Budapest-Óbudai Dohánygyár

Budapest-Óbudai Dohánygyár

1893. január 1-1950.
1033 Budapest, Polgár utca 6-10.

___________________________________________________________________________________

Térképen - 1908.


A XIX. század első feléig a dohánygyárak többsége még csak néhány fővel dolgozó manufaktúra volt. Ezek működését – az 1851-es osztrák–magyar dohánymonopólium megalakulásáig – semmiféle törvény vagy rendelet nem szabályozta. Legnagyobb talán a Síp utcai, későbbi Erzsébetvárosi Dohánygyár volt, amely már akkor 300-400 főt foglalkoztatott, és évente 25-30 millió szivart, 100 mázsa burnótot és 150 mázsa pipadohányt állított elő. 1867-ben az önálló magyar dohányjövedék létrejöttét követően alakultak meg a nagy dohánygyárak főváros-szerte.


1917.

Elsőként 1892-ben a filoxérajárvány következtében kipusztult szőlővidék munkásainak erejére építő Óbudai Dohánygyár épült fel, amely már röviddel beindulása után napi negyedmillió cigarettát és körülbelül 2000 csomag pipadohányt állított elő.

A dohánygyár épületének külsejéről a kortársak elmondták: a “szolid stylben”, pavilonrendszer szerint készült épület “igen jó benyomást kelt csinos, nyerstégla külsejével, eltérően az állami építkezés régibb, kaszárnyákra és fogházakra emlékeztető modorától”. Az összes honi dohánygyár között ekkor mind külsejében, mind berendezését tekintve legmodernebbnek számító óbudai üzem indulásakor 500 nőt és mindössze 30 férfit alkalmazott, és igazgatója az a Milde József királyi tanácsos volt, aki a fiumei dohánygyár létrehozásában is fontos szerepet vállalt, és legendásan humánus bánásmódja miatt is kedvelt volt az itt dolgozók körében.

A harmincas évekre az országos dohánytermékek több mint 40 százaléka készült a fővárosi gyárakban. Az óbudai gyár is az 1930-as években élte virágkorát, a bolgár, görög és kis-ázsiai dohánylevelekből már havi 54 millió cigarettát és 7500 kilogramm dohányt állítottak elő. Itt készült például a Mirjam, a Memphis és a Petőfi márka is. A gyártás már mechanikus volt, a keverés pedig a hatszázötven, nagyrészt női munkás feladata volt. A heti 20-30 Pengőért egy dolgozónak napi hét-nyolc mázsa dohányt kellett emelgetnie, a keverés pedig egy kádban, ötféle dohányból, öt munkás segítségével történt. A sodrás már természetesen a gép dolga volt, és hatalmas mennyiség, 3000 doboz készült el óránként. A második világháborút követő decentralizálás következtében a kőbányai, majd később a lágymányosi dohánygyárral együtt felszámolták a fővárosi dohányipart. A fővárosban mindössze a Fővárosi Dohánybeváltó Üzem és a Budapesti Dohányáruraktár maradt mementónak. A Flórián téri gyár helyén ma egy bank üzemel az Árpád hídi felüljáró tőszomszédságában.

1901.

1901.


A kép bal oldalán lévő 3 szintes épület a dohánygyár. Ma itt a felüljáró felhajtója van...



1910.

~1910. Temetési menet a dohánygyár előtt


Zámbó Béla - igazgató - 1929.


Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1908.



Dohányaprító gépsor, 1947. június 20.


Cigarettagyártó gépsor, 1947. június 20.


Cigarettagyártó gépsor, 1947. június 20.


Cigarettakészítés, 1947. június 20.


A dohánylevelek ellenőrzése futószalagon, 1947. június 20.


A dohányvágat mérése, 1947. június 20.


A késztermék csomagolása, 1947. június 20.


Kötegelt készcigaretták, 1947. június 20.

 

Vargáné a gépfermentálóban

Tiéd a gyár, a föld, az ország! - biztatta Varga Miklósnét közvetlen modorban a nép állama, ahányszor csak kinyitotta a munkakönyvét. Ha a kis füzet belső címlapjára pillantott, bármikor meggyőződhetett róla, hogy ő a munkáján keresztül szolgálja hazánk, népünk fejlődését, felemelkedését, és ezen keresztül biztosítja saját jövőjét.

