladású szivarokat készítettek: 30.386.020 csomag Magyar pipadohányt, és 378.700 Regalitas, 2.072.760 Trabucos, 1.806.840 Britanica, 4.100 Millares, 7.010.580 Cuba-Potorico, 9.357.480 Portorico, 17.577.530 Vegyes Külföldi és 1.066.400 darab Rövid Magyar szivart.

A nyugati homlokzat a Mýtnej ulice (Toll utca) felől

1909-ben egy újabb dicsőséges és igen ritka jubileumra került sor: a 69 éves Piszkos Mária, hajadon szivarfonónő 56 éve, a gyár megnyitása óta állt alkalmazásban. Munkájára sosem volt panasz, azt mindig kitartóan és hűségesen végezte, ezért királyi kitüntetést: ezüst érdemkeresztet kapott. Az ünnepi pillanatról beszámoló újságcikk - nem sértőnek szánt, de mégis annak ható - szavai így hangzottak: "Az ezüstkeresztet feltűzik tehát egy fonnyedt, meddőnek maradt, öreg mellre..."

1910.

Az I. világháborút követően a Felvidék, így Pozsony is Csehszlovákiához került. A Magyarság című lap 1928. július 28-án hosszabb cikket közölt a gyár 75 éves fennállása alkalmából, csalódottan hozzátéve, hogy az akkori cseh vezetés nem kíván megemlékezni az évfordulóról. Addigra a munkáslétszám 432 főre apadt, lecsökkent a szivargyártás és nagyobb teret kapott a cigarettakészítés.

1951 körül a dohánygyárat felszámolták és a Tesla állami vállalat költözött a gyártelepre, ami az épületek külső és belső részeinek is jelentős átalakításával járt. Akkor még megőrizték a nyugati szárny fontosabb épületrészeit, ezek szerkezetét, boltozatait, tetőcserepeit, öntöttvas oszlopait, kőlépcsőit, és az eklektikus homlokzatot is érintetlenül hagyták.

1988.

A megállíthatatlan pusztulás az 1990-es évek elején kezdődött el, amikor a Tesla cég kiköltözött az épületből. Az újbóli hasznosításra tett kísérletek meghiúsultak, a gyárkomplexum hajléktalanok és vandálok tanyájává vált.

Bár az épületegyüttes 1997-ben felkerült a nemzeti kulturális műemlékek listájára, egyre csak pusztult. 2007-ben tűz ütött ki az épület tetőszerkezetében, mely jelentős károkat okozott, estétől hajnalig 35 tűzoltó dolgozott a lángok megfékezésén. Valószínűleg szándékosság állhatott a háttérben. Az épületek tulajdonosa ugyanis már az előző évben is kérte a műemléki védettség megszüntetését, de kérését elutasították. A tűzeset után viszont a gyár lekerült a védettségi listáról, tovább pusztult. Idővel már csak a Radlinského utcai fal maradt belőle, a telek nagy része üres lett, beépítésre várt.

Szomorú véget ért ez a régi és nagy múltú ipari műemlék, bár sok lehetőség lett volna a megmentésére. Ellenpéldaként említhető a közeli hainburgi dohánygyár, amelyet tipikus részleteit megőrizve szépen helyreállítottak, és ma kulturális és szociális központként működik.

A gyár igazgatói voltak

~1873~1879. Radelmacher Károly
1883.10.-1886.04. Szlavicsek Raymund
1886.06.-1888.10. Kucsera Antal
1888.10.-1908.05. Braunsteiner Gusztáv
1908.05.-1917. Pyber Károly
1917.11.-1918. Werner Samu

Werner Samu

A gyár termelésével kapcsolatban elég hiányosak az adatok. Az tudható viszont, hogy 1864-66, 1868-70 és 1892-1912 között készült itt:
- 19.111.338 kg pipadohány
- 1.167.321.305 db szivar, melyekhez felhasználtak:
- 192.246 mázsa belföldi és
- 61.464 mázsa külföldi dohányt.

Pesti Hírlap, 1882.07.01.