Bányásznapi cigaretták

Az ünnepnapok eleinte vallási kötődésűek voltak, csak később kezdtek nevezetes események évfordulóiról is szervezetten megemlékezni. Néha szerencsére olyan emberek is a figyelem középpontjába kerültek, akik a mindennapokban csak teszik a dolgukat, jelenlétük szinte fel sem tűnik, vagy természetesnek vesszük, hogy vannak.

Ilyen kiemelt hétköznapi hősök lettek az idők folyamán többek között a nők vagy az anyák. Munkájuk típusa szerint ma már megünnepeljük a köztisztviselőket vagy a pedagógusokat is. Voltak és még mindig vannak olyan munkakörök, amik még ma sem élveznek kellő figyelmet, akkor sem, ha művelőjük az egészségét, vagy akár az életét kockáztatja nap, mint nap.

Tárna bejárat - Dorog, 1949, Fortepan 33.655

A bányászokat – nehéz és veszélyes munkájuk miatt – mindig is tisztelet és megbecsülés övezte, ennek kifejezésére jöttek létre az első szervezett bányásznapok. Hogy mikor kezdődött ez a hagyomány, arról pontos írásos emlék nem áll rendelkezésre, de mindenképpen sokkal korábban, mint azt elsőre gondolnánk.

A föld alatt végzett munka nagyon alapos tervezést, előkészítést igényel, a munkások részéről pedig hatalmas óvatosságot és körültekintést. Minden elővigyázatosság ellenére folyamatosan előfordultak kisebb-nagyobb szerencsétlenségek, robbanások, beomlások. Nem véletlenül alakult ki a közismert bányász-köszönés: 1893 óta nem „Jó napot”, hanem „Jó szerencsét” kívánnak egymásnak a bányászok az országban, sőt nagyjából ugyanígy vagy hasonlóan köszönnek nem csak Európában, de szerte a világon. Ez a szófordulat megjelent a hivatalos levelezésben is, de a tárnák bejáratai fölötti öles betűk is ekképp bátorították a mélybe tartó vájárokat. Aki pedig végleg a föld alá költözött, annak végső búcsúként „Utolsó jó szerencsét” kívántak.

Jó szerencsét - osztrák gyártású cigarettahüvely 1913-ból

Jókívánság ide-oda, a sok veszély mellett a munkásoknak még mindig számolniuk kellett a Bányaszellem tevékenységével. Ő a régi bányászok babonás képzelete által alkotott lény, aki vagy szerencséhez segíti a bányászt vagy különféle akadályokat gördít elé. Általában hosszú szakállú, sokszor piros sapkás, törpeszerű lény, aki néha állatalakban, esetleg óriás képében jelenik meg. A róla szóló mondák szerint az emberekhez való viszonya általában pozitív: segíti a bányászokat, figyelmezteti őket a veszélyre. Csak a bánya szabályai ellen vétőket, az igazságtalan felügyelőket bünteti lámpájuk eloltásával, kövek hajigálásával, a bányajáratok beomlasztásával. Elpusztult bányákról szóló mondák szerint azokat a haragvó Bányaszellem omlasztotta össze. (Másik elnevezése - a Bányarém - ismeretes manapság is, bár nem pirossapkás kis manókra, hanem csúf öregasszonyokra használjuk.)

Hasonlóan nagy múltú a bányászok közismert jelvénye, melynek két eleme a keresztbe tett nyeles ék és kalapács. Ez a szimbólum megjelenik a bányászfalvak és városok címereiben, a bányászati létesítményeken, de még az egyenruhák gombjain is, és - fejtetőre fordítva - a gyász jeleként sírokon, és bezárt bányák bejáratai fölött is.

A bányászok istentől kértek segítséget, és a hirtelen halállal fenyegető, veszélyes munkát végzők védőszentjét, Szent Borbálát választották oltalmazójukul. A Borbála-kultusz az első írásos emlékek szerint 1350 körül Németalföldről, Kuttenbergből eredt és innen vették át Európa-szerte. Magyarországon először Selmecbányán jelent meg a Borbála-tisztelet, mely innen terjedt el a Felvidéken, elsősorban a bányavárosokban, majd a 14. és 15. században az ország egész területén általánossá vált.

Hazánkban a XIX. században vett nagyobb fordulatot a bányászat, ami az ipari fejlődés egyik alapja volt, egyre több szénre, az építkezésekhez pedig sok kőre volt szükség. Ekkoriban fejlődött ki a mélyművelésű bányászat, és ekkorra már Európa-szerte hagyománnyá vált a bányásznap is, ami minden évben Borbála napját, december 4-ét követő első vasárnapon került megrendezésre.

