Trafiktörténet


A trafik. A trafik a dohányos ember életében az állandó pont, a trafikos pedig bajainak ismerője, megbízható cinkostársa a napi méreg-adag beszerzésében. Kapcsolatuk bizalmi viszony, amit nem érthet meg senki, csak az, aki maga is ápol egy ilyen viszonyt egy trafikossal. A trafik a gyerekek álmainak színtere, csodálat tárgyát képező apró játékokkal, üveggolyóval, ólomkatonával, cukorkával. A trafik a szerelmes fiatal lányok üzlete, romantikus levélpapírokkal, borítékkal, tintával, bélyeggel. A trafik az emberek törzshelye, ahol sorsjegyet, tantuszt, villamosjegyet, borotvapengét, napilapot lehet kapni. Legalábbis a múltban így lehetett legjobban jellemezni a kis dohányboltokat.

 


Fanto Manó üzlete, Budapest, Pálffy utca-Zsigmond utca sarok, 1894.

 

A szó eredeti értelmében vett trafik ma már nem létezik. A közelmúltban az emberek már legtöbbször hipermarketben, benzinkútnál, újságosnál vették meg napi betevő cigarettájukat, és az eladó – meglátva a vevőt – nem nyúlt automatikusan annak kedvenc márkája után a polcra, nem kínált újonnan megjelent termékeket, nem kérdezte meg, hogy a legutóbb ajándékba vett szivar ízlett-e az ismerősnek, nem érdekelte a gondja, baja. A benzinkúton nem gyűltek össze a pult körül az emberek egy kis beszélgetésre, hogy megvitassák dohányos tapasztalataikat, hogy ki melyik márkával elégedett vagy éppen nem az. A 2013-tól létrehozott Nemzeti Dohányboltok egységes külső-belső megjelenésükkel, a szakmát összefogó szervezetükkel igyekeznek visszatérni a korábbi trafikos hagyományokhoz.

 

 

1850-ben Pesten és Budán 105 dohánykereskedő működött engedéllyel, és további 500 engedély nélkül árusította a legkülönfélébb magán-gyártmányokat. Az állami monopólium bevezetése előtt elrendelték, hogy a kereskedők számát csökkentsék a minimálisan szükségesre, új engedélyeket már ne adjanak ki, az engedély nélküliek tevékenységét pedig szüntessék be. Ekkor kezdett egységes formát ölteni a dohánykereskedelem és ennek színhelyei, a trafikok.

 

Egykor a trafik az egyik legpompásabb intézmény volt, mely a Dohányjövedék termékeit volt hivatott elárusítani különböző formákban. Volt dohány kis- és nagyáruda, általánossági és különlegességi trafik. Az általánosságiban csak a leghétköznapibb, legolcsóbb és legkedveltebb márkákat lehetett kapni. Drágább luxuscigarettákért, külföldi szivarokért, alkalmilag gyártott mintagyűjteményekért a különlegességi trafikba kellett menni. Ezeket 1937. október 1-től megszüntették, és onnantól minden trafik árusíthatta a Jövedék összes termékét. A kis dohányboltok a nagyárudáktól és dohánytőzsdéktől rendelték meg az egyes márkákból szükséges mennyiséget.

 


Pécsi dohánytőzsde, 1895.

 

A 20. században sok trafiknak ízlésesen kialakított portálja, kirakata is volt, benne az üzlet kínálatának ízelítői, a legkedveltebb és a legújabb dohánytermékek. Rendszeresen rendeztek kirakatversenyt, a legötletesebben, legízlésesebben berendezett vitrinek alkotói díjat és elismerést kaptak, nevük és üzletük képe – kollégáik okulására – bekerült a Dohányárusok zsebnaptárába is.

A trafikba az utca felől általában tömör, kétszárnyú faajtó nyílt. Amint a hajnali nyitáskor kitárultak az ajtószárnyak, felragyogtak a belső felükre erősített színes, zománcozott vaslemez reklámtáblák, a legújabb termékeket hirdető kis ragaszok és a legfontosabb információkat, távbeszélő-számokat felsorakoztató kis táblák.


Budavár, Fortuna utca 1. - 1935.

A trafik belsejére szigorú előírások vonatkoztak. A téli, fűtési időszakban a kályhára bevizezett rongyot kellett tenni, amely biztosította az üzletben a magas páratartalmat, így a dohány nem száradt ki. Akkoriban persze nem léteztek modern, aromazáró és a kiszáradást megakadályozó csomagolóanyagok, a dohányok, cigaretták legtöbbje egyrétegű papírcsomagban került ki a gyárból. Csak a drágább márkákat tették keménykarton- vagy bádogdobozba, melyet zsír- és sztaniolpapírral is kibéleltek és „pergaminnal” vettek körül.

