A Magyar Királyi Dohányjövedék története

1851-ig hazánkban a dohánytermelés szabad volt, feltételhez vagy engedélyhez nem kötötték. Dohánytermeléssel elsősorban kisbirtokosok foglalkoztak. 1848 előtt az évi dohányszükséglet 500.000 bécsi mázsát tett ki, ami körülbelül 50-55.000 holdnyi ültetési területnek felelt meg.

1851. március 1-től - császári parancsra - bevezették a dohány egyedáruságot a magyar korona országaiban (Magyar-, Horvát-, Tótországban, Erdélyben, a Szerbvajdaságban, a temesi Bánságban, a katonai határőrség területén, és a Tengermelléken). Ezzel megszűnt az országban a szabad dohánytermelés. Ennek ellenére a dohánytermelők száma és az ültetési terület is folyamatosan növekedett. A dohányjövedék bevezetésével megalakult Pesten a Beváltási Főüzletvezetőség, és Pesten, Szegeden, Debrecenben, Tolnán, Marosvásárhelyen Dohánybeváltó Felügyelőségek hoztak létre.

1867-ben, a kiegyezést követően, a magyar minisztériumok visszaállításával együtt a dohányegyedáruság különvált az osztráktól és létrejött a Magyar Dohányjövedék. Innentől kezdve dohányt csak azok termelhettek, akik a Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint szerződést kötöttek erre. Dohányt lehetett termelni a kincstár részére, kivitelre, saját használatra. 1868-tól 1882-ig a magyar dohányjövedéknek a dohánytermelésre, beváltásra, raktári kezelésre, dohánygyártásra, a külföldi dohányok vételére, s egyéb az adminisztratív igazgatásra vonatkozó központi teendők összes ügyeit közvetlenül a magyar Pénzügyminisztérium intézte.

1882. április 1-től a Pénzügyminisztérium helyett már a Magyar Királyi Dohányjövedéki Központi Igazgatóság (Budapest I. ker., Iskola utca 13.) látta el a feladatokat. A dohánytermelés mennyiségi és minőségi növekedését kívánták elérni, de ehhez számtalan új rendelkezést kellett hozni. A beváltó hivataloknál kőből épített, kellő világítású és ventillációval ellátott raktárakat építettek. Termelésre csak az arra legmegfelelőbb talajú területeket használhatták, az alkalmatlanokat folyamatosan kizárták. A jó minőségű dohányt magasabb áron vásárolták fel, míg a silányabb anyagok árát leszállították, és bevezetésre került a „kihányás” (selejt) kategória is. Mintaterületeket hoztak létre, megkezdődött a tudatos termesztés, és a folyamatos kutatás a jobb eredményekért, minőségért.

Rövid időn belül egyre nagyobb eredményeket értek el ezekkel az intézkedésekkel. A kereslet folyamatos, rohamos növekedése miatt szükségessé vált a termesztés fokozása, valamint újabb és újabb dohánygyárak felállítása. Ezeket az országban szinte példa nélküli gyorsasággal és precizitással építették fel. 1915-ben már 22 dohánygyár működött Nagy-Magyarország területén: Budapest-Erzsébetváros, Budapest-Lágymányos, Budapest-Óbuda, Debrecen, Eger, Fiume, Kassa, Kolozsvár, Munkács, Pápa, Pécs, Pozsony, Sátoraljaújhely, Selmecbánya, Sepsiszentgyörgy, Szeged, Szentgotthárd, Szepesbéla, Szomolnok, Temesvár, Zágráb, Zengg. (Ezekből a trianoni béke után csupán 10 maradt meg az ország területén.)

A századforduló előtti időkben még nagy, de már folyamatosan csökkenő kereslete volt a burnótnak (avagy tubáknak) és még rágódohányok (bagó) is forgalomban voltak. A gyárak emellett főként szivarokat és pipadohányokat gyártottak.

