Illem és jellem - füst mellett

DOHÁNYMÚZEUM, 2019, január 10 - 21:40

Címlap-sztorik

Nem sok megosztóbb szokás létezett a történelem során, mint a dohányzás. Folyamatosan tiltották, támadták, uralkodók, egyházak léptek fel ellene, ugyanakkor mások felismerték a benne rejlő hatalmas és kiapaszthatatlan bevételi forrást, amitől egyszeriben a hozzáállás is megváltozott. Amióta bizonyítottá vált a dohányzás egészségkárosító hatása, a szigorítások végeláthatatlan sora kezdődött újra – melyeknek napjainkban mi is tanúi vagyunk. Mivel az élet számos területén soha semmilyen tiltás nem vezetett eredményre, inkább a békés együttélésre kellene törekedni, amihez mindig is szükség volt néhány alapvető illemszabály betartására.

Mindenek előtt a legfontosabb tudni, hogy „A burnót-vevés’ ’s kínálásának csak megbizott körben van helye, ’s itt is csak ritkán. Orrát burnóttal teletömni, szipákolás közben suhogni, a’ pixist veregetni, nyitogatni, orra’ tisztításával rekedt vagy elfojtó lármát tenni igen illetlen. Az Előkelők előtt tiszta orral szükség megjelenni, ’s ha volna is vele bajunk, végezzünk csendesen. Az orrkendőn végignézni, a kifujt takonyt eldörzsölni, ’s effélét tenni nem szabad." – int mindenkit Bilkei Pap Ferenc: A világi ember, vagy az illendőség, kecsesség, finom életmód, ’s nyájas udvariasság regulái című írásában, 1816-ban.

Ma már szinte elképzelhetetlen, ami pár éve még természetes volt: dohányozni iskola vagy kórház folyosóján, tanáriban, irodában, vagy az ügyintézőknek az ügyfélszolgálati pultban. Cigarettázni vonaton, buszmegállóban, étteremben. Pedig mindezt a közelmúltban még lehetett. Pár évtizeddel még korábban nem volt meghökkentő látvány a füstölgő ember a moziban, a színházban, de még a villamoson sem. Aki már ezeken is megbotránkozik, jobb, ha tudja: a háborúk idején a hadikórházakban a sérült, lábadozó katonák még az ágyukban is vígan cigarettáztak. Egykoron természetes volt, hogy a férfiak dohányoznak, ezt el kellett fogadni a feleségeknek. Ráadásul csak pár éve lett szokás, hogy az emberek a lakásukból kimennek az erkélyre, folyosóra cigarettázni, holott nem sokkal korábban ezt nem csak a saját otthonukban nem tették, de természetes volt, hogy a vendég még nemdohányzó lakásban is rágyújt(hat)ott. És bizony, senki ügyet sem vetett a jelenlévő gyerekekre, idősekre.

Gyerekek cigarettával, 1941.

Azonban nem csak az állami és egyházi vezetők közt akadtak megrögzött füst-ellenesek, régen is voltak olyan családok, ahol az asszony viselte a nadrágot, és megtiltotta urának, hogy a szépen rendben tartott lakást elárassza a tömény szivarfüsttel. Hisztérikusan dohányzás ellenes volt például Jászai Mari (1850-1926), aki pedig igazán abban a korban élt, amikor még a többség nem emelt kifogást nem csak a dohányzás, de a túlzott italfogyasztás ellen sem. Saját bevallása szerint azért hagyta ott a Nemzeti Színházat, mert nem bírta már elviselni az igazgató folyamatos, szörnyű dohányzását. Persze, nem ez volt a valós ok, de igazság azért volt ebben is.

Az évek múlásával, ahogy végre a nők egyre több jogot tudtak kiharcolni maguknak, már nem csak az urak kiváltsága volt a füsteregetés. Szendrey Júlia, Petőfi felesége volt az első nő Pesten, aki nadrágban és rövidre vágott hajjal jelent meg a finom társaságok előtt, és ha mindez még nem lett volna elég sokkoló, emellé még lelkesen szivarozott is. Rövid időn belül egyenesen a női lázadás és a hagyományok felrúgásának eszközévé vált a dohányzás, pláne a cigaretta megjelenése és elterjedése után. Az öntudatos modern nő igen is cigarettázott. Csak azért is! Ha nem esett jól, akkor is!

