Budapest-Ferencvárosi Dohánygyár

Budapest-Ferencvárosi Dohánygyár


1850-1910.
1092 Budapest, Soroksári (ma Ráday) utca 28.
Utcakép a megmaradt, Kinizsi utcai épületrészről

______________________________________________________________________________________

Az eddig egyetlen fellelt teljes kép a gyárról (fent, Az Est, 1933.08.25.) és ugyanabból a nézetből napjainkban (lent)

Ez a több, mint száz éve felszámolt üzem még ma is sokaknak ismerős lehet Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből. A srácok a gyár ablakpárkányaira leszállt finom dohányport szippantották fel heves tüsszögések közepette, magyarán tubákoltak. (Igaz, a filmbéli jelenetet a Da Vinci köz 1. alatti (akkori) Otthon Bútorgyárnál vették fel, mivel addigra a dohánygyár épületét már lebontották.)


Térképen - 1878.

A Ferencvárosi Dohánygyár mindennapjairól átfogó és élethű képet ad Zolnay Vilmos /1890–1984/ részletes visszaemlékezése, aki az üzem területén töltötte gyerekkorát, mivel apja, id. Zolnay Vilmos 14 éven át vezette a gyárat. Az ő emlékeivel kiegészítve készült ez a leírás, mely a többihez képest kicsit rendhagyó: nem csak száraz tényeket és adatokat közöl, hanem az egykori Budapest életébe is bepillantást enged.


ifj. Zolnay Vilmos /1890-1984/ - Erdélyi Mór felvétele
(a lenti képen a jobb oldalon apja, a gyárigazgató)

A legrégebbi pesti dohánygyár az erzsébetvárosi volt, mely még Fuchs-féle gyárként kezdte működését az 1830-as évek elején. 1851-ben császári parancsra Magyarországon is bevezették az állami dohánymonopóliumot, így a rengeteg kis magán-üzemet felszámolták, a legnagyobb, Fuchs-féle gyárat pedig az állam felvásárolta, és kissé átalakítva Erzsébetvárosi M. Kir. Dohánygyárként működtetette tovább. A fogyasztási igények emelkedésével viszont bővíteni kellett a termelést is.

A második állami üzem helyéül a régi Soroksári (ma Ráday) utcában lévő Szvetenay Márton-féle házat szemelték ki, amely még Mária Terézia korában kaszárnyának épült. Később katonai kórház lett, és a sok ki-be járó ápoló apáca miatt sokan kolostorként is emlegették. A tárgyalások eredményre vezettek, így a Dohányjövedék az épületet az "1850. május 2án kelt adsávevési szerződés alapján" 104.414 frt. 13 krajcárért megvásárolta, és még ugyanabban az évben át is vette, átalakíttatta és üzembe helyezte. A hatalmas gyártelep, kb. 220 méter hosszú épületével az akkori Soroksári utca 28. – Üllői út 27. – Köztelek utca 1. számú telkek területén volt.

A Magyar Hírlap 1850. július 17-i cikke szerint "a soroksár-utczai laktanyának cs. k. kincstári dohánygyárrá való átalakításán igen szorgalmasan dolgoznak. Három hét alatt négy nagy munkaterem készült el és szerveztetett föl. A dolgozónők azonban oly nagy számban csődülnek ide munkanyerés végett, miszerint a szomszéd házak valamelyikének kibérlése is czéloztatik. A volt Valero-féle selyemgyár iránt is folynak az alkudozások."

Fél évvel később, 1851. február 10-én a Pesti Napló arról számol be, hogy a "dohánygyárban hirszerint már 1500 munkás foglalkozik. Haimburgból hoznak értelmes [!] dohánygyárosokat, kik itt majd a szivarkészítés mesterségét tanitandják."

A Budapesti Hirlapból tudható, hogy 1853 februárjában "a nem rég elárverezett Boráros-féle telkek nagy részét a kincstár vette meg, s alkalmasint a soroksári utczában fekvő dohánygyárát fogja e telkeken megnagyobbittatni".


