Budapest-Ferencvárosi Dohánygyár

Budapest-Ferencvárosi Dohánygyár


1850-1910.
1092 Budapest, Köztelek utca 1.

______________________________________________________________________________________
Térkép - 1878.

Az épületkomplexum Kinizsi utcai oldala 1884-ben épült meg Berczik Gyula tervei szerint. Belső tereit három sor öntöttvas oszlop tagolta.

Mivel a gyár már nagyon régen, 1910-ben megszűnt, szinte semmilyen írásos emléket nem találni róla sehol. Azonban Zolnay Vilmos Járom a pesti utcát című könyvében teljes részletességgel emlékezik vissza a gyárra, amelynek apja volt az igazgatója.

Az ő emlékei alapján készült ez a leírás, mely a többihez képest kicsit rendhagyó: nem csak száraz tényeket és adatokat közöl, de az egykori Budapest életébe is bepillantást enged.


id. Zolnay Vilmos /1890-1984?/ - Erdélyi Mór felvétele

Ferencvárosi Dohánygyár. Ez volt a neve. Hivatalosan sokkal komorabban hangzott: Magyar Királyi Dohánygyár – Budapest–Ferencváros. Azért kellett hozzábiggyeszteni a Ferencváros közelebbi megjelölést, mert akkoriban több dohánygyár is volt Budapesten: az erzsébetvárosi és az óbudai.

A legrégebbi az erzsébetvárosi volt. A fogyasztási igények emelkedésével bővíteni kellett a termelést is. A második gyár helyéül a régi Soroksári (ma Ráday) utcában lévő Szvetenay Márton-féle, eredetileg kaszárnyának épült házat szemelték ki. A tárgyalások eredményre vezettek, a Dohányjövedék az épületet 1850-ben megvásárolta 104.414 frt. 13 karajcárért, és még ugyanabban az évben át is vette, átalakíttatta és üzembe helyezte.

A gyár telepe az akkori Soroksári utca 28., Üllői út 27., és Köztelek utca 1. számú telkek által határolt területen volt. 

1871-ben az egyemeletes épületre – hatalmas épülettömb volt ez – 79.188 frt. 84 kr. költséggel ráhúztak egy második emeletet, hogy kibővítsék a gyártási helyiségeket, melyek mérete elégtelennek bizonyult.  Eddig a ráépítésig a gyár a régi, egyemeletes épületben működött. A gyárépület még Mária Terézia korában épült, eredetileg kaszárnyának, később katonai kórház lett, és a sok ki-be járó ápoló apáca miatt sokan kolostorként is emlegették.

A gyár frontja és a Köztelek utcán húzódó nagy kiterjedésű része dísztelen bécsi kaszárnyastílusban épült háztömb volt, sárgára mázolva, csupán az ablakai fölött kiugró egyszerű díszítésekkel éktelenkedett az utcában, messze kiemelkedve az akkori környék földszintes és egyemeletes házacskái közül. Az igazgatósági és gyártási épülethez kapcsolódott a Köztelek utca harmadik harmadától a raktárépület, melynek hivatalos neve Központi Dohányáruraktár volt. 1861-ben építették az egy méternél is vastagabb falú, belül faszerkezetes raktárt, kis, felül ívelt ablakokkal és egy Üllői útra nyíló kapuval. (Ezt az épületet 1911-ben a Klinika kapta meg, hogy tovább tudjon terjeszkedni. Ebből nem lett semmi, az épületet lebontották és a helyén parkot nyitottak.)

A gyár udvarán – azt mintegy kettéosztva – állt az 1864-ben épített gépház, régi gőzgépével, a lakatos- és kovácsműhellyel. Ennek a földszintes épületnek a padlása szárítóhelynek volt kialakítva, igen megfelelően annak, hogy az alatta álló kazánház hozzáépített égbemeredő kéménye jóvoltából tűzveszélyes legyen. Ki is gyulladt és le is égett 1885 nyarán. (A gyár akkori igazgatója – mialatt gyára égett – javában mulatott a nyolcvanötös országos kiállításon. Persze erről nem tehetett, de mégis bűnéül rótták fel, hogy nem volt jelen és nem intézkedett.)

1904. augusztaus 6-i tűzvész - Vasárnapi Újság, 1904.08.14.

Ez a raktárépület választotta el a két nagy udvart. A hátsóban volt még egy földszintes épület, az asztalosműhely, mely 1888-ban épült.

A nagy udvaron volt a kis és a hátsó udvarból kapualjakon átvezető keskenyvágányú sínpár, melyen lapos, nagy terhet bíró kis kocsik közlekedtek és egyaránt szállították a nyers dohányokat és a készgyártmányokat.

