Formás pipatestek

A ma élő primitív törzseknél is megfigyelhető az embernek az az ősidőktől kialakult szokása és esztétikai igénye, hogy a legközönségesebb hétköznapi használati tárgyait a funkció mellett formával is felruházza, mi több: díszítse. Nem meglepő hát, hogy olyan tárgyak is egyre különlegesebb formát öltöttek, amiket mindennap többször is használunk, kézbe veszünk, esetleg olyan bensőséges viszony fűz hozzá, mint egy szenvedélyes dohányost a pipájához.

Kezdetben a dohány elszívására csak a legegyszerűbb eszközöket használták, növényi gyökerekből, állati csontokból készültek a pipák, később már konkrét céllal, égetett agyagból formáztak pipafejeket, ezt számtalan észak-amerikai ásatás bizonyítja. Pipát Amerikán kívül a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és Indiában is használtak, de ők dohány híján hasist szívtak belőle. Anyaghasználattól függetlenül már a kezdetekben megjelentek a karcolt, vésett, vagy festett díszítőelemek a pipákon.

Calabash

Készülhet pipa a természettől készen kapott alapanyagból, például korsótökből. Az úgynevezett Calabash pipa régóta kedvelt fajta, bár elkészítése munkaigényes és drága, ugyanis a kúszónövény termését tajtékkal vagy porcelánnal kell bélelni. Az ilyen pipa általában jellegzetes alakú: egy lefelé induló ív egy fölfelé görbülő, kitölcséresedő ívben végződik, ami egyben maga a pipafej is. Az alacsony súlypont lehetővé teszi, hogy a dohányos a pipát könnyedén a szájában tarthassa, és így a kezei szabadon maradjanak. Ugyan egy ilyen pipa első látásra hatalmasnak tűnik, hisz a külső mérete a töktől függően 20-30 centis, ám a tajtékbetét miatt tűzterük gyakran kisebb, mint a hagyományos pipáké. Calabash-t szívni rendkívül kellemes: nagyon száraz és lágy füstöt ad.

Nem csak, hogy természetes, de egyenesen környezetbarát megoldás a csutkapipa, ami, ha úgy nézzük, hulladékból készül, hiszen nem más, mint egy lemorzsolt kukoricacső. Főbb előfordulási helyei miatt inkább a régi vidékiek használták, hiszen az alapanyag mindig kéznél volt. Valószínűleg nem csak ákombákom kinézete, de falusi eredete is hozzájárult ahhoz, hogy sokan szinte megvessék, mondván: nem elegáns. Elnézve a vörösbarnán ragyogó, fényesre polírozott pipákat, ez részben igaz is lehet, de ennek ellenére megvannak a maga előnyei. És különben is: a külső még nem minden…

Mielőtt pipát készítenének belőle, a kukoricacsutkát két évig szárítják. Ezután közepét kivájják, így kialakítva a tűzteret. A fejet ezután gipsz alapú keverékbe mártják, majd külsejét lakkozzák vagy olajozzák és csutoraként fenyőből faragott szárat illesztenek bele. Modern idők ide-oda, a csutkapipa ma is népszerű, mert olcsó, és a bruyère (hangafa) pipáktól eltérően nem igényel beavatási időszakot. Főleg ezek miatt gyakran javasolják kezdőknek, de azok a haladó pipások is értékelik, akik egyszerűen csak hűvös, tiszta füstre vágynak. Csutkapipa nélkül talán nem is volt látható sem Mark Twain, sem pedig a rajzfilmhős Popeye.

A cseréppipa többnyire nyomóformába öntött porcelánpépből készül. Ezek általában porózus, nagyon alacsony minőségű pipák. Lehetnek ugyan jó minőségűek is, de ezek elkészítése már meglehetősen munkaigényes folyamat. A legfontosabb lépése, hogy az agyagból kiszorítják az összes levegőt, és ezután formázzák csak meg a pipát, majd egy vékony dróttal megszúrják és óvatosan kiégetik. Hagyományosan nem mázasan készítik. A többi pipafajtától eltérően a cseréppipa dohányzás közben felforrósodik, ezért egy átlagos képességű pipás nehezen tudja csak használni. Előnye azonban, hogy ellentétben más anyagokból készült pipákkal, tiszta aromát ad, mivel az ilyen fej nem ad mellékízt. Régebben ezeket „eldobható terméknek” tekintették, ezért a múltban használt cseréppipákat a régészek a különféle időszakok beazonosítására remekül tudják használni.