1884.

1864-től átvették a burnótgyártást az erzsébetvárosi üzemtől. 1871-ben a hatalmas, de csupán egyemeletes épületre 79.188 frt. 84 kr. költséggel ráhúztak egy második emeletet, hogy kibővítsék a gyártási helyiségeket, amelyek mérete elégtelennek bizonyult.

A gyár frontja és a Köztelek utcán húzódó nagy kiterjedésű része dísztelen bécsi kaszárnyastílusban épült háztömb volt, sárgára mázolva, csupán az ablakai fölött kiugró egyszerű díszítésekkel állt az utcában, messze kiemelkedve az akkori környék földszintes és egyemeletes házacskái közül. Az igazgatósági és gyártási épülethez kapcsolódott a Köztelek utca harmadik harmadától a raktárépület, melynek hivatalos neve Központi Dohányáruraktár volt.


Vasárnapi Ujság, 1904.08.14.

1861-ben építették az egy méternél is vastagabb falú, belül faszerkezetes raktárt, kis, felül ívelt ablakokkal és egy Üllői útra nyíló kapuval. (Ezt az épületet a gyár felszámolását követően, 1911-ben az orvosi klinika kapta meg, hogy tovább tudjon terjeszkedni. (Ebből a tervből azonban nem lett semmi, így az épületet lebontották és a helyén parkot nyitottak.)

A gyár udvarán – azt mintegy kettéosztva – állt az 1864-ben épített gépház, régi gőzgépével, a lakatos- és kovácsműhellyel. Ennek a földszintes épületnek a padlása szárítóhelynek volt kialakítva, igen megfelelően annak, hogy az alatta álló kazánház hozzáépített égbe meredő kéménye jóvoltából tűzveszélyes legyen. Ki is gyulladt és le is égett 1885 nyarán. A gyár akkori igazgatója – mialatt gyára égett – javában mulatott az Országos Kiállításon. Persze erről nem tehetett, de mégis bűnéül rótták fel, hogy nem volt jelen és nem intézkedett. Ez a raktárépület választotta el a két nagy udvart. A hátsóban volt még egy földszintes épület, az asztalosműhely, mely 1888-ban épült. Az épületkomplexum Kinizsi utcai oldala 1884-ben épült meg Berczik Gyula tervei szerint. Belső tereit három sor öntöttvas oszlop tagolta.

Vasárnapi Újság, 1904.08.14.

1904. augusztus 6-án ismét tűzvész pusztított, a Népszava cikke szerint a gyár „nagy része leégett. Valószínűleg a harmadik emeleten nyitva tartott ablakon vagy a padláson elhelyezett szellőztető készüléken keresztül a szomszédból beröppent szikra gyújtotta meg a raktáron levő száraz anyagot s a tűz azután lefelé terjedt. A kár anyagban 760.000 korona, épületben 28.000 korona. A megmentett raktárépületben tíz millió korona értékű dohányáru van elraktározva.”


Uj Idők, 1904.08.14. Ugyanez az utcakép napjainkban

A Vasárnapi Újság szerint a Kinizsi utcai épület volt „az anyagszertár is, s abban az ország huszonnégy dohánygyára és harminczkét dohánybeváltó-hivatala számára van raktáron a sok enyv és mindenféle olyan holmi, a mely a dohány földolgozásához szükséges. (…) Alatta, az egész második emeleten az a raktár van, a melybe a dohánylevél kerül: 92.600 bála dohány volt most ott összehordva. (…) Az alsó részekből még sok dohányt, szivart kimentettek; még többet kidobáltak az udvarra és utczára, a hol aztán a víz összeáztatta. Az épületnek egyharmada égett el, egészen le a pinczeboltozatig. A raktáron volt dohánynak tetemes része megsemmisült, mert nagyon sok pocsékká ázott. A szertedobált ázott és égett dohányt, szivart később a Dunába hordták.”