A hátsó udvarban magas tornyokban álltak a ládagyártáshoz szükséges deszkák, itt volt az óriási szemétláda is, melybe az egész gyár szemetét gyűjtötték. Az udvar hátsó részén álló központi „budi” mögött tornyosult hegyként a gépház szene.

Az udvarok kövezettek voltak, csupán a hátsó udvar egy része volt földes. Tisztaságukról az udvarmester gondoskodott, aki nyáron naponta kétszer – kora délelőtt és délután 4 körül – locsolt, és mindig készenlétben állt seprűjével, lapátjával, ha a stráfkocsik lovai valamit elhullajtottak. Ezt külön gyűjtötték, mert a kertész pályázott az értékes anyagra, hogy a gyár kertjeinek silány, törmelékes földjét némileg feljavíthassa vele.


Budapesti Czim- és Lakejegyzék, 1908.

A gyáron belül három kert volt. Mindegyikben a saját tulajdonosuk – igazgató, aligazgató, gondnok – tartózkodott, soha máséba át nem mentek. A legdúsabb a gondnoké volt, aki folyton ápolta növényeit, a legelhanyagoltabb az aligazgatóé. Ez utóbbinak egyik oka, hogy két-háromévenként változtak a személyek, mert a ferencvárosi aligazgatói állás ugródeszka volt egy igazgatói kinevezéshez. Így került Ferencvárosból Puskás Károly a debreceni, Benke Vilmos a temesvári, Mingovits Adolf az erzsébetvárosi gyárba.

Az udvar leginkább a munkásságé volt. Forgalmas volt reggel nyolc előtt, amikor jöttek, délben, amikor részben távoztak, és délután 4-5 körül, a munka végeztekor. De napközben sem volt kihalt, mert egyre másra érkeztek a dohányt szállító kocsik, gördültek a kis vonat kocsijai.


Az Iparművészeti Múzeum alapozása - háttérben a dohánygyár épülete, 1894.

A munkaidő lejártakor, már a csengetés előtt pár perccel gyülekeztek a hazafelé igyekvő munkások és sorokban állva várták a „mehet” jelet és a motozást. Öt-hat sorba álltak a nők, egybe a férfiak. Azért így, mert a nők száma ezer körül volt, a férfiaké nem érte el a kétszázat. Ritkán volt lopás, az ilyet maguk a munkások is kinézték maguk közül. Ha mégis előfordult, a büntetése elbocsátás volt.

Nagy élet volt az udvaron, főleg a melegebb napokon ebédidőben. Ilyenkor a munkások nagy része nem ment haza, hanem az udvaron fogyasztották el ebédjüket. Ponyvát, ruhát terítettek a földre és arra ültek, utána még egy órányi alvásra is volt idő, mert az ebédszünet másfél-két óra volt. A munkások zöme németajkú volt, akkoriban a „franzstadtban és a jozefstadtban” csak németül beszéltek. Délután 4-5 után csendesedett csak el a gyár, amikor véget ért a munkaidő.

1900. augusztus 25. A dohánygyár 50 éves jubileumi ünnepsége

A dohányszállítmányok érkezésekor külön művészet volt a megrakott kocsikkal befordulni a szűk utcából a még szűkebb kapuba. Nagy robajjal vágott a lovak közé a kocsis, hogy fel tudják húzni a szekeret a járda magasságára vezető kis emelkedőn. Néha megesett, hogy egy-egy bála leesett a kocsiról. Olyan is volt, hogy olyan magasan volt megrakva a szekér, hogy nem fért be a kapun. Ilyenkor előbb le kellett pakolni pár sort a tetejéről. Ez legtöbbször a kiscsomagolású bálákba rakott pipadohányokkal fordult elő, a 150-200 kg-os dohánybálákkal nem volt semmi baj. Ezekből négy-négy ment egy sorba a kocsira, tetejükre még három. Ezek a tiszai, debreceni, barcsi, szuloki dohányok voltak, ezeknél több ment a kb. 90 kg-os kerti dohánybálákból.

A gyár utolsó húsz évében csak szivarokat készítettek, valamint pipa- és szivarkadohányt, burnótot és nikotint.

A szivargyártás három része az előkészítési, gyártási és csomagolási osztály volt. Helységei a gyártási épület első és második emeletén voltak, ablakai a Köztelek utcára és a nagy udvarra nyíltak. A földszintet a szivarka- és pipadohánygyártás foglalta el, míg a burnótgyártás és thanaton főzés (dohánylúgvízkivonat) a pincékben volt.

