Európa átitatódik dohányfüsttel

Ma el sem tudnánk képzelni egy dohányzás nélküli világot, annak ellenére sem, hogy az utóbbi években ennek elérése érdekében egyre határozottabb lépéseket tesznek - főként az európai országok. Azonban mégiscsak létezett ilyen füstmentes világ az öreg kontinensen, de ennek egyetlen, prózai oka, hogy a dohány akkor még ismeretlen növény volt Európában. Viszont megjelenésével egy gyakorlatilag megállíthatatlan folyamatot indított el.

Ahogy a magyar javasasszonyok körömvirággal, levendulával és egyéb, ezeknél sokkal misztikusabb(nak titulált) kenceficékkel gyógyítottak, ugyanúgy minden népnek megvolt a saját, megfigyelésekkel és tapasztalatokkal kialakított házipatikája. Ez, tablettázógépek, hormonok és szintetikus anyagok híján kivétel nélkül a természetből vett anyagokon alapult, elsősorban növényeken. Felesleges is lenne csodálkozni azon, hogy más kontinenseken is ismertek ilyen gyógyító növényeket, még ha nem is pont ugyanazokat, mint máshol. És mivel ahány ház, annyi szokás: a szerek felhasználási módja is eltérő volt, ráadásul máshol esetleg a gyógyítót nem javasasszonynak, hanem sámánnak nevezték. Elenyésző eltérés.

Ilyen gyógyító növény volt az ősi Amerikában a dohány is, amivel nem csak fájdalmat csillapítottak, de nagy mennyiségben fogyasztva, bódító hatását kihasználva a varázsló szertartásokban is alkalmazták. Nem mellesleg, az ég felé szálló füst az istenekkel való összeköttetést is „elősegítette”.

Csodálkoztak is az európai felfedezők, akik először léptek az addig ismeretlen kontinensre: orrukon-szájukon füstöt eregető emberekbe botlottak mindenütt. A kezdeti megbotránkozást és az ördöggel való párhuzamvonást legyőzte az emberi kíváncsiság: rövidesen a távoli utazók maguk is kipróbálták a helyi szokást, melyet sokan rövid idő alatt meg is kedveltek. Visszatérve az Óhazába, sorra hozták magukkal a vásárfiát: a paprikát, paradicsomot, burgonyát, kukoricát és persze a dohányt. Felsorolhatatlan mennyiségű új növényfaj érkezett így Európába, de talán egyiknek sem lett akkora gazdasági jelentősége, mint a dohánynak. Az biztos, hogy mind közül a legtöbb vitát az illatos barna levelek okozták.

Felhasználásuknak a maják által cikarnak, azaz füstölésnek nevezett módját Kolumbusz két társa: Rodrigo de Jerez és Luis de la Torre ismertette meg Európával. Jerezt az Inkvizíció boszorkányság vádjával bebörtönözte, mivel csakis az ördögtől származhat az a képesség, hogy az ember a szájából füstöt eresszen ki.

A sodrott dohány meggyújtás utáni elszívását először Bartolomé de las Casas mutatta be 1527-ben, az Apologética Historia de las Indias című művében, majd 1535-ben Gonzalo de Oviedo y Velázquez Historia general de las Indias című tanulmányában részletesen leírta a növényt és annak használati módjait. Az új szokás értelemszerűen először a tengerészek körében terjedt el, akik a hosszú és unalmas utakon ezzel múlatták az időt. A velük tartó misszionáriusok persze azonnal megdorgálták őket a füsteregetésért, a matrózok viszont kijelentették, hogy most már lehetetlen leszokniuk róla.

A dohány európai elterjedése Franciaország portugáliai nagykövetének, Jean Nicot-nak /1530-1600/ köszönhető, aki Medici Katalin kínzó migrénjének enyhítésére ajánlotta a dohány használatát. A fejfájás elmúlt, Katalin pedig megelőzésképp boldogan tubákolt továbbra is. Linné, a kor nagy botanikusa, Nicot tiszteletére adta az új növénynek a Nicotiana latin elnevezést, és szintén innen ered a vegyületet jelentő nikotin szó is.