A cigaretta gyári előállítása 1865-ben kezdődött meg hazánkban, a fiumei gyár termelésének beindításával. Ekkor jelent meg a Közönséges kettős szivarka, melynek ára 2 krajcár volt. Egy év múlva már 8 fajta szivarka közül válogathattak a dohányosok. Az első évben mindössze 600.000 darab fogyott, de egy év alatt ez a szám 13 millióra ugrott. Eleinte csak közönséges fajták készültek, de 1871-től a különlegességi gyártmányok is megjelentek. Ezek elnevezése az árjegyzékekben nemes egyszerűséggel: „Szivarka kék-vörös dobozban”, „Szivarka kénkő-sárga dobozban” vagy „Szivarka szopóka nélkül I. minőség” volt.

Pár év alatt gyökeresen megváltoztak az igények. A gyorsuló élet időbeosztásának jobban megfelelt egy-egy pár percig tartó cigaretta, mint a minimum 40 percig tartó szivarozás, vagy pipázás. Az eleinte fintorgó vásárlóközönség szép lassan átszokott az eleinte még „papírszivarkának” nevezett új termékre. 1882-ben már 19 millió, egy év múlva 38 millió cigarettát gyártottak. 1889-ben közel félmilliárd, 1894-ben csaknem 700 millió cigarettát füstölt el az ország.

A Jövedék vezetői jól felismerték a dohányban rejlő hatalmas és stabil bevételi lehetőségeket, de ezt – napjainkhoz képest furcsa módon – nem gyors kizsákmányolással, hanem a vevők magas szintű kiszolgálásával, a felmerülő új igények figyelembevételével és megvalósításával érték el. Az igények a trafikosok útján jutottak el a vezetőséghez. Ha a vevő panaszkodott a laza csomagolásra, ezt azonnal jelezték a Jövedéknek, mely azonnal intézkedett. Ha igény mutatkozott szopókás cigarettára, hosszabbra, rövidebbre, vékonyabbra, nagyobb kiszerelésű csomagra, ezeket a kívánalmakat idővel megvalósították, így a vevők szinte kivétel nélkül elégedettek lehettek. Az egyetlen, orvosolhatatlannak tűnő probléma mindig is a dohányáruk drágasága volt - és maradt.

Az 1920-as évek végén megjelentek a dohányzás káros hatásaira felhívó tanulmányok. A Jövedék erre reagálva 1930. április 1-jével megalakította a budapesti székhelyű Nikotex Rt.-t 200.000 Pengő alaptőkével. Ennek lett feladata a dohányban lévő nikotin csökkentésére irányuló kutatások lebonyolítása és kevésbé egészségtelen termékek kifejlesztése. Sorra meg is jelentek az új gyártmányok, először csak a legkedveltebb márkák Nikotex-változatai, amik ugyan csak pár fillérrel, de természetesen drágábbak voltak a hagyományosnál. A trafikosok feladata volt e termékek népszerűsítése, és vevőkkel való megismertetése. Kizárólag az egészséget szem előtt tartva igyekeztek rábeszélni a kedves fogyasztót a Nikotex-cigarettákra, hiszen azt a pár fillérnyi áldozatot igazán mindenki meghozhatja életének védelmében…

A Jövedék persze nem bízta a véletlenre és csupán a trafikosok buzgóságára a népszerűsítést. A kor legnagyobb grafikusművészeit (Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Pálla Jenő…) kérték fel reklámplakátok tervezésére. Az egész országot elárasztották a Nikotex-reklámok, melyek számolócédulákon is megjelentek miniatűr reklámként. Mondani sem kell, hogy ezeket majdnem minden iskolás gyerek gyűjtötte. De ezt nem bánta senki, hiszen jól tudták, a leendő fogyasztókról van szó. Ez mai szemmel, agyonszabályozott életünkben elég abszurd húzásnak tűnik, akkor mégsem emelt szót ellene senki.