A cseréppipáknak is különféle alfajaik vannak anyaghasználatuk és készítési módjuk szerint. A vörös török pipát vas-oxidos agyagból készítik, és kiégetés után rendszerint viasszal összegyúrt vas-oxiddal dörzsölik be, hogy minél szebb vörös színe és fénye legyen. A fekete pipa vörös agyagból van, és szalma tűzben gőzölik.

Keménysége és tartóssága miatt a legkedveltebb a selmeci (schemnitz-i) pipa, melynek alapanyaga vörös- és kövér, tűzálló agyag, amit fémmintákban sajtolnak és tokban égetnek ki. A fekete selmeci pipát szalmatűz fölött gőzölik, a pettyeset hamupéppel befecskendezik, és csak ezután gőzölik meg. A péppel fedett részek megtartják az eredeti szint. A kölni vagy hollandi pipát fehér, tűzálló agyagból készítik, szárral együtt sajtolják, és agyagtokban égetik ki.

Nagyobb technikai fejlettséget igényel a fémpipa készítése. Ez leggyakrabban alumíniumból készült szárral és nyéllel ellátott pipa, melynél a fém hőnyelőként működik. A csutora ebonitból vagy lucitból készül. A pipafej ugyan levehető, de a különböző gyártók által készített alkatrészek – ahogy az már lenni szokott – természetesen nem kompatibilisek egymással. A cserélhetőség előnye, hogy a pipás külön fejeket tarthat fenn a különböző dohánykeverékeknek. Az egyéb, fémből készült pipák közé tartozik a japán kiseru és az arab midwakh.

Az idők során a legkülönbözőbb pipafejek születtek, anyaguknak, formájuknak már csak a fantázia szabhatott határt. Az izzó dohány magas hőmérséklete azonban próbára tette az egyes anyagokat: a különféle növényi részek és csontok hamar megégtek, porózussá váltak és tönkrementek, a cserép könnyen átforrósodott és emellett törékeny is volt. További „kísérletezés” során előkerültek a melegnek jobban ellenálló fafajták: cédrus, éger, meggy, paliszander. A sérülékeny cseréppipákat lassacskán felváltotta a hangacserje (Erica arborea) gyökeréből faragott fajta, ami - mintha csak pont erre a célra lenne kitalálva – annyira bevált, hogy ma is az egyik legnépszerűbb pipaalapanyag, akár kézi, akár gépi faragású is a pipa. Az ebből a gyökérből készült pipa jelölésére az angol (briar) és francia (bruyère) elnevezés vált közismertté.

A hangacserje több okból is kiváló pipakészítésre. Ezek közül az első és legfontosabb természetes tűzállósága. Másrészt a mediterrán vidéken őshonos cserje gyökérgumója rendkívüli nedvességtároló képességgel bír, így biztosítva, hogy a növény hosszabb aszályos időszak ellenére se száradhasson ki. Ám nem csak a csapadékot képes így tárolni, hanem a pipaszívás során keletkező nedvességet is elnyeli. A megtisztított gyökereket két tömbre szelik: ebauchon-ra és plateaux-ra. Előbbi a gyökér közepéről vett tömb, míg utóbbi a gumó külső részeiből áll. Bár mindkét blokkból jó minőségű pipák készíthetők, a művészi pipafaragók jobban kedvelik a plateaux-t, kiváló rajzolatú erezete miatt.

Könnyű alakíthatósága miatt hamar kedvelt lett a tajtékpipa. A Vasárnapi Újság 1859. augusztus 14-i száma szerint “a tajtékpipa tajtföldből gyártatik, melly fejéres színű, átláthatatlan, fénytelen, nagyon könnyű, s nyelvhez tapadó állomány. Vegyészi összetételére nézve kova-, keserföldből és vízből áll.” Akárcsak a magyar „tajték” szó, a német (Meerschaum) és francia (écume de mer) elnevezés is tengerhabot jelent, találóan jelezve, hogy az anyag annyira könnyű, hogy a Fekete-tengeren a víz felszínén lebegve is előfordul. Lágyságát jól mutatja, hogy a Mohs-skálán a tízes besorolású gyémánthoz képest a tajték csupán kettes, azaz nehezen ugyan, de körömmel is karcolható.

