Szegedi Dohánygyár

1885-1950.
6724 Szeged, Kossuth Lajos sugárút 72.
__________________________________________________________________________________________

Sajnos, korabeli képek szinte egyáltalán nem állnak rendelkezésre a gyárról.

Szeged környékén a dohánytermesztés nagy múltra tekint vissza, valószínűleg már a 17. században meghonosodott. Később a Sina, Deánovics, Wodianer és a Koppéli nevezetű kereskedők kifejezetten a dohányra szakosodtak, ők végezték a megtermelt dohányok felvásárlását. A szállítást a szegedi "bőgőshajókkal" oldották meg, egy-egy hajót akár 250 tonna rakománnyal is megterhelve. A Wodianer cég a szegedi dohánnyal még a francia felvásárlókat is meghódította: Párizsban a 18. és a 19. században igen elismert volt az innen származó dohány.

"Szegedi rózsa" dohány

A dohánymonopólium 1851-es bevezetésével az állam vette át a termeltetés, átvétel és feldolgozás feladatait. A számtalan megszüntetett kis dohánygyártó manufaktúra helyett nagy, jól szervezett, központi irányítás alatt álló állami gyárak felállításába kezdtek.

1885 januárjában, Pálfy Ferenc szegedi polgármester vezetésével  egy küldöttség kereste fel Szapáry Gyula pénzügyminisztert, és kérvényezték egy dohánygyár Szegedre telepítését. Braunsteiner Gusztáv dohánygyári igazgatót küldték ki a kérelem helyszíni felülvizsgálatára, majd végül Tóth Mihály, városi főmérnöknek sikerült őt meggyőznie. Megállapodtak a gyáralapításban, de addig is, míg az felépül, egy ideiglenes dohánygyár létrehozását határozták el. Az állandó gyár helyszínéül a Budapesti sugárút (ma Kossuth Lajos sgt.) egyik telkét találták a legalkalmasabbnak. A pénzügyi kormányzat ígéretet tett, hogy az új gyár felépítésére és berendezésére hárommillió forintot biztosít.

Az ideiglenes gyár helyszínéül a Festő, Maros és Kálmány utcák által határolt területen, az egykori Felmayer-féle kékfestőgyár épületét szemelték ki. Átépítését a Jiraszek és Krausz cég végezte, és a munkálatokkal 1885. április elejére el is készültek. Az épületet májusában vette át Csaby Andor főmérnök, és a kísérleti gyártást május 17-én meg is kezdték 40 munkással. Rá t1z napra, mire mindent rendben találtak, megnyitották a gyárat, és másnap megkezdték az üzemszerű termelést.

1928.

A Vásárhely és Vidéke 1887. április 14-én így írt az új üzemről: "A szegedi dohánygyár működéséről még nem volt alkalmunk megemlékezni, pedig méltán megérdemli, hogy a figyelem felé forduljon. Mert kit ne érdekelne például, hogy a gyárban jelenleg négyszázötven munkás nyer állandó foglalkozást, akik közül csak tizenhat a férfi, a többi mind leány. A munkásleányok kiváló ügyessége mellett bizonyít, hogy átlag évenként húsz millió szivart képesek elkészíteni. A dohánygyár eddigi gyártmányai másfél és két krajcáros szivarok voltak, legközelebb azonban a három és négykrajczáros szivarok készítését is megkezdik.

 A munkásleányok kellő szorgalom mellett tisztességes összeget keresnek meg s az ügyesebbek hetenként 5 forintot is kapnak munkájuk után. A szegedi dohánygyár eddigi készítményeinek kitűnő voltára vall, hogy azok az ország legkülönbözőbb részein, Zomborban, Pécsett és Nagyváradon kerülnek forgalomba s úgy Szegeden is élénk keresletnek örvendenek. A gyártáshoz szükséges anyagot Arad, Debreczen, Nyíregyháza, Vásáros-Namény, Rakamaz, Fiume és Budapest szállítja, de a külföldről, Brazíliából, a Cuba-szigetről s Hollandiából évenként nagyobb mennyiség érkezik. A gyár hetenként 1400 frt munkásbért fizet ki, amely összeg a nyáron át lényegesen növekedni fog. A gyárban példás rend és tisztaság uralkodik: a felügyelet és fegyelem kifogástalan. Hogy a gyár aránylag rövid fönnállása alatt ilyen szép sikert képes fölmutatni, abban legkiválóbb része van Szedlácskó Kálmán dohánygyári igazgatónak, aki ritka szakavatottsággal vezeti a gyár ügyeit. Megjegyezzük még, hogy a gyár nélkülözhetetlen kibővítése iránt a minisztériumban most folynak a tárgyalások. A kibővítés valószínűleg még az év folyamán meg fog történni, annak az 523.000 forintnak a terhére, amely összeg a f. évi állami költségvetésben új gyári építkezések czimén van fölvéve."