A polcokra úgy kellett az árut kihelyezni, hogy a falat nem érinthette, kivéve, ha a polc mögötti teljes falfelület faburkolattal volt ellátva. Így akadályozták meg, hogy a leghátulra került csomagok a fal nedvességét átvegyék, és esetleg bedohosodjanak, megpenészedjenek.

A pulton felbontva álltak a száz darab cigarettát tartalmazó nagy kartondobozok, melyekből szálanként is lehetett vásárolni, kinek mennyire futotta. Az egyesével kiszolgált cigarettákat az eladók a Jövedék által gyártatott kis papírtasakokba tették, melyek persze kiváló reklámeszközként is szolgáltak.

Szintén a pultra voltak kitéve a legkeresettebb szivarfajták is. Az általában ötven vagy száz szivarnak otthont adó ízléses külsejű, gyári cédrusládácskákból a jobb helyeken válogatni is lehetett. Ki-ki kedvére kereshette a legszebb halványsárga, vagy éppen a legsötétebb barna, esetleg a pettyes levélbe burkolt kis dohánytorpedókat. A szivardobozokat úgy állították össze a gyárban, hogy a nagyjából egyforma színű darabok kerüljenek egy ládába, ezen belül is a legszebbek a legfelső sorba. De persze hiába minden hasonlóság, mindenkinek megvan a saját bogara, és néhányan még az egyformák közül is szerették volna kikeresni a különbözőt. A „marconább” trafikosok ezt nem engedték, mondván, így a vevők kiszedegetik a legszebbeket, a kevésbé gusztusosak pedig megmaradnak. Ki is írták ajtajukra, hogy „a szivarokban válogatás nincs!”

Nem csak ez volt a probléma a válogatással. A Nyírvidék 1901. szeptember 22-i, jó humorú cikke szerint „A mikor az ember a trafikban szivart vásárol, el nem mulaszthatja, hogy meg ne ropogtassa a végét. Ha pattog a szivar, jó, ha nem reagál a nyomásra, rossz. Ez az egyszerű kísérlet nagy veszedelme a közegészségnek, mert a visszautasított szivaron, a mely az ember kezenyomát viseli, vidáman tenyésznek a kis bacillusok. A jámbor halandó, a ki hét krajczárért britanikát vásárol, nem is sejti, milyen jó üzletet csinált, mert a szivarral együtt tízezer ritka fajta bacillus korlátlan tulajdonosa is lett, a mi nem megvetendő vagyon, ha meggondoljuk, hogy a bakteriológiai intézetben minden bacillus egy koronájába van az államnak. A szivar járványterjesztő tulajdonságát már régen fölfedezték s a külföldön védekeznek is ellene. Nálunk csak a gazdagok immunisak a dohány bacillusaitól, mert az ő mindennapi szivarjuk ezüstös aranyos burokban rejtőzködik s védve van a ropogtatás veszedelme ellen. A polgárság nagyrésze azonban, a melynek csak trafikszivarra telik, mindeddig védtelen volt. Most egy hírforrás azt jelenti, hogy a dohányjövedék igazgatósága végre meghallgatta a higienikusok sürgető kérését a legközelebb hasznos újítást csinál a trafik-szivar dolgában. A reform abból fog állani, hogy minden egyes szivar selyempapirosba lesz burkolva, a legolcsóbb szivaroknak pedig legalább a végére papiroskupakot húznak. Ez az újítás ugyan hasznára fog válni a közegészségnek, de valószínűleg megszünteti a romantikus trafik-szerelmet, a mely a közben szövődött, a míg az ifjú a szivarválogatás ürügye alatt addig-addig puhította a trabukkók végét, a míg meg nem lágyult a szép trafikos kisasszony szíve is.”


Székesfehérvár, Karl-ház, özv. Pénzes Józsefné trafikja, 1928.

1915-ből való az a hivatalos utasítás, melyben Teleszky János, „a pénzügyminiszter a darabonként eladásra kerülő szivaroknak és szivarkáknak a vevők részéről való válogatását megtiltja. A ragadós betegségek elterjedése veszélyének elhárítása czéljából elrendeli, hogy a dohányárudákban a rendes viszonyok helyreálltáig a szivarokat és czigarettákat maga az elárusító vegye ki a dobozokból és minden válogatás nélkül szolgáltassa ki a vevőknek.”