Ez minden bizonnyal örömmel töltötte el az Óbudán található Budapesti Dohánybeváltó Magyar Vállalat Gépifermentáló Üzemének húszéves segédmunkását. 1949 októberét írták akkor. A világ épp nagyot fordult: másfél éve csak, hogy munkásemberek álltak az Óbudán szép számmal megtalálható nagyüzemek élére, hamarosan már csak a népnyelvben volt Goldberger a Goldberger és Drasche a Drasche. Varga Miklósné, született Mezei Mária életében persze mindez inkább szimbolikus változást hozott. A dohányjövedék a kiegyezés óta állami monopólium volt ugyanis, így legfeljebb "Magyar Királyi"-ról "Nemzeti Vállalat"-ra festették át a cégtáblát.

A dokumentumok egyébként arról tanúskodnak, hogy az 1892-ben alapított Óbudai Dohánygyár igen jól alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Az Óbuda felszabadulása és küzdelme az életért című, 1965-ben kiadott tanulmány nem mulasztja el megjegyezni, hogy már 1948-ban "a munkaversenyben az Óbudai Dohánygyár budapesti viszonylatban az első helyezett lett, az ország összes dohánygyárai közti versenyben pedig a második". Nem kevésbé fontos szempont, hogy "ugyanakkor szociális létesítményeikkel is kitűntek".

Ez nem kis dolog, hiszen a dohánygyár a maga 512 dolgozójával az óbudai iparvidék élvonalába tartozott. (Összehasonlításképpen: a Gázgyár 500, a Hajógyár 1030, a Goldberger 671 embert foglalkoztatott.) Varga Miklósnénak mindenesetre meglehetett az a jó érzése, hogy korántsem csupa üres szólam, amit a munkakönyve elő- és hátlapján olvashat. Hogy a munkát becsület és dicsőség dolgának érezte-e, azt nem tudom; de minden bizonnyal betartotta a munkafegyelmet, teljesen kihasználta a munkaidőt, és messzemenően takarékoskodott a nyersanyaggal. És lám, "a Magyar Dolgozók Pártja vezetése és irányítása alatt működő szakszervezetek" a nép államával kötött kollektív szerződés útján az ő számára is biztosították az üzemi mosdót, az étkezőt, a kultúrhelyiséget, a továbbtanulási és üdülési lehetőséget, akárcsak a napi 8 órai munkaidőt, a fizetett szabadságot és az egyenlő munkáért járó egyenlő bért.

Közelebbről sajnos nem tudjuk megmondani, mit csinált Varga Miklósné a kizárólag cigarettát gyártó üzem gépifermentálójában, ahol vegyi úton látták el különleges aromával a dohányt. Őróla is csak annyit tudunk, hogy Kolozsváron született, négy polgárit végzett, középtermetű volt, kék szemű, barna hajú és - hiába, háborús évek álltak mögötte - hiányos fogazatú. 1947. április 10-én, tizennyolc évesen lépett be az óbudai dohány-gépifermentálóhoz, és 1949. október 4-én, amikor az új viszonyokat tükröző Ipari Munkakönyvet kiállították számára, dr. Radó Jenő tisztiorvos megállapította: "Újraoltották. Nem trachomás".

Varga Miklósnéról legfeljebb annyit mondhatok, hogy még abban az évben, karácsony előtt egy nappal "a budapesti Gépifermentáló Üzemből önként kilépett". Új munkakönyv kiállítását csak 1952. május 16-án kérte. Akkor azonban már aligha az Óbudai Dohánygyárban helyezkedett el: azt ugyanis az ő távozása után néhány hónappal felszámolták.

Csodák csodájára azonban az épület megmaradt. Igaz, mára teljesen átalakult körülötte a város. Hajdan Óbuda központjában, az akkori Szentendrei út és a Flórián tér között állt. Mára mindebből csak a cím maradt: Polgár utca 6-10. A dohánygyár csarnokai köré panelházak nőttek, klinkertéglás épületei eltörpülnek a híd közeli lehajtója mellett. Még furcsább azonban, hogy nyomokban a gépifermentáló is föllelhető. A Flórián tértől északra, a Szentendrei út és a rakpart között mindenhol sokemeletes betonházak ágaskodnak, kivéve a Folyamőr utca páratlan oldalát. Ott megmaradtak a régi gyárak; a 21-es szám alatt most üdítőitalokat raktároznak.

(Népszabadság-online)


Az egykori gyár udvara - ma Flóián Udvar irodaközpont