Az ideiglenes vezetőség - Szedlacsko Kálmán, gyártási osztályvezető és Trexler Rezső, gyártási tisztviselő - az üzem irányítása mellett a végleges gyár létrehozásán is dolgozott. A Dohányjövedék Központi Igazgatóságához benyújtott épülettervek közül Zobel Lajosét fogadták el, a kivitelezési pályázatot a szegedi Heszlényi József nyerte el 1891 februárjában.

A Rókus városrészen lévő 12 holdas telek feltöltési munkálatait márciusban elvégezte Zombori Mátyás és Bitó János vállalkozó. A megmozgatott föld mennyisége 24 ezer köbmétert tett ki! Az épületeket szeptemberre tető alá hozták, és az új gyár átadására 1892 áprilisában sor került. A műszaki átvételt Zobel Lajos dohányjövedéki mérnök végezte, majd átadta az épületet Hreblay Kelemen igazgatónak.

1931.

A költözködés még abban a hónapban megtörtént, és április végétől már az új, végleges épületekben folytatta munkáját a szegedi dohánygyár. A felépült tisztviselőlakások, munkatermek és raktárhelyiségek a kor minden követelményének eleget tettek. A szivargyártás az 1885. évi hárommillióról 1886-ban 16 millióra, majd az új gyárban már 26 millió darabra emelkedett. Ennek megfelelően, 1899-re a munkáslétszám is 609 főre nőtt. 90 százalékukat fiatal lányok és asszonyok alkották, a férfi munkások száma elenyésző volt.

Ahogy arról a A földmivelésügyi m. k. ministernek 1892. évi működéséről a törvényhozás elé terjesztett jelentése szól, az üzem "néhány évi fenállása óta körülbelül 3000 munkás vétetett föl e gyárba s ebből 2000-en felül olyanok jelentkeztek és vétettek fel, akik mezei munkával foglalkozó családok tagjai voltak. A szabadabb élethez és foglalkozáshoz szokott ezen munkások azonban egy-két hónap múlva önként ott hagyták a gyárat annak nagy kárára s mondhatni, hogy állandólag csak azok a munkások maradtak meg, kik ipart s kereskedést űző családnak tagjai."

1895 "év elején egy uj szivarnem kerül forgalomba. Az uj szivar neve: Operas és kapható minden kis és nagy trafikban 7 krajczárért. Az uj szivarokat egyedül a szegedi dohánygyár készíti s már most több millió ilyen szivar van készletben." - számolt be a Tolnamegyei Közlöny.

A századfordulón a dohánygyár volt Szeged legnagyobb ipari üzeme, ahol szinte kizárólag csak szivargyártás folyt. A szorgos női munkáskezek évente 170 tonna, főként külföldről érkező, kelet-indiai és dél-amerikai dohányokból készítettek 25-38 millió darab szivart: Regalitas, Trabucos, Britanica, Cuba, Porturico, Rövid Magyar fajtákat.

1910-re már kicsinek bizonyult az épület, így megkezdték a mellette álló lápos terület feltöltését. Év végén már arról számol be a Délmagyarország cikke, hogy teljesen elkészült az új gyáregység, egy hatalmas emeletes ház több melléképülettel és raktárral, melyeket már szárítanak. 1911 januárjára tervezték megkezdeni a termelést az új részben.

1925. szeptember 12-én, szombat délben a gyár igazgatója összehívta a munkásokat és felolvasta a központi igazgatóság rendelkezését, miszerint a szivargyárat a lehető legrövidebb időn belül felszámolják. Általános kétségbeesés lett úrrá a munkások között, akiknek jogviszonyát az előírt két hetes időtartammal felmondják. Ez csak a 350 női munkásra vonatkozott, a közalkalmazotti jogviszonyban lévő tisztviselőknek és a férfiaknak egyelőre még maradniuk kellett, hogy lebonyolítsák a raktárkészlet elszállítását. Mindennek hátterében átalakítás állt, nem magát a gyárat akarták megszüntetni, csak a tevékenységi körét kellett módosítani - ennek kommunikálása, úgy tűnik, kissé félresikerült...