Legnagyobb lelőhelye Kis-Ázsiában található, különösképp a közép-törökországi Eskisehir város környékén bányásszák. Előfordul még Görög-, Francia- és Spanyolországban, valamint szórványosan az USA pár államában is, de a viszonylag nagyszámú lelőhely sem mennyiségben, sem minőségben nem vetekszik a török tajtékokkal. Törökország az 1970-es évektől kezdve beszüntette a nyers tajték exportját, hogy ezzel erősítse a helyi ipart. A nemzetközi gyártóknak így újabb lelőhelyeket kellett keresniük. A tajtékot a XVIII. század elejétől kezdve használják pipa és szipka gyártására. Ezt megelőzően főleg kisebb szobrokat, emléktárgyakat, illetve Szomáliában és Dzsibutiban tradicionális füstölőtartókat készítettek belőle.

Már az 1800-as években nagyon népszerűek voltak a magyar tajtékpipák, - talán emiatt - eredetükhöz kapcsolódik egy legenda is. Állítólag az egyik Esterházy herceg ajándékba kapott egy Törökországból származó nagy tajtéktömböt, és 1724-ben azzal bízta meg a birtokán élő Kovács Károly ezermestert, hogy ebből faragjon neki egy sakk-készletet. Ez el is készült, azonban még megmaradt egy kicsi, ám szép darab kő. A mester – pipás ember lévén – gondolt egyet, és egy pipát faragott a maradékból, mely olyan szépre sikeredett, hogy a felsőbb körökben azonnal népszerűvé vált a tajtékpipa. A hirtelen felkapott, ám csak nehezen és drágán beszerezhető anyagból készült pipafejeken művészi faragásokkal egész jeleneteket, kis domborműveket alakítottak ki, ám a művelet közben rengeteg törmelék veszett kárba. 1750-től a „hulladékot” megőrölték, vízben megfőzték, és a kapott pépszerű anyag kiszárítva újra ugyanúgy alakítható lett, mint a fejtett kő, igaz, az eredetinél olcsóbban mű-tajték néven árulták. Egy tajtékpipa új korában vakítóan fehér, majd a használat során fokozatosan megérik a színe, előbb csak sárgul, később borostyán, majd egész mélybarna színűvé válik. Minden bizonnyal ez az egyetlen pipafajta, mely a használat során egyre értékesebbé válik, hiszen egy gyönyörű, barnára szívott tajték minden gyűjtemény méltó dísze lehet.

A tajték jó alakíthatósága mellett azért is lett annyira keresett a pipázók körében, mert az anyag - szerkezetéből kifolyólag - több praktikus tulajdonsággal bír. Porózus, így magába szívja a kondenzátumot és a kátrányt, így jellegzetesen száraz, hűvös, kellemes füstöt ad. Mindezek mellett nem, vagy csak kissé veszi át a dohány ízét, így ideális kóstolópipának. Ráadásul a gyökérpipákkal szemben nem kell hosszasan pihentetni, sőt, igényli is a gyakori használatot.

Készítése során a frissen kitermelt ásványt falazott gödrökbe helyezik, alaposan meglocsolják vízzel, amitől lassacskán pépes állagúvá válik, majd állni hagyják, mialatt a pép elkezd forrni. Ismét locsolják, majd sárgarézformákba nyomják és ott újból állni hagyják. Pár nap múltán kifúrják, száradás után kiégetik, és csak a teljes kihűlés után veszik ki a kemencéből. Végül tejben kifőzik, lenolajjal és viasszal kezelik, csiszolják és bőrrel kifényesítik. Mondhatni: pikk-pakk meg is van… Mindez nagy szakértelmet igényel, mert ha a kő túlságosan nedves, akkor a kiszáradásnál összehúzódik és megrepedezik. Teljes száradás előtt jól megmunkálható, ekkor késsel, fűrésszel formálják. Régen Bécsben és Pesten olvasztott fehér viaszba helyezték, majd pallérfölddel (kréta márgával) és oltott mésszel dörzsölték be, ugyanis e kezelés tette lehetővé, hogy használat során egyenletesen barnuljon a pipa. Jó tulajdonságai mellett a tajték igen kényes anyag, és különösen az első időszakban képes felvenni akár a kéz zsíros szennyeződéseit is, ezért fokozott óvatossággal szabad csak hozzányúlni. Sokan az első hónapokra bőrbe vagy textilbe varrják a pipájukat, hogy véletlenül se kerüljön rá semmilyen nem kívánatos folt.