Egyre népszerűbbek lettek a Nikotex-termékek, és a cigaretta szinte teljesen kiszorította a korábbi dohányzási formákat. 1930-ra csupán 9 féle burnót maradt forgalomban, és szivarból és pipadohányból is jóval kevesebbre volt már csak igény. Az emberek pénzügyi helyzete már akkoriban is megkívánta, hogy lehessen házilag is cigarettát készíteni. Ehhez számtalan cigarettahüvely, cigarettapapír és vágott dohány állt rendelkezésre. Közel négy évtizedes karriert tudott magáénak a Modiano cigarettapapír és hüvely, melynek plakátjai szintén ellepték a házak falát, a villamos oldalát, a padok támláit, a hirdetőoszlopokat és minden erre alkalmas felületet. Persze meg is hozták a várt eredményt. A szegényebbek maguk töltötték a cigarettájukat, természetesen Modiano-hüvelybe. A készterméket kedvelők is válogathattak kedvükre: 1930-ban a külföldi különlegességi termékekkel és az egyes márkák különböző kiszerelésű variánsaival együtt közel 450 féle (!) dohány, cigaretta és szivar volt kapható Magyarországon!

Már a századfordulón is lehetett kapni külföldi cigarettákat: ezek elsősorban Egyiptomból származtak, mert az ott gyártott fajták köztudottan kiváló minőségűek voltak. Főként Dimitrino & Co., Kyriazi Frères, Nestor Gianaclis és Simon Arzt kairói gyáraiból érkeztek szívnivalók, de az angol, amerikai világmárkák sem hiányoztak. Nem is gondolnánk, de már 1928-ban vásárolhattak Budapesten Camel-t, Chesterfield-et, Dunhill-t és Marlboro-t is a dohányosok.

Az import termékeket a Dohányjövedék árjegyzékében külön csoportba sorolták országok, azon belül gyárak szerint csoportosítva "külföldi különlegességi szivarkák" címszó alatt. Ezek a termékek jóval drágábbak voltak, mint a hazaiak, mégis akadt rájuk kereslet. Például amíg 1928-ban a magyar termékek közül a középkategóriás 20 darabos Symphonia 56 fillér, a szintén hazai, de már luxuskategóriás Coronas 2,40 Pengő volt, addig az ugyanilyen kiszerelésű Marlboro 3,75; az egyiptomi First King pedig 5 Pengőbe került. Utóbbi majdnem 17-szer volt drágább a legolcsóbb (30 filléres) magyar Drámánál.

A Dohányjövedék nem hagyhatta, hogy a flancolni vágyók elálljanak a magyar gyártmányoktól, ezért 1930. március 1-én bevezettek két egyiptomi rendszerrel készített luxuscigarettát: a Cleopatra-t és a Pharao-t. Elnevezésük is egyiptomi eredetű, utalva arra, hogy felveszik a versenyt eredeti társaikkal. Ezek a külföldi árunál jóval olcsóbbak, ám a hazai középkategóriánál jelentősen drágábbak voltak, s így aki nem elégedett meg holmi "Hölgy"-gyel, az - pénztárcáját kímélve - szívhatott Cleopatra-t Hyksos helyett, és így a Jövedék is extra-profitra tett szert, hiszen sikerült megteremteniük egy "új" fogyasztói réteg elvárásainak megfelelő színvonalat és ezzel vissza tudták őket csábítani a hazai cigarettákhoz. A külföldi áru beáramlását megakadályozni nem is próbálták (abból úgysem sül ki semmi jó hosszú távon), viszont tudtak választási lehetőséget adni a fogyasztóknak, amellett, hogy továbbra is megmaradt az import termékek bőséges palettája.

A Jövedék egyik legnagyobb eredménye a nikotincsökkentés ügyében a füstszűrős cigaretta kifejlesztése. Ha a Fecske - mint "első" hazai gyártású filteres cigaretta - 1962-es megjelenésére gondolunk, azt hihetjük, hogy mint sok mindenben, Magyarország ebben is jóval lemaradt a külfölddel szemben, hiszen ott már az '50-es években is gyártottak mai értelemben vett filteres cigarettákat. Ezzel ellentétben pont egy magyar származású feltalálónak, Boris Aivaz-nak köszönhető a füstszűrő létrehozása, aki 1925-ben szabadalmaztatta a krepp papírból készített szűrőt. Nem is gondolnánk, hogy hazánk egyáltalán nem maradt le e téren, sőt! 1929-ben a Dohányjövedék bevezette a füstszűrős, vattabetétes Gellért, 1930-ban az Árpád, 1932-ben a Délibáb, 1933-ban a Gerle cigarettát.

