Gomolygó kék piapfüst II.

A hazai pipázásról és dohányokról szóló cikksorozat előző részében bemutatásra kerültek a kezdeti időktől a II. világháborúig terjedő időszak termékei és azok fejlődése. Egy évszázad alatt legalább négyszáz féle szívni való közül választhattak a magyar pipások.

 

A modern kor új terméke, a cigaretta erősen visszaszorította a nyugodt átszellemülést megkívánó és viszonylag hosszan tartó szivarozást és pipázást. A még megmaradt fogyasztók ízlése is változott, a nyers dohányok felől eltolódott az aromás, illatosított fajták felé. Ugyan a kereslet egyre csökkent, de azért még mindig tizenhárom félét gyártottak 1945-ig. Mint minden más területen, az új kor itt is vetett véget a korábbi bőségnek és színvonalnak.

 

A háború után a Magyar Dohányjövedék az alább felsorolt márkákat kínálta a pipásoknak: Vegyes pipadohány. Pont. 1945. szeptember 8-án került forgalomba az ócska barna csomagolópapírba burkolt dohány 25 grammonként 12, 100 grammos csomagban 48 pengős áron, mely összegek a hiperinfláció következtében 1946 júliusára 1,5 illetve 6 billiárdra emelkedtek.

 

 

1946. december 16-án újra megjelent a boltokban az 1937-ben bevezetett Club angol típusú dohány 6 forintért, mely végre ismét minőséget jelentett. Eredeti csomagolása megmaradt, azon csak a koronásat váltotta fel a Kossuth-címer. 1949 karácsonyán megörvendeztették a fogyasztókat importált kiváló szovjet pipadohánnyal is.

 

 

1949-től az újjászervezett dohányipar a Könnyűipari Minisztérium irányítása alá került és megszűnt a jövedéki forma. A Club dohány - bár az előző kor terméke volt - érdekes módon továbbra is forgalomban maradt, de csomagolásán a Kossuth-címernek mennie kellett, helyére a minisztériumi embléma került, kombinálva a készítő dohánygyár nevével.

A háború előtt a legolcsóbb és ezáltal a leggyengébb minőségű a Magyar pipadohány volt, így amolyan "Jó lesz az! alapon" hosszú időre ez lett az új korszak szinte egyetlen pipadohánya - 25 gramm 80 filléres áron.

 

 

1952 körül jelent meg a Hortobágy márka, de nem lett túl sikeres, így 1960-ban kivonták a forgalomból.

 

1957 májusában a Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatták be az új Kerti pipadohányt, 50 grammos csomagban 4 forintért.

 

 

1967-ben változás történt. A natúr, kezeletlen dohányok után megjelent egy új típus: az őszi Mezőgazdasági Kiállításon ismerhették meg a pipások a különlegesen aromásított, 8 forintos Sztár dohányt. Tizenhat féle pácanyaga között szerepelt kakaó, méz, tolu-balzsam, de vaníliás cukor is. Ez a márka lett az első, ami már nem a korábban megszokott papírcsomagban, hanem a ma is ismert dohányokéhoz hasonló nylontasakban készült, ami a zakózsebben is kényelmesen elfért. Enélkül a praktikus újítás nélkül az illatosítás nem sokat ért volna, ugyanis egyrétegű papírban a dohány hamar elveszíti illatanyagait és könnyen kiszárad.

 

A Sztár valóban sztár lett a hazai dohánypiacon, bár nem meglepő módon a sikeres megjelenést követően azonnal hiánycikk lett, mivel a gyártását szüneteltették tasak-hiány miatt. De aztán szárnyra kapott a kiváló magyar ipar, így már napi 250 (azaz kettőszázötven!) csomag hagyta el a debreceni gyárat... Erre a kimagasló teljesítményre nincsenek is szavak, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a dohányt kézzel csomagolták. A Dunántúli Napló a praktikus nylon-tasak elismerése mellett kritizálta a csomag külalakját, aminek „színe, még inkább a feliratok reklám-grafikusi szemmel nem a legsikerültebbek, elmaradnak a korszerű termékektől.” Azt is megjegyzik, hogy még ez sem volna baj, ha legalább lehetne kapni.

 

 

Új fajták bevezetése azért is volt sürgető, mert a pipások igényelték a jobbfajta dohányt, viszont a hazai kínálat két évtizede szinte változatlanul szűkösnek és ócskának bizonyult. A forgalomban lévő termékek a vidéki lakosság igényei szerint a teljesen nyers „szűzdohányt” igyekeztek utánozni, de ezek ekkor már elavultnak számítottak.

 

1969 szeptemberében az immáron 33 éve jelen lévő Club dohánynál is bevezették az aromaőrző műanyagtasakot, ami újabb évtizedekre biztos pozíciót hozott a márkának, és 6,80 forintos ára sem volt utolsó szempont. Nagyjából elégedettek is voltak vele a pipások, panasz csak egy dologra érkezett: a dohány olykor nagyon kocsányos, nehezen égő, nagy, vastag levélereket is tartalmazott.

 

 

A hatvanas évek vége körül a korábbi 25 grammos dohányok csomagolását duplájára növelték, és a Magyar pipadohány mellett innentől a Szabolcsi és Tiszai cigarettadohányok is 50 grammosak lettek, valamint (eddig ismeretlen évben) megjelent a Vegyes pipadohány is, 1,30 forintért, felettébb fantáziadús "díszcsomagolásban". Ha már nem voltak képesek rendes csomagolást terveztetni, még az is sokkal jobb lett volna, ha grafikája - eltérő színben - megegyezik a Magyaréval.