Johannes Neander - Tabacologia - 1626

II. Fülöp, spanyol király parancsára, Hernán de Boncalo hozta az első dohánymagvakat Európába 1559-ben. Ezeket a Toledo környéki Cigarrales (Kabócás) földeken ültették el, mely nevét onnan kapta, hogy a kabócák gyakran elözönlötték. Mondhatni, itt kezdődött meg az európai dohánytermesztés, és nem véletlen a szembetűnő hasonlóság sem a terület neve és a későbbi spanyol cigarro, cigar és cigaretta szavak között sem.

A korabeli füveskönyvek még csak dísz- és gyógynövényként említik, de a nagy tengeri kereskedelmet bonyolító Angliában és Hollandiában elvétve már dohányoztak is az emberek. Itáliába Girolamo Benzoni, történész és utazó vitte, aki ugyan a dohányfüstöt ki nem állhatta, de a gyógynövény magjait mégis terjesztette. A pápai követ, Monsignore Santa Croce 1561-ben magának a pápának adta át a magokat, így az új növény hamarosan már a Vatikán kertjeiben virágzott.

A portugál hajósok terjesztették el az új szokást Ázsiában: először a Fülöp-szigetek lakóit ismertették meg vele, majd onnan és párhuzamosan Indiából került Japánba és Kínába.

A portugálokhoz hasonlóan az angol felfedezők is a XVI. században találkoztak először a dohánnyal, mégpedig a floridai bennszülötteknél. Akkor még azt gondolták, hogy ezzel az éhségüket csillapítják. Sir Walter Raleigh megbízást kapott I. Erzsébet (1533-1603) királynőtől, hogy új földrészeket fedezzen fel, és azokon gyarmatokat alapítson. Az amerikai partok mentén haladva jutottak a hajósok Virginiába, ahonnan Raleigh nagymennyiségű dohányt hozott magával. Érdemei elismeréseként a királynő számos udvari és katonai méltósággal tüntette ki, de az utókor is megőrizte emlékét: a dohányhoz való kötődése miatt az USA-beli Brown & Williamson cég 1928-ban cigarettamárkát nevetett el róla.

A Virginiában ott maradt utazóknak ugyan a gyarmatalapítás elsőre nem sikerült, de ottlétük alatt nem csak megfigyelték, de ki is próbálták a dohányzást. Másfél év alatt annyira hozzászoktak, hogy már visszatérésük után sem mondtak le róla. A pipával a szájukban partra szálló tengerészek óriási feltűnést keltettek, és Erzsébet történetírója meg is örökítette azt a félelmetes és döbbenetes látványt, ahogy a férfiak orrán-száján dőlt a füst. Raleigh is ekkor kezdett dohányozni, és éppen egy pipa szívása közben jutott eszébe, hogy ez a növény beláthatatlan nyereséget hozhatna a számára. Rövidesen szinte az egész udvar rászokott a dohányzásra, amit Erzsébet megtűrt ugyan, de a templomban határozottan megtiltotta a burnótozást. Aki mégis élt vele, attól az értékes szelencét elkoboztatta. Mindenesetre a nyirkos-ködös szigetországban rövid időn belül rengeteg hívet szerzett a füsteregetés.

A pipázás egyszeriben divat lett Londonban, a színházak nézőterén vígan füstölt a közönség, a fogadósok a megrendelt sör mellé pipát is feltálaltak, sőt a sörházak mintájára konkrét dohányzóhelyek nyíltak, ahol a pipa kézről kézre járt a társaságban. Dohánykereskedők nyitották meg üzleteiket, ahol a vásárlók rögtönzött oktatásban is részesültek, hogy kitanulják, hogyan kell a dohánnyal bánni. A sors furcsa fintora, ami sokat elárul az emberi természetről is: a dohány jóval előbb terjedt el, mint a szintén az Újvilágból származó burgonya és paradicsom, amikkel szemben sokáig bizalmatlanok voltak az emberek, így fogyasztásuk csak száz évvel később vált általánossá. Rövidesen alig volt ember Angliában, aki ne pipázott volna, és tették ezt annak ellenére, hogy a dohány súly szerinti ára az ezüstével volt azonos.