A trafikosok voltak a Dohányjövedék szócsövei is, ők tájékoztatták a vevőket, hogy bizonyos márkákat ki fognak vonni a forgalomból, vagy éppenséggel újakat fognak bevezetni. Ők mutatták meg vevőiknek, hogy: „Nini, megjelent egy új márka, tessék, kérem kipróbálni. A legfinomabb török dohányból van, szinte leheletkönnyű és csak pár fillérrel drágább, mint amit Kegyed szokott vinni.” Kis, fondorlatos módszerekkel folyamatosan igyekeztek vevőiket átszoktatni mindig egy pár fillérrel drágább szívnivalóra.

1930-tól a Nikotex-termékek népszerűsítésében is nagy feladatuk volt a dohányboltosoknak, a legagyafúrtabb magyarázatokkal vették rá a vevőket, hogy próbálják ki az új, kevésbé káros cigarettákat. Persze, érdekükben állt mindez, hiszen a drágább dohánytermék után a bevételük is nőtt.

A vevők pedig végtelenül hálásak voltak ezekért a „tudományos alapokon nyugvó” tájékoztatásokért, így ha csak módjuk volt rá, hűségesek maradtak jól bejáratott trafikosukhoz, és minden alkalommal ugyanannál vásároltak.

Sajnos akadtak kevésbé hálás ügyfelek is: „Bejön egy férfi s kér 25 grammos középfinom török dohányt. Megkapja. Zsebrevágja. Fizet és távozik. Pár lépést tesz csak kifelé, s mintha meggondolta volna magát, visszajön. „Ráfizetek inkább – mondja – kérek helyette finom hercegovinai dohányt.” S máris fizeti a 13 fillér különbözetet, s huzza elő zsebéből a középfinom török csomagocskáját. De nem azt, amelyiket a trafikos adott neki, hanem amelyik előre el volt a zsebében készítve. Ebben nem dohány van, hanem kóc, vagy szárított fű. Úgy került bele ez a szösz-mösz, hogy a burkoló papír behajtása alatt beretvapengével felvágta a csomagot, kivette belőle a dohányt s helyébe szépen megformázott lim-lomot tett. A felhasított papirost ezután leragasztotta.”


Budapest, Thököly út-Istvánmezei út sarka, 1920 körül

Ez a csalási mód nem okozott nagy anyagi kárt, de amikor a mit sem sejtő trafikos a preparált csomagot eladta valaki másnak, s az méltatlankodva visszavitte, az eladót érte a vád, miszerint ő cserélte ki a dohányt, hogy így szerezzen magának egy kis plusz bevételt. Nem volt ez könnyű mesterség, be kell látni.

Egy-egy csalás is kellemetlen, de nem ez volt az eladók egyetlen félnivalója. Miután a dohányáru mindig is nagy értéket képviselt, a trafik kiváló célpontja lett a rablóknak. Számos támadás érte a kis dohányosboltokat, és a legtöbb esetben nem az egész árukészletet, hanem – főként a lebukás veszélyétől tartva és kapkodva – egyenesen csak a legdrágább cigaretta- és szivarfajtákat pakolta össze a tolvaj.


Trafik valahol Budán, 1920 körül

Nem veszélytelen és néha kellemetlenségekkel is járó, de összességében mégis kényelmes és kellemes munka volt a trafikosság. Az I. világháború után az állam a trafikjogot a hadirokkantaknak és az elesettek özvegyeinek tartotta fenn. Sok esetben azonban maga az özvegység nem feltétlenül jelentett anyagi rászorultságot is. Ugyanis trafikjoggal rendelkezett például Orkonyi Lajos nyugalmazott őrnagy vagy báró Szentkereszty Pálné szül. Nyegre Rózsi is. Az asszonynép jelenléte a trafikban nem volt mindig ennyire természetes. A Debreczen-Nagyváradi Értesítő 1878-ban egy szokatlan eseményről számol be: „Specialitás. Lassanként nállunk is meghonosodik egy és más, ami eddigelé csak a fővárosban volt szokásban; így a közelebbi napokban a városház alatti, ezelőtt Flamm-féle dohány- és szivartőzsdét egy a fővárosból importált hölgy vette át és kezeli ezentul.”


Debrecen, Svetits-bérház, Magoss Olga trafikja, 1935.

1908 végén újságcikk tudatta, hogy bizonyos személyvonatokon is lesz trafik. „Arról értesülünk, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter megengedte, hogy a Magyarország területén forgalomba hozott összes étkezőkocsikban a magyar kir. dohányjövedék összes gyártmányait, a különlegességi gyártmányokat is, árusíthassák.”