A pipaszárban egy hosszú, keskeny csatorna fut, amit nehéz lenne egy tömbből kifaragni. Ezért faragás helyett a pipaszárat inkább öntik, így anyaga általában eltér a pipafejétől. A pipaszár olyan, könnyen formázható anyagokból készülhet, mint a bakelit, ebonit, lucit, vagy puha műanyag. Kevésbé gyakori a nádból, bambuszból vagy kivájt fából készült pipaszár. Régebben a drága pipák szárát borostyánból készítették, de ez manapság már ritka.

A dohányfüstös évszázadok során szinte határtalan fantáziával születtek az újabb és újabb pipaformák, hiszen e kedves, naponta többször is kézbe vett tárgynál nem elég csupán a funkció, fontos az esztétika is. A megszámlálhatatlan méret és alak ellenére idővel leszűkült a kör annyiban, hogy kitűnt, mely fajták váltak be igazán a dohányosok körében. Azzal, hogy egyes típusok általánosan kelendővé váltak, míg másikak inkább csak egyedi darabként ritkaságszámba mentek, lassan a pipametszők is etalonként kezdtek tekinteni bizonyos fajtákra. Ezek tulajdonságait formatáblázatokban rögzítették, és onnantól ezeket a sablonokat követték. Ma a leghíresebb ilyen etalon a Dunhill és a Savinelli cégé.

Billiard

Talán a legismertebb és legnépszerűbb a Billiard forma, mely sok másik típus alapját is képezi. Ennél a pipa feje egy arányos henger, ahol a fej magassága nagyjából a nyak hosszával egyezik meg. Szára kör keresztmetszetű, és a vége felé csúcsosodó. Viszonylag nehéz hosszabb ideig a fogak közt tartani, és az egyenes szár miatt aránylag könnyen juthatnak a dohányos szájába nem kívánatos darabkák. Két altípusa a chimney (kémény), melynél a fej kicsit magasabb, illetve a pot (fazék), ahol alacsonyabb.

Billiard bent

A bent kifejezés eredetileg a Billiard hajlított szárú változatára volt használatos, de már minden olyan pipára alkalmazzák, amelynél a fej és a nyak szimmetriavonalai egymással 90 foknál kisebb szöget zárnak be. Tovább részletezve a hajítottság mértékét: a semi bent esetében sokszor csak a csutora ívelt, de az is csak kis mértékben, a quarter bent 30 fokban, a half bent 45˚-nál nem nagyobb, a full bent viszont 45˚-nál is erősebb szögben hajlított nyakat és szárat jelöl. Utóbbi, a görbület miatt kényelmesen felfekszik az ajakra, a kezeket így szabadon hagyva, ezért ideális dolgozó- vagy sétáló pipa.

Apple

Szintén közismert típus az Apple, melynél a fej gömbölyű, tömzsi, akár egy alma, magassága azonos az átmérőjével, de semmiképp nem nagyobb annál. Alakja miatt kényelmesen kézbe simuló, és mivel fala is meglehetősen vastag, nem is forrósodik át könnyen, így az átégés veszélye is kisebb. Hátránya, hogy súlya valamivel nehezebb egy hasonló méretű, ám más formájú pipánál.

Prince

A Prince pipák névadója Albert walesi herceg, a későbbi VII. Edward király. Jellemzőjük az enyhén hajlított szár és a kisméretű, lapított Apple-formájú fej. A Prince pipák eleganciát, könnyedséget sugároznak vékonyságukkal, kecsességükkel.

Author

Az Author (író/szerző) tulajdonképpen egy testes Prince-nek mondható: nagyobb, lapítottabb, gömb alakú fejjel, vastag fallal és nyakkal rendelkezik, és ehhez a robosztus formához passzoló tömzsi szár jellemzi.