A szivarfogyasztás nagyon lecsökkent, viszont cigarettából ismét kezdett hiány mutatkozni az országban. Az újrainduló üzemet is elsősorban a gyár régebbi munkásaival kívánták folytatni, de mivel nagyarányú gépesítést terveztek, már nem volt szükség mindenkire. A visszavett dolgozók esetében a kényszerű munkamegszakítás ideje is beleszámított a szolgálati időbe, így a nyugdíj szempontjából nem érte őket anyagi hátrány, viszont akiket nem alkalmaztak tovább, minden nyugdíjigényüket elveszítették.

A végtelenségig elkeseredett asszonyok küldöttsége még aznap felkereste Somogyi Szilveszter polgármestert és a főispánt, akiknek elmesélték a történteket, és kérték, hogy a város vezetése tegyen meg mindent az érdekükben. A világháború utáni nagymértékű általános munkanélküliség miatt legtöbbjük nem tudott volna máshol elhelyezkedni. A polgármester ígéretet tett, hogy küzdeni fog a munkások állásáért, hiszen a városnak is kárára válna a még több munkanélküli és a gyáripar visszafejlődése. De hiába is próbálkozott bármivel, a pénzügyminisztérium elhatározása már megmásíthatatlan volt. A gyár átalakítására és kibővítésére hat hónapot terveztek, az elbocsájtott munkások – ha vissza is veszik egy részüket – addig mindenképp bér nélkül maradtak volna. A polgármester vezetésével száztagú küldöttség utazott Budapestre a miniszterhez, további egyeztetésre, rávilágítva, hogy az átalakítások alatt is üzemben tartható lenne a gyár, és úgy legalább nem maradnának bér nélkül az emberek. Ennek megvalósítására csak úgy kaptak ígéretet, ha találnak rá olyan megoldást, ami nem terheli meg külön az államkincstárt.

Egy hét elteltével már az asszonyok hálaküldöttsége járult a polgármester elé, megköszönve, hogy sikerült elérni az elbocsájtások – legalább átmeneti – elodázását tavaszig, aminek köszönhetően az átalakítás alatt is tovább dolgozhattak, bár későbbi sorsuk még akkor is bizonytalan volt.

1928 szeptemberében a Délmagyarország arról tudósított, hogy néhány munkanélküli ember bemászott a gyárudvarra, az ott tárolt dohányhulladékból két zsáknyit összeszedtek, megtisztogattak, és 200 pengőért értékesítettek. Ötletük sikeresnek bizonyult, így visszatértek a gyárba, de egyikük a kerítésről leesett, hangos jajgatására az éjjeliőr felfigyelt, így lebuktak. A bírósági tárgyaláson a gyár igazgatója elmondta, hogy a kirakott hulladék értéket nem képviselt, őket kár nem érte, így nem kéri a vádlottak megbüntetését. Az ügyész a vádat ejtette, a törvényszék az eljárást megszüntette.

Pesti Napló, 1930

1930-tól a Dohányjövedék elhatározta két újfajta, egyiptomi jellegű cigaretta forgalomba hozatalát, amelyek készítésére a szegedi gyárat rendezték be. A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma így számolt be az új gyártmányokról: "A szegedi dohánygyárban teljesen a világhírű egyiptomi szivarkagyárak gyártási technikája szerint készítik a Pharao és a Cleopatra cigarettákat. A hozzávaló legfinomabb macedóniai és ázsiai török dohányt különleges gépekkel teszik alkalmassá a gyártásra, amely kézi munkával történik. A 20-as csomagolású egyiptomi cigarettákat pergamen és aluminium borítólappal és művészi kivitelű bádogdobozzal, továbbá cellulózeborítással védik, hogy eredeti zamatukat megőrizzék."

Pesti Napló, 1930

A harmincas évek elején, a nagy gazdasági világválság idején a Dohányjövedék bevétele is visszaesett, mert a fogyasztók kénytelenek voltak átszokni az olcsóbb termékekre. Emiatt több vidéki dohánygyárban csökkenteni kellett a termelést, és így számos alkalmazottól megváltak. Szeged szerencsés volt, ott nem történt elbocsájtás. 1933 augusztusától csak a munkaidőt csökkentették le heti öt napra, de még így is napi egymillió cigarettát készítettek az üzemben, a város dohányraktárában pedig négymillió pengő értékű késztermék volt felhalmozva.