A századfordulón már kezdett kimenni a divatból a burnótozás, csak öregemberek élvezete volt, de kegyeletképpen mégis gyártották. Orrlyukba kellett felszívni a vörösbarna, illatos port, mely csiklandozva tüsszentésre ingerelt. Még akik élvezték ezt a terméket, azok sem tudták, hogy mennyi mindenből van összeállítva, azt hitték, hogy csupán porrá zúzott dohány. Pedig nagyon sok minden került bele, hosszadalmas eljáráson ment keresztül, míg forgalomba került. Volt benne só, vörös föld, mazsolaszőlő, dútkóróliszt, rózsaolaj, violagyökér-liszt, 1 %-os borecet, cukorszörp, méz, 82,5 %-os sziksó, meggylevél-liszt, szénsavas ammóniák, korianderliszt, calmus gyökérliszt, tonkababliszt, cassia vera, szegfű, szegfűszegolaj, bergamot olaj, víz és ezek mellett különféle dohánylisztek. Persze a vegyítés aránya eltért az egyes márkáknál, de mindegyiket keverni, erjeszteni, pácolni kellett.

Pléhszelencébe csak a legfinomabb Façon d’Espagne került, a többi papírcsomagolást kapott. Gyártottak itt Levante, Határszéli Finomszemű, Tiroli, Sanspareil és Közönséges Finomszemű burnótot 50-500 grammos csomagolásban.

Az emeleti helyiségekben voltak a szivargyártáshoz szükséges asztalok, eszközök, itt készültek a pompásabbnál pompásabb szivarok. Hosszú asztaloknál ketten-ketten egymással szemben ülve összedolgoztak. Egyikük volt a fonónő, másik a bábnő. A bábnő elkészítette a szivar belső anyagát, formába préselte, és úgy adta át a fonónőnek, aki finom havanna levélbe burkolta. Még a legolcsóbb, Vegyes Külföldi szivarnak is havanna dohány volt a külső borítása. Ez volt különben az egyetlen, melynek burok és bélanyaga is magyar dohányból készült.

A gyártásban csak nők dolgoztak. Voltak még az átvevőnők, akik az átvett szivarokat darabszám szerint számba vették. Voltak a szivarfonásnak igazi mesterei. A sima finomerezetű levélből ki kellett szabni a formát, minden szivarhoz másmilyen alakút. Ez egy pléhasztalkán történt, apró, éles késsel, egyszeri mozdulattal. A befonás után következett a csúcs megragasztása tragant mézgával, majd a ragasztás ólomkupakkal való megformálása. Ez a kupak gyűszűszerű eszköz volt, minden szivarfajtához más és más alakú.

A szivargyártáshoz szükséges dohánylevelek nagyság, szín, íz és finomság szerint az előkészítésből kerültek a gyártáshoz. A gyártástól a csomagolóba, ahol ismét válogatás alá került és a cédrusládácskák legfelső sorába a legszebbeket tették. A ládácskákat a csomagolónők szerelték fel, kibélelték sárga papírral, éleit leragasztották kék papírral, oldalára ráragasztották a minőséget és fajtát jelző címkét, tetejüket lezárták a zárjeggyel. Innen a szárítóba, majd a raktárba került, onnan a forgalomba.

A munkahelyiségek jól szellőzött, tiszta termek voltak, nagy ablakokkal, villanyvilágítással, mosdóhelyiségekkel, öltözőkkel, sőt konyhával. Erős volt a vallás, a hitélet, nem volt terem, amiben ne lett volna Máriának vagy egyéb szentnek a szobra, természetesen mindig körülrakva virágokkal. Munka közben énekeltek.

Még divat volt a hosszú szoknya, még a köznép asszonyai is földig érő szoknyát hordtak, néha olyan hosszút, hogy csak felemelve tudtak benne lépni. Az előkelő hosszú szoknyához cseppet sem előkelő, de elmaradhatatlan nagykendő járult, télen, a mellen egy hatalmas biztosítótűvel összefogva, melegebb időben panyókára vetve, vagy karon cipelve. Nagy dolog volt egyszer egy fiatal lány, aki kosztümben és kalapban ment munkába. Kosztümjük, kalapjuk más asszonyoknak is volt, de a gyárba csak fejkendővel jöttek, az álluk alatt csomóra kötve. Viseletéből még munka közben sem engedtek.

Ilyen volt az élet a gyárban az utolsó húsz évben. 1910-re a gyár már kicsinek és elavultnak bizonyult, azonkívül bent volt a város szívében. A főváros tervbe vette a gyárak kitelepítését a város szélére. Így esett a választás Lágymányosra, ahová a ferencvárosi gyárat áttelepítették.

Egy ideig még dohányraktárként funkcionáltak a megmaradt épületek, de 1945-re - ahogy az alábbi térképen is látható - lebontották a gyárat és kialakították az azóta is ott lévő park elődjét, Úttörő tér néven.

 

A Dohángyár épülete napjainkban:

 

 

A Ferencvárosi Dohánygyárhoz raktár építésére vonatkozó kérelem és tervrajz, 1869.