Erzsébetet I. Jakab (lent) követte a trónon, akinek a dohányzással szembeni ellenszenve idővel szinte gyűlöletté fajult. Egy röpiratban felszólította a lakosságot, hogy hagyjon fel szégyenletes cselekedetével, mert „a pipa a pokol kéménye, s aki dohányzik, elkárhozik”, de az emberek már a király (és a mennybéli) haragjának ellenére is kitartottak új szenvedélyük mellett. Újabb ötletét, - a dohány árának emelésére tett javaslatát - a parlament nem hagyta jóvá. Jakab nyomására már orvosok és tudósok is ítélkezni kezdtek a dohányzás felett – természetesen eredménytelenül. Az egész törekvésnek fityiszt mutatott az 1614-es pestisjárvány, amikor észrevették, hogy a dohányosok kevésbé kapják el a betegséget. Így magától értetődött, hogy minden, az egészégéért aggódó ember azonnal pipára gyújtott. Ez idő alatt Sir Raleigh-t néhány sikertelen, sőt balul elsült felfedezőútja miatt többször is börtönbe zárták, majd végül egy koncepciós perben elítélték, és I. Jakab 1618-ban a Westminster téren lefejeztette. 

Jakabot fia, Károly követte a trónon, aki apjához hasonlóan a legkevésbé sem volt a füst barátja, de rögvest barátságosabb lett, amint királyi monopóliumot vezetett be a dohányra (és a borsra). A kereskedők által megfizetett hatalmas vámok ugyanis segítettek fenntartani a kiugróan fényes udvartartását. Egy 1643-as rendelet rögzítette, hogy ez a magas vám csak az importárura vonatkozik, a hazai és gyarmati dohány után csupán szerényebb adót kell fizetni.

1620-tól kezdett nagyobb mértékben terjedni a dohányzás Francia-, és Németországban, illetve Svájcban és Ausztriában. A harmincéves háború során a katonák szinte kivétel nélkül és folyamatosan pipáztak, amit a civil lakosság borzongással vegyes kíváncsisággal nézett, titkon természetesen égtek a vágytól, hogy mihamarabb maguk is kipróbálhassák ezt a különös, új szokást. Ez a kíváncsiság pedig azt eredményezte, hogy rövidesen már tíz napszámosból kilenc pipázott, és a fiatalok közül is egyre többen gyújtottak rá.

Angol és velencei hajók juttatták el a dohányt északi irányból Oroszországba, délről pedig Konstantinápolyba. Itt először a szultán udvara szokott rá, majd III. Murad 1580 körül gazdag ajándékot küldött a Báthoryaknak, amely többek közt pipát és dohányleveleket is tartalmazott. Ezzel párhuzamosan Lengyelország követe is hozott magával magokat, melyeket a botanikával szívesen foglalkozó Jagelló Anna el is ültetett, majd a külföldről érkezett ritka növényeket büszkén mutogatta látogatóinak.

Amilyen gyorsan terjedt a dohányzás az egész világon, ugyanazzal a lendülettel léptek életbe a legkülönfélébb tiltó rendelkezések. Oroszországban egy gondatlan pipázás hatalmas tűzvészt okozott, ez lett az utolsó csepp a pohárban, ami arra sarkallta I. Mihály /1596-1645/ cárt, hogy 1634-ben egy háromszintű büntető parancsot hozzon a nikotinistákkal szemben. Ennek legenyhébb fokozata a kancsukaverés, a második a füsteregetés helyének, azaz az orrnak a keresztülfúrása, a legsúlyosabb visszaesőknél pedig ennek a testrésznek a csonkolása volt. Mihály utódja, Alekszej az „átfúrást” már a bűnös dohányzó saját pipaszárával végeztette.