Magyarországon bányavidékenként eltérő időpontokban ünnepeltek, néhány helyen a Borbála-naphoz igazodva, míg máshol, például Tatabányán az augusztus 20-i búcsúval kötötték egybe a bányásznapot is. A Borbála-nap megünneplése a II. világháború után megszakadt hazánkban.

A Rákosi-rendszer vezetőinek csak a termelési eredmény számított, nem törődtek a munkások túlhajszoltságával, a biztonsági előírások minimális betartásával sem. Szinte törvényszerű volt, hogy ez a nemtörődömség tragédiához fog vezetni, ami hamar be is következett. 1950. december 30-án 113 tatabányai, vértesszőlősi, héregi bányász szállt le dolgozni a tatabányai XII-es aknába. A munkakörülmények, melyben dolgozniuk kellett, korántsem nevezhetőek ideálisnak, és főleg nem biztonságosnak. Aznap sújtólégrobbanás következtében nyolcvanegy bányász vesztette életét, és harminckét sérültet hoztak a felszínre a bányamentők. A berobbanó metán és szénpor elképesztő pusztítást végzett. A lökéshullám a fővágatban kiszakította a bányatérségeket egymástól elválasztó légelzáró ajtókat, a 165 méteres függő-, illetve az 550 méter hosszú lejtősaknából nagy mennyiségű gáz csapódott ki a szabadba, majd az égés keltette szívóhatás az egész bányatérségben felemésztette az oxigént.

A tragédiát követően a hazugságokra épülő kommunista rendszer a valódi felelősök megkeresése helyett koncepciós pereket indított a feltételezett szabotázs kivizsgálására. A perekben később súlyos ítéleteket szabtak ki a bíróságok, melyek az igazság elfedését voltak hivatottak szolgálni.

Dorog, 1949 - Fortepan 33.651

A tragédia és a hozzá vezető körülmények miatti általános elégedetlenség késztette az akkori politikát a bányászok helyzetének javítására, nagyobb erkölcsi és anyagi elismerésére. Ennek egyik eszköze volt a Bányásznap törvénybe iktatása. 1951-től országosan, egységesen szeptember első vasárnapjára szervezik az ünnepséget. Az időpontot szándékosan választották, az 1919. szeptember 6-án eldördült tatabányai csendőrsortűz évfordulójához kötötték, annak áldozatairól is megemlékezve. (Tatabányán mintegy 200-250 főnyi bányamunkás dorongokkal és tégladarabokkal felfegyverkezve a bányaigazgatóság elé vonult, és a kijáratokat elállva követelte a csendőrség által letartóztatott kommunisták kiadását. A helyszínen megjelenő csendőr felszólítására nem oszlottak szét, hanem a járőrrel szembeszálltak. Erre a csendőr tüzet nyitott, amelynek következtében 4 munkás azonnal meghalt, 2 könnyebben, 26 nehezebben megsebesült.)

Az ötvenes évektől megkezdődött erőltetett iparosítási hullám egyik kiváló „célpontja” lett a bányászat, mint a nehézipar egyik alapja, és az eltökélt munkásember vágyainak netovábbja. Mindannyiunknak ismerősek a még ma is bőségesen fellelhető duzzadó izomzatú, szikár alakú, szögletes arcélű bányász-szobrok, csákánnyal vállukon, kalapáccsal kezükben. Az ilyen embertípust állították követendő példának. Gőzerővel fejlesztették a kiszemelt bányavárosokat: Komlót, Oroszlányt, Salgótarjánt, Tatabányát, Várpalotát, stb. Gombamód szaporodtak a bányamunkásoknak otthont adó sorházak és lakótelepek, melyek sok helyen a mai napig meghatározzák a városképet. Sok épületen megfigyelhető a bányászok emblémája, emlékeztetve a házak eredeti lakóinak foglalkozására. A szocializmus megbecsült munkásainak természetesen járt az elismerés, az éves megfeszített munka után egy napig ünnepelhették magukat a megrendezett bányásznapokon.

Ajka, Csingervölgy, Bányásznap - 1959, Fortepan 112.188

Hogy egy-egy ilyen rendezvény miről is szólt, azt megtudhatjuk például a Nógrádi Népújság 1957. augusztus 28-i számából:

„Salgótarjánban lesz megrendezve a bányásznap központi ünnepsége. A nagygyűlés előadója Biszku Béla belügyminiszter lesz. Ide jönnek majd a szénmedence bányászai. Az ünnepségen fogják átadni kiváló munkát végzett bányászainknak a kormánykitüntetést, a bányásznapi verseny győzteseinek a megérdemelt jutalmakat. A kereskedelem is a széncsaták hőseit köszönti. Több mint 20 millió forint kereten felüli áru érkezik a bányásznapra. Gondoskodtak a hiánycikkek pótlásáról és így mosógép, építőanyag, varrógép, bútorok várják majd a vásárlókat. Az idei bányásznapon ismét kapható lesz a Bányász cigaretta. Ezenkívül bő választék lesz ételből-italból is a bányászoknak.”