A gazdasági válság idején, 1933. február 7-i számában az Iparos és Kereskedő Napló – a Pesti Napló ingyenes melléklete – részletesen beszámolt arról a csatáról, amely a drogisták és a trafikosok között dúlt. Az utóbbiak nem átalltak ugyanis a dohányáru és a bélyeg mellett borotvapengével és pipereszappannal is kereskedni!


Egyszerűen pazar üzletportál - Budapest, EMKE-ház, Erzsébet körút 2. - 1936.

Nem sokáig tartott azonban a trafikok virágkora. Az árudák és dohányelosztók állami kezelésbe vételéről szóló, 1934. november 28-án kelt Országgyűlési Naplóban Imrédy Béla, magyar királyi pénzügyminiszter, a hálózat jelentős átalakításáról beszélt. A korábbi kereskedelmi szervezet a dohánygyártmányok nagybani kereskedőire és kiselosztóira, dohánykisárudai árusítókra, valamint az üzérkedők csoportjára bomlott. Az 1934-es változtatással „megtakarítások elérése végett” a főváros minden dohánynagyárudája megszűnt. 38 bizományi dohányelosztó jött létre, amelyek alkalmazásában 25-35 dohánykisárus állt. Minden elosztót a Budapesti Központi Dohányáruraktár látott el bizományi áruval. A megrendelt tételeket költségmentesen helybe is szállították, mely lépés akkoriban 50 százalékkal több állami hasznot hozott, hiszen a megrendelt áru értékének negyed része az elosztók bizományi díja volt.


Budapest, Berlini (Nyugati) tér, 1936 - Fortepan 55.582

1940. január 1-től betiltották a csehszlovák dohányjövedék gyáraiban készült márkák árusítását. A készleten maradt mennyiséget – eredeti és sértetlen csomagolásban – a munkácsi m. kir. dohánygyár visszavette és egyenlő értékű magyar gyártmányokra cserélte ki. Március 31. után már csak külön engedéllyel lehetett csehszlovák termékeket birtokolni.

A korabeli telefonkönyvek jól mutatják, hogy a dohányárusítás milyen temérdek embernek nyújtott megélhetést. Például 1943-ban csak a budapesti távbeszélőnévsor három nagyárudát, tizennégy dohányelosztót és négy és fél oldalon legalább ezer kisárudát sorol fel.


Trafik-bódé a Hungária körút kellős közepén, az Erzsébet királyné útjánál, 1958 - Fortepan 104.009

A II. világháború utáni szűkös időkben ismét bevezették a dohányjegyeket, melyeknek kis szelvényei ellenében meghatározott mennyiséget: 25 db cigarettát, 5 db szivart, 25 gr cigarettadohányt vagy 50 gr pipadohányt szolgáltak ki az eladók.

A háború után a hagyományos kis trafikok korszaka véget ért, de a „trafikálás” a Dohánybolt Vállalat irányítása alatt még jó ideig folytatódott.


Neonfényes dohánybolt, Budapest, Károly körúti pavilonsor, 1960. - Fortepan 103.246

Természetesen hamarosan a trafikokat is államosították, és 1954-ben már a korábbinál lényegesen kevesebb trafik működött a Délpesti és az Északpesti Dohánybolt Vállalat égisze alatt. Később létrejött a Fővárosi Dohánybolt Vállalat, melynek üzletei naponta 6-22 óráig álltak a vevők rendelkezésére, sőt 150 üzlet még vasárnap is nyitva volt. Bőséges dohányáru- és ajándékválasztékot is kínáltak.

 

Budapest, Szent István körút 15. - Trafikbelső, 1966.

 

Ez egészen a rendszerváltásig így is maradt, aztán a ’90-es években kezdtek eltűnni az eredeti értelemben vett, elsősorban dohányárut, de emellett más apróságokat is árusító trafikok. Az egyik utolsó ilyen Budapesten, a József körúton volt, de gyászos árukészlete miatt ez már inkább csak az emlékeiből élt, volt miből, mert idős eladónője még a Magyar Királyi Dohányjövedék idején kezdte a trafikosságot.

 

 

A dohányboltos és a vevő közti különös viszony, néhány érdekes kaland számos híres írónkat is megihlette. Így született Heltai Jenő Trafik, Márai Sándor Egy doboz Coronas, Szép Ernő A méltóságos trafik vagy Zelk Zoltán Egy trafikos emlékei című írása.


További trafik-képek itt találhatók.