Vasárnapi Újság, 1904.08.14.

A nagy udvaron volt a kis- és a hátsó udvarból kapualjakon átvezető keskenyvágányú sínpár, melyen lapos, nagy terhet bíró kis kocsik közlekedtek, és egyaránt szállították a nyers dohányokat és a készgyártmányokat.

A hátsó udvarban magas tornyokban álltak a ládagyártáshoz szükséges deszkák, itt volt az óriási szemétláda is, melybe az egész gyár szemetét gyűjtötték. Az udvar hátsó részén álló központi „budi” mögött tornyosult hegyként a gépház szene.


Uj Idők, 1904.08.14.

Az udvarok kövezettek voltak, csupán a hátsó udvar egy része volt földes. Tisztaságukról az udvarmester gondoskodott, aki nyáron naponta kétszer – kora délelőtt és délután 4 körül – locsolt, és mindig készenlétben állt seprűjével, lapátjával, ha a stráfkocsik lovai valamit elhullajtottak. Ezt külön gyűjtötték, mert a kertész pályázott az értékes anyagra, hogy a gyár kertjeinek silány, törmelékes földjét némileg feljavíthassa vele.


Tolnai Világlapja, 1904.08.14.

A gyáron belül három kert volt. Mindegyikben a saját tulajdonosuk – igazgató, aligazgató, gondnok – tartózkodott, soha máséba át nem mentek. A legdúsabb a gondnoké volt, aki folyton ápolta növényeit, a legelhanyagoltabb az aligazgatóé. Utóbbinak oka, hogy két-háromévenként változtak a személyek, mert a ferencvárosi aligazgatói állás ugródeszka volt egy igazgatói kinevezéshez. Így került Ferencvárosból Puskás Károly a debreceni, Benke Vilmos a temesvári, Mingovits Adolf az erzsébetvárosi gyárba.


Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1908.

Az udvar leginkább a munkásságé volt. Forgalmas volt reggel nyolc előtt, amikor jöttek, délben, amikor részben távoztak, és délután 4-5 körül, a munka végeztekor. De napközben sem volt kihalt, mert egyre másra érkeztek a dohányt szállító kocsik, gördültek a kis vonat kocsijai.

A munkaidő lejártakor, már a csengetés előtt pár perccel gyülekeztek a hazafelé igyekvő munkások és sorokban állva várták a „mehet” jelet és a motozást. Öt-hat sorba álltak a nők, egybe a férfiak. Azért így, mert a nők száma ezer körül volt, a férfiaké nem érte el a kétszázat. Ritkán volt lopás, az ilyet maguk a munkások is kinézték maguk közül. Ha mégis előfordult, a büntetése elbocsátás volt.


Az Iparművészeti Múzeum alapozása - balra, a háttérben a dohánygyár Kinizsi utcai épülete, 1894.

Nagy élet volt az udvaron, főleg a melegebb napokon ebédidőben. Ilyenkor a munkások nagy része nem ment haza, hanem az udvaron fogyasztották el ebédjüket. Ponyvát, ruhát terítettek a földre és arra ültek, utána még egy órányi alvásra is volt idő, mert az ebédszünet másfél-két óra volt. A munkások zöme németajkú volt, akkoriban a „Franzstadtban és a Jozefstadtban” csak németül beszéltek. Délután 4-5 után csendesedett csak el a gyár, amikor véget ért a munkaidő.