Máshol sem ment ez másképp. A vallási fanatizmus szerint Mohamed tanításaival nem összeegyeztethető a füsteregetés, és hiába volt Perzsia már akkoriban híres dohánytermesztéséről, egy kereskedőt mégis a saját dohányárujából rakott máglyán égettek el. Svájcban 1661-től a házasságtöréssel volt egyenértékű a dohány fogyasztása, sőt külön börtönt is felállítottak a pipásoknak. Feltehetően elég hamar betelhetett a fegyintézet, mert 1675-től már akasztással csökkentették a dohányosok számát.

Hazánkat sem kerülték el a tiltások, már 1683-ban elrendelte az országgyűlés, hogy „senki e hazában se levelenként, se összetekerve be ne hozza, se itten ne termessze, se porként, se pipával vele ne éljen!”

A XVII. század végi Európában a tiltások ellenére egyre népszerűbbé vált a pipázás, ami már a jóízlés és a kifinomultság egyik jelének számított a felsőbb körökben. A növekvő igények kielégítésére, sorra jöttek létre az újabb és újabb pipakészítő műhelyek, és ekkor bontakozott ki egy változás is a pipa anyaghasználatában. A korábbi, igen kényes és törékeny cseréppipákat felváltották a magas hőfoknak is kiválóan ellenálló fafajtákból (cédrus, hanga, meggy) készült pipafejek. Mivel ezeket ki kellett faragni, máris adódott a lehetőség a vagyoni helyzet és a fényűzés további kimutatására. Megjelentek a hatalmas és precíz munkát igénylő, mesterien faragott pipafejek, melyek nem csupán egyszerű mintákat, hanem teljes jeleneteket ábrázoltak. Szintén ekkoriban jelent meg egy új anyag a pipakészítésben: a tajték, avagy zsírkő.

1627-ben a lombardiai Mantua hercegének jutott eszébe először, hogy egyedáruságot vezessen be a dohányra, azaz a kereskedés jogát egyetlen embernek adta el, természetesen egy tetemes összegért cserébe. Ez volt a dohány monopolizálásának kezdete, melynek hamar híre ment az egész világon, és nem meglepően követendő példa lett az államfők számára. Kimeríthetetlen pénzforrást jelentett, így rögtön megváltozott a korábbi dohányzásellenes hozzáállás.

Már viszonylag elfogadottá vált a tubákolás és a pipázás, amikor hódítani kezdett a szivar. Először 1762-ben jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a hadsereg egyik tisztje, Israel Putnam, Kubából hazatérvén Havanna szivarokat és kubai dohányt hozott magával. Az első amerikai szivargyárak Connecticut államban, Hartford környékén jöttek létre, ahol eleinte csak külföldi dohányleveleket dolgoztak fel, majd 1820-ban megkezdődött szivarnak való dohány termesztése is. Az első európai szivargyár, a sevillai Fábrica de Tabacos 1757-ben létesült, és néhány évtized múltán már 12.000, főként női munkás szorgoskodott benne. A második gyár Hamburgban, 1778-ban kezdte meg működését. Magyarországon a reformkorban, az 1820-30-as években már számtalan magán-szivargyár üzemelt.

A dohányzás számtalan új szokást hozott létre maga körül. A klubok, szállodák speciális szivarszobákat alakítottak ki; az 1820-as években, az Egyesült Királyságban és Franciaországban forgalomba helyezték az első, dohányzóknak fenntartott vasúti kocsikat. Hol máshol, mint Angliában, az ötórai tea mintájára, az 1800-as évek végére szokássá vált az előkelő társaságokban, hogy vacsora után a férfiak elvonultak szivarozni, ami mellé szinte kötelezően konyakot, vagy portóit ittak.

Mária Terézia /1717-1780/, bár a dohányzás minden formáját ellenezte, azonban tiltó, korlátozó rendeleteket nem hozott, mert a monopóliumok jól jövedelmeztek, az ezekből származó bevételekre pedig szükség volt. Utódja, II. József /1741-1790/ a dohány eladását állami kezelésbe vette. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megjelenjen a dohányzásnak egy teljesen új módja: a cigaretta. „Feltalálásának” idejéről és körülményeiről több elmélet is létezik, de nagyjából az 1830-as évekre tehető. Ami biztos, hogy Európában először a francia monopólium kezdte meg a tömeges gyártását 1845-ben. A modern élet körülményeinek sokkal inkább megfelelt, mint a szivar, mivel elszívásához nincs szükség hosszú időre, így az emberek egyre nagyobb számban tértek át erre az új módira. Ahogy a cigaretta fogyasztása emelkedett, úgy apadt a szivaré. Egyedül a Virginia szivar kereslete nem csökkent jelentős mértékben, jóságát az is mutatja, hogy Ferenc József /1830-1916/ császár is nagy előszeretettel fogyasztotta.