Erős dohányosoknak...

Wohl Janka: Egy nagyvilági hölgy című, 1894-es „életmód-tanácsadó” írása konkrét javaslatokat ad a nőknek: „Étkezés után legjobban esik a füstölés a dohányzóban, vagy a boudoire-ban, kellemes csevegés mellett. Érdekes jelenség a csinos fiatal asszon jobb kezének finom, hosszu ujjai között a piciny cigarettával. Kecsesen dől a puha vánkosokra, kerül minden keresett mozdulatot, a cigarettát sohasem feledi ajkai között anélkül, hogy ujjai közé ne fogná, s beszéd közben nem szorítja ajka szegletébe – ez még férfiaknak sem illő. Finom hölgy sohasem rágja vagy nedvesíti szivarját, hanem csak az ajkához érinti, szippant belőle, természetes módon fújja el a füstöt, némely pikáns szépségnek meg van engedve, hogy finom kis orrán át bocsássa ki, de affektálás nélkül. Nő kezébe, ajkai közé csak finom, illatos cigaretta való, vannak ugyan, akik erős szivarokat is elbírnak, de ez kivételes eset. Ha rágyújtottunk, nem szabad mohón szívni, de kialudni se engedjük, a dohányzás nyugodt tempót kíván, ami az előkelőség bizonyos jellemvonása.”

Feledi Boriska színésznő, operettprimadonna /1875-1970/

A dohányzó nő, mint új jelenség természetesen új illemszabályokat is hozott, hasonlóan előzékeny természetűeket, mint amilyeneket a nőkkel szemben a gáláns urak általában is alkalmaznak. Így például mindig a férfi adott tüzet, természetesen már égő gyufát vagy öngyújtót nyújtott, véletlenül sem a saját cigarettájának parazsát.

A kínálás más tészta volt. Például az étterembe meghívott hölgyet a férfi kínálta, míg a lányos házba látogató ifjú udvarlónak a pironkodó lány nyújtotta oda az asztalon lévő dobozt. További fontos kínálással kapcsolatos illendőség, hogy azt nem szép dolog visszautasítani. Még akkor sem, ha a felajánlott szívni való erősebb, gyengébb, rosszabb, mint amilyent megszoktunk vagy szeretünk. A kínálást nem csak elfogadni, de viszonozni is ildomos.

A háború előtti időkben a tehetősebb házaknál alapvető felszereltség volt egyebek mellett az asztalkára kitett nagy doboznyi szivar, - persze valódi Havana – és vagy fél tucat különböző, drágább hazai vagy egyiptomi cigaretta. Ezekből a vendégeket kínálták, hiszen könnyen lehetett, hogy a ház ura a jómód ellenére a legolcsóbbat, vagy legrosszabb minőségűt szerette. Az ilyen kitett dohányárura viszont nem volt illő rendszeresen rájárni, mondván: ha már ingyen van, meg szívesen is adják…

Dohányzó férfiak a Continental Szálló kávéházában, 1900 körül

Még az 1970-80-as években is szokás volt többféle külföldi cigarettát kitenni az asztalra, - általában valami rettenetes üveg vagy népi kerámia tálban – a vendégek részére. Ma már ilyet sehol sem látni, amivel, mondjuk kiküszöbölhető a potyázás, bár annak egy új, mondhatni már-már pofátlan fajtája jelent meg. Mindenki ismeri a kéregetős barátokat, akik ugyan erős dohányosok, csak a cigarettájuk mindig éppen elfogyott/otthon maradt/nem volt kapható a trafikban, stb, stb. És hadd kérjenek csak egy szálat, majd még egyet és még egyet. Talán még ennél is rosszabb az az ismerős, aki éppen leszokott a cigarettáról. Mármint a sajátjáról. De most úgy megkívánta, talán kivételesen mégis rágyújtana. Ez szintén nagyon rossz, illetlen szokás, amit ráadásul pár eset után világosan átlát az áldozat és meg fogja találni a módját, hogy miért ne adjon, inkább maga sem gyújt rá.