A dohányszállítmányok érkezésekor külön művészet volt a megrakott kocsikkal befordulni a szűk utcából a még szűkebb kapuba. Nagy robajjal vágott a lovak közé a kocsis, hogy fel tudják húzni a szekeret a járda magasságára vezető kis emelkedőn. Néha megtörtént, hogy egy-egy bála leesett a kocsiról. Olyan is volt, hogy annyira magasan volt megrakva a szekér, hogy nem fért be a kapun. Ilyenkor előbb le kellett pakolni pár sort a tetejéről. Ez legtöbbször a kiscsomagolású bálákba rakott pipadohányokkal fordult elő, a 150-200 kilós dohánybálákkal nem volt semmi baj. Ezekből négy-négy ment egy sorba a kocsira, tetejükre még három. Ezek a tiszai, debreceni, barcsi, szuloki dohányok voltak, ezeknél több ment a kb. 90 kg-os kerti dohánybálákból.

A gyár utolsó húsz évében csak szivarokat készítettek, valamint pipa- és cigarettadohányt, burnótot és nikotint. A szivargyártás három része az előkészítési, gyártási és csomagolási osztály volt. Helységei a gyártási épület első és második emeletén voltak, ablakai a Köztelek utcára és a nagy udvarra nyíltak. A földszintet a pipa- és cigarettadohány-gyártás foglalta el, míg a burnótgyártás és Thanaton-főzés (dohánylúgvíz-kivonat) a pincékben volt.


Pecsét egy szivardoboz fedelén

A századfordulón már kezdett kimenni a divatból a burnótozás, csak öregemberek élvezete volt, de kegyeletképpen mégis gyártották. A burnót szó az oszmán-törökből származik, a burun otu összetett szó jelentése „az orr füve”, találó, hiszen orrlyukba kellett felszívni a vörösbarna, illatos port, mely csiklandozva tüsszentésre ingerelt. Még akik élvezték ezt a terméket, azok sem tudták, hogy mennyi mindenből van összeállítva, azt hitték, hogy csupán porrá zúzott dohány. Pedig nagyon sok minden került bele, hosszadalmas eljáráson ment keresztül, míg forgalomba került. Volt benne só, vörös föld, mazsolaszőlő, dútkóróliszt, rózsaolaj, violagyökér-liszt, 1 %-os borecet, cukorszörp, méz, 82,5 %-os sziksó, meggylevél-liszt, szénsavas ammóniák, korianderliszt, calmus gyökérliszt, tonkababliszt, cassia vera, szegfű, szegfűszegolaj, bergamot olaj, víz és ezek mellett különféle dohánylisztek. Persze a vegyítés aránya eltért az egyes márkáknál, de mindegyiket keverni, erjeszteni, pácolni kellett.

Pléhszelencébe csak a legfinomabb Façon d’Espagne került, a többi papírcsomagolást kapott. Gyártottak itt Levante, Közönséges Finomszemű, Tiroli, Sanspareil és Határszéli Finomszemű burnótot 50-500 grammos csomagolásban. Utóbbit 1888-ban vezették be és csak Galícia és Bukovina térségében árulták. A Finom- és a Legfinomabb Debrői fajtát 1897-ben kivonták a forgalomból.

Az emeleti helyiségekben voltak a szivargyártáshoz szükséges asztalok, eszközök, itt készültek a pompásabbnál pompásabb szivarok. Hosszú asztaloknál ketten-ketten egymással szemben ülve összedolgoztak. Egyikük volt a bábnő, másik a fonónő. A bábnő elkészítette a szivar belső anyagát, formába préselte, és úgy adta át a fonónőnek, aki finom havanna levélbe burkolta. Még a legolcsóbb, Vegyes Külföldi szivarnak is havanna dohány volt a külső borítása. Ez volt különben az egyetlen, melynek burok és bélanyaga is magyar dohányból készült.


Térképen - 1895.

A gyártásban csak nők dolgoztak. Voltak még az átvevőnők, akik az átvett szivarokat darabszám szerint számba vették. Voltak a szivarfonásnak igazi mesterei. A sima, finomerezetű levélből ki kellett szabni a formát, minden szivarhoz másmilyen alakút. Ez egy pléhasztalkán történt, apró, éles késsel, egyszeri mozdulattal. A befonás után következett a csúcs megragasztása tragant mézgával, majd a ragasztás ólomkupakkal való megformálása. Ez a kupak gyűszűszerű eszköz volt, minden szivarfajtához más és más alakú.