A cigarettának köszönhetően a századfordulóhoz közeledve, mondhatni, mindent elborított a dohányfüst. Az egyes európai országokban kialakultak a helyi igényeknek megfelelő dohányzási formák, amikhez érdekes módon hellyel-közzel a mai napig ragaszkodnak. A kezdetben 67 mm-es cigaretták a füstszűrő megjelenésével lassacskán 84 milliméteresre nőttek, nemzetközi elnevezéssel „king size” méretűre. Azonban Cseh-, és Lengyelországban, valamint Szlovákiában az ezredfordulóig a rövidebbik méret maradt általános, nem csak a helyi, de a világmárkák is így készültek. Jellegzetes orosz cigaretta az úgynevezett „papirosy”, melynek mérete duplája a hagyományosnak, de ennek a hossznak csupán a felét-harmadát teszi ki a dohánytöltet, a fennmaradó rész egy üres kartoncső, az úgynevezett szopóka. E találmány azt a célt szolgálja, hogy a nagy hidegben, kesztyűben is el lehessen szívni - égési sérülések nélkül.

A századfordulón Európát elözönlötték a méltán világhírű, egyiptomi, kézzel gyártott, aromás cigaretták, melyek keleti dohányokból készültek. Ilyeneket használt a bolgár dohányipar is, aminek köszönhetően Bulgária az egyik legnagyobb cigaretta exportáló ország lett a XX. században. Az angol cigaretták viszont főként vagy kizárólag Virginia dohányból készültek, és mivel az észak-amerikaiak ezekkel ismerkedtek meg először, ott is ez az ízvilág lett népszerű. Rövidesen megkezdődött a helyi gyártásuk, ami az Egyesült Államok egyik legfőbb bevételi forrása lett, annak ellenére, hogy az USA 12 tagállamában sokáig tilos volt a cigaretta árusítása. 1927-ben (!), utolsóként Kansas állam szüntette meg ezt a rendeletet.

A dohányosok számát a két világháború megsokszorozta, és érthető okokból a szerepét is kicsit megváltoztatta: élvezeti cikkből idegnyugtató pótcselekvéssé lett. A XX. század lett a dohányzás aranykora, amikor szinte mindenhol mindenki kedvére dohányozhatott, jóformán korlátozások nélkül. Bár már az 1930-as években kezdtek szaporodni a káros hatásokról szóló kutatások és jelentések, a gyártók egy időre eloszlatták a félelmeket a füstszűrők bevezetésével, majd egyre alacsonyabb károsanyag tartalmú márkák kifejlesztésével.

Bár már a hetvenes években egyre több egészségvédő kampány indult, a kétezres évekhez közeledve kezdett nagyobb mértékű és már kézzel fogható dohányzásellenes tendencia kibontakozni Európában. Már saját tapasztalatainkból és emlékeinkből tudhatjuk, hogy mik ezek. Egyre nagyobb méretű, és egyre sokkolóbb(nak szánt) figyelmeztető feliratok a dobozokon, egyes országokban egyencsomagolás, a dohányzás kiszorítása a repülőkről, vasútról, nyilvános intézményekből, éttermekből és kávézókból. Nem kétséges, hogy a békés együttéléshez elengedhetetlen a szabályozás, bár ez néhol túlzósága ellenére is eredménytelennek bizonyul. Hatásosságával és mértékével lehet ugyan vitatkozni, de mindenesetre már annak is örülni kell, hogy senkinek az orrába nem dugnak pipaszárat büntetés gyanánt - legalábbis egyelőre.