 

1971-ben a BNV-n mutatkozott be a legendás Románc cigaretta és vele együtt az új Bankett pipadohány. Ez a növekvő termékkínálat nem volt hiábavaló, az igényes csomagolású minőségi dohányok kissé fellendítették a pipázás kultuszát. Nem csak az idős vidéki lakosság tartott ki "régimódi" szenvedélye mellett, de új híveket is meg tudott hódítani a különleges atmoszférájú pipafüst. Az egyes márkák közti minőségkülönbséget reálisan mutatja az áruk: míg a Bankett 12, addig a szintén 50 grammos Magyar 1,40 forintba került.

 

 

1974-ben a BNV-hagyomány folytatódott, a dohányipar újítása ebben az évben a 11 forintos Puszta dohány lett, mely szintén erősen illatosítva készült, de nem lett túl népszerű.

 

 

1982 nyarán már a nemzetközileg általánosan használt és kedvelt whisky és cherry ízesítésekkel jelent meg a ma is forgalomban lévő Óbester dohány 21,50 forintért. A márkát a Debreceni Dohánykutató Intézet fejlesztette ki és gyártotta. A két különböző ízt a csomagolás piros és kék színe is jelezte.

 

Báró Simonyi József /1771–1832/ huszárezredes (óbester) többek között Debrecenben is állomásozott ezredével, és maradandó emléket ha­gyott a városra. Katonáival párhuzamos hársfa­sorokat ültettetett a Nagyerdőre ve­zető nyílegyenes sétaút két oldalára, hogy a poros al­földi város levegőjét a növényzet valamelyest tisztítsa. A sétány máig a Simonyi út nevet viseli, az új dohány-márkanév pedig rövidesen az egyik lassúsági pipaszívó verseny neve is lett.

 

 

1988-ban a Debreceni Dohánykutató Intézet új, illatosított pipadohányt hozott forgalomba Jacht Club Cavendish elnevezéssel, 39 forintos áron. A Cavendish nem dohányfajta, hanem olyan speciális szárítási és vágási módszer, amely kihozza a dohány természetes édes ízét. Ilyet bármilyen típusú dohányból elő lehet állítani, de általában a Kentucky, a Virginia, illetve a Burley fajták egyikéből vagy azok keverékéből készül.

 

Már a nyolcvanas években alakultak különféle pipaklubok, melyek nem csak helyi, de még országos, sőt nemzetközi versenyeket is rendeztek. Ugyan általánosságban a versenyeken a gyorsaság a célravezető, itt éppen, hogy a lassúság juttatja a dobogó közelébe az indulókat. Úgy kell a pipát minél hosszabb ideig szívni, hogy az ki ne aludjon. Az 1988 februárjában, Kaposvárott rendezett pipaszívó versenyen az új Jacht Club-ot próbálták ki az indulók, 26 versenyző pipáját tömték meg vele. A vándorkupa és serleg akkor a lengyel csapaté lett.

 

A termékkínálatot tovább bővítette az évek során megjelenő egyre több féle külföldi gyártású import pipadohány. Eleinte csak a baráti országokból érkeztek ilyen termékek: a 11 forintos bolgár Lion d’Or (Златен Лъв) és Neptun, a jugoszláv Extra Lulas 14 forintért, majd hamarosan már itthon is elérhetőek lettek a tradicionális angol, dán, francia és holland fajták is (Amphora, Amsterdamer, Borkum Riff, Mac Baren, Saint Claude, stb.)

 

 

Ezen márkák megjelenése végleg átbillentette a hazai fogyasztókat az erősen ízesített fajták felé, így a nagy múltú Magyar pipadohánynak kezdett leáldozni, bár még a 2000-es évek elejéig forgalomban maradt. Bármilyen hihetetlen, még a rendszerváltás idején is megeshetett, hogy például egész Salgótarjánban nem lehetett pipadohányt kapni. Az Új Nógrád című lap tudatja, hogy ez a helyzet bizonytalan ideig így is marad, mert bár a megrendeléseket már régen leadták, a gyárból nem kap az elosztó semmilyen fajta dohányt.

 

A hetvenes-nyolcvanas években egyre erősödött a dohányzás veszélyeire figyelmeztető propaganda, bár akkor még nem konkrétan a leszokásban látták a megoldást, hanem az ártalmak csökkentésében. Magyarán, már az is sokat tesz az egészségéért, aki filteres cigarettát szív füstszűrő nélküli helyett, esetleg mindezt megtetézi még egészségi szipkával, ami még több káros anyagot szűr ki a füstből. No, de mi lesz a pipásokkal? Az ő védelmükre fejlesztette ki a Debreceni Dohánykutató Intézet a nagy hatékonyságú, aktívszenes Pipafiltert. 10 dararb került egy dobozkába, és rágyújtás előtt ezt kellett a pipa szopókájába illeszteni.

 

 

Valószínűleg már mindenkivel megesett, hogy az utcán „belesétált” egy pipás füstfellegébe, ami azonnal felismerhető jellegzetesen tömény, édeskés aromájáról. A nemdohányzók közül is sokan kellemesnek tartják a pipafüstöt, de legalábbis sokkal elviselhetőbbnek, mint a cigarettáét. Ehhez valószínűleg az is nagyban hozzájárult, hogy a pipadohányok készítésének módja teljesen átalakult a háború utáni negyven évben. A kezdeti erős, szinte maró füstű fajtákat, ha lassan is, de végül felváltották a minőségi dohányból, erőteljes illatosítási eljárással készült termékek.