A szivargyártáshoz szükséges dohánylevelek nagyság, szín, íz és finomság szerint az előkészítésből kerültek a gyártáshoz. A gyártástól a csomagolóba, ahol ismét válogatás alá kerültek a szivarok és a cédrusládácskák legfelső sorába a legszebbeket tették. A ládácskákat a csomagolónők szerelték fel, kibélelték sárga papírral, éleit leragasztották kék papírral, oldalára ráragasztották a minőséget és fajtát jelző címkét, tetejüket lezárták a zárjeggyel. Innen a szárítóba, majd a raktárba kerültek, onnan pedig a fogyasztókhoz.

A munkahelyiségek jól szellőzött, tiszta termek voltak, nagy ablakokkal, villanyvilágítással, mosdóhelyiségekkel, öltözőkkel, sőt konyhával. A munkásnők közt erős volt a vallás, a hitélet, nem volt terem, amiben ne lett volna Máriának vagy egyéb szentnek a szobra, természetesen mindig körülrakva virágokkal. Munka közben énekeltek. Még divat volt a hosszú szoknya, még a köznép asszonyai is földig érő szoknyát hordtak, néha olyan hosszút, hogy csak felemelve tudtak benne lépni. Az előkelő hosszú szoknyához cseppet sem előkelő, de elmaradhatatlan nagykendő járult, télen, a mellen egy hatalmas biztosítótűvel összefogva, melegebb időben panyókára vetve, vagy karon cipelve. Nagy dolog volt egyszer egy fiatal lány, aki kosztümben és kalapban ment munkába. Kosztümjük, kalapjuk más asszonyoknak is volt, de a gyárba csak fejkendővel jöttek, az álluk alatt csomóra kötve. Viseletéből még munka közben sem engedtek.


1937-ben már csak a Kinizsi utcai dohányraktár működött

Ilyen volt az élet a gyárban az utolsó húsz évben. 1910-re a gyár már kicsinek és elavultnak bizonyult, azonkívül bent volt a város szívében. A főváros tervbe vette a gyárak kitelepítését a város szélére. Így esett a választás Lágymányosra, ahová a ferencvárosi gyárat áttelepítették - egy teljesen új épületbe.

A ferencvárosi, erzsébetvárosi gyárak, valamint a Baross utcai dohánybeváltó kitelepítésével már 1901-ben is komolyabban foglalkozott a városvezetés, akkor közel 4 millió koronára becsülték ennek költségeit, így a tervek akkor meghiúsultak. Tíz évvel később viszont valóra váltak: 1911. május 1-re a teljes ferencvárosi üzem átköltözött az új lágymányosi épületbe. A költözés részletekben zajlott, az egyes osztályok különböző időpontokban vonultak át, hogy a munka folyamatos legyen. Utolsóként a Zolnay Vilmos által vezetett igazgatóság távozott.

A költözés után a ferencvárosi gyár Kinizsi utcai épületrésze tovább működött dohányraktárként. A Ráday utcai épületet a Dunamelléki Református Egyházkerület kapta. Az egy évig tartó átépítés után, 1912. november 2-án ünnepélyes keretek között avatták fel az egyházkerületi székháznak, a teológiai akadémiának, az internátusnak és a Ráday Könyvtárnak is helyet biztosító épületet. 

Az Est 1933. augusztus 25-i cikke szerint a Pázmány Péter Tudományegyetem - fennállásának 300. évfordulójára - kultúrházat tervezett létrehozni diákjai számára, melynek "céljaira a kormány tulajdonjogilag átengedi az üllői úti volt dohánygyár nagy telektömbjét. Az erre vonatkozó kormányhatározat felhatalmazza a közoktatásügyi minisztert, hogy az egyetemi tanáccsal egyetértőleg tegye meg a kultúrház építésére vonatkozólag a szükséges intézkedéseket." 1936-ban még csak a terveknél tartanak, 1938-ban viszont már ezen a címen szerepel egyesületi helyiségük, 1944-ig.