Rágyújtás, 1940. - Fortepan 3480

A dohányosoknak mindenkor illik tekintettel lenni a körülöttük lévőkre, mert ezzel számtalan konfliktus előzhető meg. Idős, beteg ember, vagy gyerekek jelenlétében ajánlatos mellőzni a dohányzást. De még a saját autónkban is, ha mást is szállítunk. Ha valakihez megyünk, ne kopogjunk be égő cigarettával az ajtón, főleg, hogy bemutatkozás vagy köszönés közben sem illő dohányozni. Elavult szabály, hogy vendégségben akkor is meg kell kérdezni, hogy rágyújthatunk–e, ha tudjuk, hogy a háziak is dohányoznak. Asztalnál, közös evés közben nem szabad rágyújtani, meg kell várni, míg mindenki befejezi az étkezést. Régen, a nagy polgári lakásokban, villákban vacsora után amúgy is átvonultak a szalonba, és ott gyújtottak rá a felszolgált kávé és egyéb italok mellett.

Apropó, kávé! Ha nincs kitéve, vagy nem elérhető közelségű a hamutartó, akkor is hatalmas illetlenség a csészealjra hamuzni, ne adj isten, a csikket is ott elnyomni. Erre a célra a szobanövények cserepei pedig eszünkbe se jussanak! A házigazdának viszont, a dohányosok figyelmességéért cserébe kötelessége gondoskodni nem csak megfelelő számú hamutartóról, de azok rendszeres ürítéséről és megfelelő szellőztetésről is. Ha pedig az összejövetel véget ért, és a háziak nyugovóra térnek, akármilyen erős dohányosok is, az ágyban való füstölgés nem csak, hogy nem túl gusztusos, de hatalmas felelőtlenség is!

Egy ferencvárosi kisvendéglőben, 1965. - Fortepan 26.405

Ma – mivel már nem kapható hazánkban filter nélküli cigaretta - már nem érvényes szabály, hogy ezt a fajtát nem illik tövig szívni, megvárva, hogy a körmünkre égjen. Nagy általánosságban szintén aktualitását veszítette, hogy az urak ne rágcsálják a szivarvéget, mert a nyáltól ragacsos dohányrúd nem esztétikus látvány. Beszélgetés közben vegyük ki a szánkból a cigarettát, ez alól csak a vadnyugat hősei és a vidéki kőművesek mentesülnek. Mindig ügyelni kell arra, – főleg, ha kis helyen sok ember tartózkodik – hogy a füstöt ne fújjuk más arcába.

Hölgyeknél bevett szokás, megengedett kacérkodás és ismerkedési forma a „Van tüze?” megszólítás, ami megkönnyíti a kiszemelttel való szóba elegyedést. Mindannyian rögvest látjuk is magunk előtt a cigarettáját lesütött szemekkel, csábosan szívó hölgyeket, kik szinte bánatos pillantást vetnek a kifújt füst után. Bizony, nagyon sokat elárul az illető személyiségéről nem csak az, hogy mennyire van tekintettel a környezetére, de az is, hogy hogyan dohányzik.

William Klein: Lisa Fonssagrives divatmodell /1911-1992/

Liszt Ferenc egyik leveléből való egy ide kapcsolódó, frappáns idézet: „Igen tisztelt Uram! Egész nap dohányzom és félek, hogy okosabban tenném, ha felhagynék vele. De mi volna az élet, ha ésszerűen akarnánk élni. Különben is, figyelmeztetni óhajtom, hogy nincs jobb eszköz egy ember egyéniségének megismerésére, mint megfigyelni, miképp dohányzik. A dohányzás az embert jobban ismerteti, mint némely nyomozólevél. Alapját képezhetné egy empirikus lélektannak.

Vajon a félig elszívott szivart eldobja –e, vagy a rossz szagú bagót gondosan, a torpedószerű bádogszelencében megőrzi; vajon vígan füstöl –e a szeretett feleség lakószobájában, vagy féltve őrizkedik a szigorú uralkodónő felé nikotinillattal közeledni; vajon a valódi Havanna-szivart mocca mellett élvezi –e, vagy az utcán gondolat nélkül füstöli el; vajon felülmúlhatatlan dohánybevásárlásaival untatja –e ösmerőseit, vagy nem veszteget sok szót, hogy minden vendég asztalbontás után különleges kedvelt füvét megkapja; vajon néma türelemmel gyújtja –e meg tajtékpipáját, vagy izgatottan elrág minden izzó indaszárat alsó harmadában; vajon álmodozva engedi –e a füstöt karikázni, vagy hevesen löki ki éppenséggel az orrán át; vajon elegáns lendülettel sodorja –e a cigarettát, vagy a virginia patkányfarka bátran áll kifelé a bal szájszögletéből, mind más emberre mutat, mind más egyéniség. Én nem adom a leányomat oly emberhez, akit előzőleg nem láttam dohányozni.”