Pesti Napló, 1930

1935-ben a gyár fennállásának 50. évfordulójára szervezett ünnepség a rókusi templomban tartott szentmisével kezdődött, majd a munkateremben tartottak díszülést, amin részt vett a miniszteri tanácsos, a püspök és a főispán is. Szécsey Béla igazgató visszaemlékezett a gyár történetére, mely csupán 40 munkással kezdte meg működését és ötven év múltán már 342 embernek adott munkát.

1950 végén - valószínűleg teljesen váratlan döntés után - felszámolták a gyárat. Bezárásával kapcsolatban még a helytörténeti írások is eltérő és téves időpontokat adnak meg: 1948-at, 1949-et. Ezek egyike sem lehet igaz, tekintve, hogy a Délmagyarország című lap 1950-es évfolyama hemzseg a dohánygyári munkások kimagasló tervteljesítését, vagy a gyár életének egyéb mozzanatait bemutató cikkektől. Ilyeneket még a decemberi lapszámokban is olvashatunk, ezért érthetetlen, hogy mi történhetett, ami gyakorlatilag egyik napról a másikra véget vetett a gyárnak - 1951 januárjától már semmi hír róla a lapokban.

Az Arcanum adatbázis közel 57 millió oldalnyi egykori újságcikke között egy sincs, ami magyarázatot adna a történtekre. Nincs szó a megélhetés nélkül maradt munkásokról, igaz, hogyan is nézett volna ez ki abban az időben, amikor más téma sem volt, mint a munka - főleg a kétkezi és a gyári munka - dicshimnusza. A más területekről ismert, erőszakos iparosítási hullám idejében, 1948 és 1950 között amúgy a tízből öt dohánygyárat bezáratott az akkori politika.

Új Világ, 1950.04.27.

Ami biztos, hogy a dohánygyár felszámolása után a telepet a Szegedi Ruhagyár vette birtokba, és itt is működött egészen 2005-ig. Napjainkban az egykori gyárépületek – szépen felújítva – irodáknak, cégeknek adnak otthont.

Egy budapesti lakásban bukkantak rá egy különleges korlenyomatra, egy igazi ritkaságnak számító kordokumentumra, mely a közelmúltban került be a szegedi Móra-múzeum néprajzi gyűjteményébe. Az 1894 szeptemberében készült fotót egy keretezett kép hátlapjába építették be anno.

A felvételen harminc lelkes és elhivatott dohánygyári munkást láthatunk – egytől egyig nőket. A kézzel készített szivarokkal és szivarkészítő eszközökkel „pózoló” lányok, asszonyok a kor fotózási divatjának megfelelően állnak, asztalok mögött vagy a földön szétterített szoknyával ülnek. Akadnak köztük szomorkás tekintetűek és magabiztosan mosolygók, sőt büszkén, csípőre tett kézzel álldogáló hölgyek is. A kép szereplői kemény munkát végeztek: 1894-ben közel 30 millió darab szivart készítettek!

A gyár igazgatói voltak

1885-1887. Szedlacsko Kálmán mb. osztályvezető
1887.09.-1888.10. Braunsteiner Gusztáv
1888.10.-1889.12. Stastny Antal
1889.12.-1894.04. Hreblay Kelemen
1894.04.-1896.07. Krbek Ottokár
1896.07.-1912.03. Hreblay Kelemen
1912.04.-1914.02. Lipp Frigyes
1914.02.~1921. Huttkay László
1920.03.-1922.07. Mertz Lajos
1922.01.-1922.04. Papp Mihály
1922.12.-1925.02. Daniel Jenő
1925.01.-1932.11. Steinwalter Győző
?-? ?
1935-1939.07. Szécsey Béla mb. osztályvezető
1939.07.-1940.01. Szécsey Béla
1940.01.-1946. Buttkay Nándor
~1946~1947. Vass Károly ?
1949.04.-1950. Simovits Mihály

A gyár termelésével kapcsolatban elég hiányosak az adatok. Az tudható viszont, hogy 1892-1912, 1936-38 és 1946-48 között készült itt:
- 956.674 kg pipadohány,
- 625.890.000 db szivar, és
- 1.786.028.149 db cigaretta, melyekhez felhasználtak:
- 31.409 mázsa belföldi és
- 35.843 mázsa külföldi dohányt.