1945-ben már Úttörő tér

 

Az épület további sorsa kibogozhatatlan. A fenti, 1945-ös térképen már nem látszik a Köztelek utcai és Üllői úti épületrész, úgy tűnik, lebontották és a helyén addigra már kialakították az azóta is ott lévő park elődjét, Úttörő tér néven. Ezzel szemben a Demokrácia 1948. június 27-i száma szerint "az üllői úti klinikák épületével szemben romokban hever a dohánygyár épülete. A vandál pusztítás nyomaiként egészen a mai napig fennmaradtak a háromemelet magasságú főfalak. Az élet kicsirázott a romok között, bent az udvaron garázs, javítóműhely épült, roncsgyűjtő állomást tartottak fent az autóroncsok felhasználása és szétszedése céljából. Egy hónappal ezelőtt történt az első nagyobb szerencsétlenség. Két ember lelte halálát a romok alatt. Bontás közben beomlott az egyik falrész. A bontást azóta is folytatták, de úgy látszik, valamiféle csodában bíztak, mert nem változtattak a bontási módszereken s ennek eredményeképpen újabb két ember lelte halálát az üllői úti ház romjai között."

A Szabad Nép lelkes olvasója írta 1953 májusában, hogy "szívdobogást kaptam a meglepetéstől és örömtől, amikor pár méternyire az Iparművészeti Múzeum hatalmas épülettömbjétől, a Kinizsi- és Köztelek-utcák zött, megláttam a füves, virágos parkot, az apró fenyőket, fiatal lombos fákat és a dohánygyár magas, sárga tűzfalán a táblát. IX. ker., úttörő tér." Ezek szerint az épületből még akkorra is maradt valami.

 

A gyár igazgatói voltak

~1869-1880. Haas Ferenc
1881.03.-1884. Günther Gusztáv
1885. Haas Ferenc ?
1885.07.-1887-10. Lipp Lipót
1887.10.-1889.12. Milde József
1889.12.-1897.10. Berkes Antal
1897.10.-1911. Zolnay Vilmos

A gyár termelésével kapcsolatban elég hiányosak az adatok. Az tudható viszont, hogy 1864-66, 1868-70, 1875-77, 1892-1910 között készült itt:
- 1.109.744 kg burnót
- 85.580.959 kg pipadohány
- 989.852.350 db szivar
- 27.647.900 db cigaretta, melyekhez felhasználtak:
- 600.115 mázsa belföldi és
- 88.001 mázsa külföldi dohányt.


A pesti oldal a Gellérthegyről: a kép alsó részén a mai Fővám tér és a Corvinus épülete, a kép közepén a szinte végtelen hosszúságú dohánygyár, 1878 körül - Fortepan Nr. 82236


Bal oldalt a már nem üzemelő gyár épülete a szemközti ház tetejéről nézve - Fortepan Nr. 225.656


1900. augusztus 25. A dohánygyár 50 éves jubileumi ünnepsége (bal oldalt, az X fölött Zolnay Vilmos igazgató)

A körút irányából nézve - a dohánygyár épülete a középen, a távolabbi villamos "fölött" látszik


A gyár bezárása után a Kinizsi utcai rész 1945-ig Központi Dohányáruraktárként működött. Áruszállítás (fent) és a gyártmányok összekészítése (lent)



1940 körül - az udvar a mai napig nem sokat változott


Vasárnapi Ujság, 1904.08.14.

A Dohánygyár épülete napjainkban:


Építési terv 1857-ből:

Alaprajz 1864-ből:


A Ferencvárosi Dohánygyárhoz raktár építésére vonatkozó kérelem és tervrajz, 1869.