Tökéletesen igaza volt Liszt Ferencnek, a füstölgés módja valóban sok jellemvonásra enged következtetni. A vérmérsékletre utal, hogy valaki lassan kiélvez–e minden szippantást, vagy kapkodva, idegesen, két slukkra tövig szívja–e a cigarettát. A precíz, alapos ember szépen nyomja el a csikket, addig nyomkodja tízszer-tizenötször a hamutartóba, míg a legkisebb parázs is ki nem alszik, a mániákus pedánsok még össze is „söprik” vele a hamutál addigi tartalmát, a sarokban szépen összehalmozva a rendetlenséget.

A nemtörődöm, felszínes emberek, akik mindenbe csak belekapnak, de már rögtön másba is kezdenek, anélkül, hogy az első dolgot befejeznék, a csikket is csak ímmel-ámmal leszúrják a hamuzóba, hogy az még hosszasan tovább füstölög. Akiknek hátsó szándékuk vagy rejtegetni valójuk van, nem mutató és középső ujjuk közt tartják a cigarettát, hanem a mutató- és hüvelykujjal összecsípve, a tenyér belseje felé fordítva, szinte elrejtve. Ez a tartásmód a macsóság szándékosan felvett viselkedésformájához is tartozhat, hiszen az akciófilmekben a rosszfiúk is mind így szívják.

Nemrég még az is jelentőséggel bírhatott, hogy ki milyen dobozú cigaretta mellett tette le a voksát, de mivel már csak egyencsomagolású cigaretták kaphatók, a doboz színéről ezentúl már nem kell messziremenő következtetést levonni. Mindenesetre, a piros doboz nem csak a legerősebb cigaretták nemzetközi jelzése (volt), ez a szín önmagában is erőt sugároz, így nem véletlen, hogy a Marlboro, a világ legnépszerűbb márkája is piros dobozú. Ráadásul évtizedeken át cowboyokkal reklámozták, ami meg is találta a célközönséget: a rettenthetetlenségre vágyó férfiakat. A nőiességüket fontosnak tartó és mégjobban kihangsúlyozni akaró nők hosszú, vékony cigarettát választottak, virágos mintájút, vagy rózsaszín dobozút.

Bette Davis /1908-1989/

Érdekes, hogy megannyi más, a dohányzáshoz hasonlóan káros szokást, terméket vagy környezeti tényezőt nem tiltanak és korlátoznak ennyire. Mióta a közintézményekben, épületen belül már kijelölt helyen sem szabad rágyújtani, sok bagós jogosan nehezményezi, hogy esőn állva, hóban-fagyban, az udvar egy eldugott sarkában élhetnek csak szenvedélyüknek. Nem gyújthatnak rá már egy kellemes vacsora után az éttermek – egykor nem kis költséggel – kötelezően leválasztott részén sem, szellőzőrendszer ide, elszívó oda. A vasúton sincs már dohányzó kocsi, így a közismerten rövid magyar utazási időt sem lehet elütni egy kis füstölgéssel, sőt, aki megpróbálja, súlyos bírságra számíthat. Mindeközben a dohányárak folyamatosan emelkednek, és az állam azért köszöni szépen, elfogadja az irdatlan adóbevételeket.

Ahelyett, hogy államilag közellenségnek állítanák be a dohányosokat, mint minden rossznak okozóit, holmi tömeggyilkosnak kinevezve őket, akik nem csak a maguk egészségét rongálják, hanem másokét is, inkább a békés együttélésre kellene koncentrálni. Ehhez viszont csak egy kis rugalmasság kellene – természetesen mindkét oldalról. Senki nem halt még bele az egy alkalommal akarata ellenére beszívott füstbe, de abba sem, ha türtőztette magát, és egy ideig kibírta rágyújtás nélkül. A kulcs a tolerancia lenne, és az alapvető illemszabályok betartása, ugyanúgy, ahogy az élet minden más területén is.

Kávé és cigaretta egy talponállóban, 1973 - Fortepan 20.535