A fogyasztókkal folyamatosan éreztette a Jövedék a törődését: pályázatokat hirdettek, melyeken javaslatokat lehetett tenni a hamarosan megjelenő új termékek elnevezésére. A nyertesek díjat is kaptak, például 500 darab Extra cigaretta formájában. A szenvedélyes dohányos Fekete István 1933 novemberében javaslatokat küldött egy márkanévpályázatra. A fennmaradt levélmásolat szerint „legújabban kibocsátandó cigarettájuk elnevezésére hirdetett pályázatukra ajánlatomat az alábbiakban tisztelettel benyújtom. Tekintettel a felhasznált dohány keleti mivoltára: Orient, Napkelet, Gházi, Éden, Főnix. A nemzet béke- és szabadságvágyát itt is hangsúlyozandó: Pax vagy Libertate. Újdonságára való tekintettel: Novum. Hazai vonatkozásban: Erdély, Balaton, Kékes. (…) Vagy amit legjobban szeret az ember, és magyaros is: Mátka”. A kihagyott részlet a kor hangulatát és Fekete István nyelvjátékok iránti vonzódását egyaránt jelzi, ugyanis a javaslat szerint a szopóka három oldalára azt kellene írni, hogy „Non, Non, Non, ami együttesen Tri-a-nont jelent”.

Az évente megrendezett, az ország egyik legnagyobb eseményét jelentő Budapesti Nemzetközi Vásár a Dohányjövedék életében is fontos pont volt, mert ezen minden magára valamit is adó cég képviseltette magát. Ízléses Dohánypavilonban ismerkedhettek meg a fogyasztók a dohánytermékek gyártási módjával, a szemük előtt sodorták a szorgos kezek a szivarokat és töltötték a cigarettákat, és először itt mutatták be a nagyközönségnek az újonnan bevezetendő márkákat is. Sőt kifejezetten erre az alkalomra is készültek szívni valók, amiket csak a vásár területén, annak ideje alatt lehetett kapni. Persze ezeket azonnal elkapkodták. A legnépszerűbb márkákból lehetett kapni alkalmi bélyegzéssel, vagy matricával ellátott csomagot is.

Szintén a vevők óhajának tettek eleget, amikor a karácsonyi készülődés idején jelentettek meg új dohány-féleségeket, vagy alkalmi, karácsonyi csomagolással látták el a korábbi márkákat. További ötletességgel ajándékdobozokat is terveztetett a Dohányjövedék. Ezeket a Jövedék székházában tekinthették meg a trafikosok egy kiállítás keretében, és rendelhettek maguknak a saját (és vevőik) ízlése szerint. Ezekbe aztán a kedves vásárló maga válogathatta össze a trafikban az ajándékba szánt szívni valókat.

A háború vége a Magyar Királyi Dohányjövedék történetének is a vége, az utána következő korszak pedig a korábbi világ minden finomságát és ízlését kitörölte az emberek fejéből. A fent leírt gondos törődés ma már elképzelhetetlennek tűnik, vagy maximum külföldön tapasztalható. Persze ehhez nagyban hozzájárult a háború utáni évtizedek mentalitása, és a napjainkra jellemző hisztéria a dohányzás körül. Sokszor a legalapvetőbb márkák is hiánycikknek számítanak néhány trafikban, és érdeklődésünkre unott arccal, mi több, felháborodva közlik, hogy nincs. Ahogy ma már nincs alkalmi, nincs egyedi, nincs különleges. Egyencsomagolás van. Szétrohadt fog van. Tüdőrák van.

Ma már a trafikos nem kérdezi óhajunkat, nem ajánl alternatívákat. Tilos reklámozni, szinte tilos dohányzásról beszélni és tilos egy kávéházban, újság és kávé mellett kulturáltan dohányozni. Vajon hány nagy regénnyel, novellával, költeménnyel lennénk szegényebbek, ha az irodalmárok törzshelyéül szolgáló kávéházakból kitiltották volna Ady-t, Mikszáthot, vagy Nagy Lajost a cigarettájával?! Bár már tradícionális kávéház sincs, akkor meg dohányozni is éppen elegendő lesz az esőn állva, kórháztól, iskolától, óvodától, játszótértől, templomtól és türelmi zónától kellő távolságra…