Ahogy a cikk is írja, az étel-ital mellett kielégítették a munkásember másik nagy szükségletét is: a dohányipar a jeles eseményre Bányász elnevezésű cigarettát gyártott. Hogy először mikor jelent meg ilyen szívni való, arról nincsen pontos információ. Sajnos a korabeli napilapokban nem esett szó ezekről, annak ellenére, hogy újságjaink akkoriban még rendszeresen beszámoltak arról, ha a dohányipar valamilyen újdonsággal állt elő. Ami biztos, hogy az első "újkori" Bányásznapot 1951-ben tartották, és innentől évente megrendezésre került. Az is bizonyos, hogy 1956-ban már jelent meg Bányász cigaretta, és onnantól kezdve évről évre folytatódott ez a hagyomány. Az ötvenes évekből származnak a 25 szálat tartalmazó, 3 forintért árusított csomagok, melyeken az évszám nincs feltűntetve, így megjelenésük sorrendje is bizonytalan. Az ország legnagyobb és legmodernebb dohánygyára, a lágymányosi készítette az ünnepi csomagokat, alkalmanként 1-20 millió szálas tételben.

A Bányásznap megünneplésének módja az évek során formálódott, több helyen színvonalas kulturális műsor, nívós népművészeti vásár adott méltó keretet az ünnepnek.

Az 1958-as, VIII. Bányásznap salgótarjáni helyszíne ismét bővelkedett minden földi jóban: „a bányai strandfürdő területén hatalmas pavilont épít a Vendéglátó Vállalat, ahol étel-ital lesz bőven. Emellett borkóstoló, több sörkimérés lesz a vásár területén. Nemcsak sátrak, pavilonok lesznek, hanem lesz bennük áru is bőven. Kétmillió forint értékű bútor, több száz mosógép, televízió, hűtőszekrények, 195 000 forint értékű üvegáru, 650 000 forint értékű szőnyegáru, 400 000 forint értékben karóra és még emellett különböző textiláruk, szövetek, függönyök stb. A kereskedelem igen sok kedves ajándékot készített a bányásznapra. Így például árusítják majd a benzinlámpába lévő kölnis üveget, szénbe épített ébresztőórát, bányászkéseket. Ezúttal is megjelenik a bányász cigaretta, elődeitől lényegesen jobb minőségben, kétféle csomagolásban árusítják majd, különösen szép, ízléses fémdobozban. De lesz több ezer bányász gyufa is, sőt kínai fényképalbum és dohányzókészlet bányász díszítésekkel. Ezúttal rendezik meg első alkalommal a konzerv bemutatót, amely hisszük, nagy sikert arat majd. Áruban, választékban tehát nem lesz hiány, s reméljük, vásárlókban sem.”

A normál, papírcsomagos Bányász ebben az évben is 3 Ft volt, míg ugyanez a fent említett különösen szép fémdobozban már 6,50 Ft. Ennyi pénzért, bónuszként a doboz fedelének belső oldala által kínált lehetőségeket fifikásan kihasználták, és a vájárok számára életmentő óvintézkedéseket sorakoztattak fel rajta: "Villamosberendezést feszültség alatt ne szerelj! – Villamosgépek védőföldelését a munka megkezdése előtt vizsgáld meg! – Ne kösd át a biztosítót! – Az óvórendszabályokat pontosan és lelkiismeretesen tartsd be!"

1960-ban, a 10. rendezvényre megújult az ünnepi cigaretta: 25 helyett már csak 20 darabos csomagokat készített a lágymányosi gyár, összesen 10 millió szálat; és a név Bányász helyett Bányász-nap lett. Az ár a kiszerelés csökkenése mellett megmaradt a korábbi 3 Ft. A következő évben a csomagoláson csak a bányásznap sorszáma változott 11-re, és az ár csökkent 2,80 forintra. Érdekesség, hogy a csomag hátulján a „10 éves Komló – a szocialista bányaváros” felirat szerepel, ugyanis ebből az alkalomból szintén készült 3 forintos ünnepi cigaretta a komlói dolgozók részére.

1962-től 3,20 forintra drágult az ünnepi füstölgés, és annak ellenére, hogy akkor már gyártottak filteres cigarettát Magyarországon, ezek továbbra is füstszűrő nélküliek maradtak, „így óvva” az egész nap szénport beszívó bányászok egészségét…

Az 1963-as kiadáson már nem szerepelt a rendezvény sorszáma. Az eddig ismert utolsó Bányász cigaretta 1964-ből származik, és bár a megemlékezést továbbra is évről évre megrendezték, az ünneplőknek valószínűleg már be kellett érniük Munkással.