Diplomat

A Diplomat egy ovális szárkeresztmetszetű Prince, bár általában kicsit nagyobb annál, és a szára mindig hajlított. Az Egg típus neve találóbban nem is jellemezhetné a formát, ugyanis ennek a pipának a feje gyakorlatilag tökéletesen tojás alakú.

Egg

Ezektől eltérő karaktert képvisel a Canadian típus, melyeknél a pipa nyaka jóval hosszabb, és száruk sok esetben ovális keresztmetszetű.

Canadian

Különösen a magyar pipakészítők által kedvelt forma volt, így nemzetközileg is Hungarian néven ismert az a nagy tűzterű és erősen hajlított szárú tömzsi pipa, melynek sajátos alakja ismerős lehet régi falusi életet ábrázoló képekről is.

Hungarian

A Poker típusnál a fej lényegében egy tökéletes henger, aminek alja teljesen lapos, és ettől a pipa képes a saját lábán – vagyis fején – megállni. Szára egyenes, a fejre merőleges.

Poker

A Dublin hasonlít a hagyományos Billiard formára, de feje a szártól felfelé szélesedő alakú, és a szárhoz képest nem merőlegesen, hanem kissé előre áll.

Dublin

A Churchwarden (egyházfi) pipák neve nagyon találó, a hagyományosnál jóval hosszabb, 15-35 centis, enyhén hajlított száruk látványával valóban a középkori szerzeteseket idézik. Bár az ilyen pipák feje általában kisebb az átlagosnál, ettől függetlenül készülhetnek bármelyik általánosan ismert fej-formával, csupán a hosszú szár különbözteti meg őket a többi pipától. Anyagukat tekintve sincsen nagy kötöttség, lehetnek gyökérből, tajtékból, agyagból is. Német elnevezésének jelentése: olvasópipa, ami igen találó, hiszen egy ekkora szárú pipával mást nem is igen lehet csinálni.

Churchwarden

A Cavalier (lovag) típus alapja a tradicionális tiroli pipa, de ennél egy látványra elég szokatlan megoldást is alkalmaznak: a szár íve a fej alatt is tovább folytatódik, és egy kupakkal lezárható szabad csőben végződik, melyen keresztül könnyebben tisztítható a felgyülemlett nedvesség és kondenzátum.

Cavalier

A Bulldog pipa robusztus, akár a névadója. Feje, mint két egymásra fordított csonkakúp, eleinte szélesedik, aztán szűkül, de a fej szélessége és magassága mindig egyforma. Legnagyobb átmérőjén körkörösen futó, egy, vagy dupla metszés van vágva. A nyak a fej méreteinél nem hosszabb, a szár pedig folyamatosan elcsúcsosodik, sok esetben mindkettő szögletesre van csiszolva, nagyjából rombusz keresztmetszetűek. Ugyan könnyen szájban tartható forma, de rövidsége miatt a füstje forró és ezért óvatos technikát igényel.

Bulldog

A kupakos pipák az utcán való dohányzáskor tesznek jó szolgálatot, mert szeles időben, a hagyományos pipában már egy kisebb fuvallat is könnyen felizzíthatja a dohányt, ezzel növelve a füst hőmérsékletét, ami nem csak kellemetlenül csípős ízt eredményez, de a pipafának is árt. A lezárható kis fémkupak alatt viszont békésen parázslik a dohány, fittyet hányva az időjárás viszontagságaira.

Kupakos pipa

Talán már ez a kis – korántsem teljes – felsorolás enged annyi betekintést a pipák világába, hogy lássuk, a formák, méretek, anyagok és technikai megoldások kombinálásának köszönhetően gyakorlatilag végtelen különböző féle pipa készülhet. Aztán ezekből ki-ki megleli a kedvére valót, vagy a szokásaihoz legjobban illőt. A formás kis pipatestek nem csak a kezet, de a lelket is melengetik, illatos füstjüket még a nemdohányzók is elviselik, vagy éppen kifejezetten szeretik. Viszont a szaglászók kedvére tenni az aromás füsttel, egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Hogy mik a pipázás szertartásai és nehézségei, arról már egy másik cikkben esik szó.