A gyufa gyártása Magyarországon

Az előző cikkben bemutatásra kerültek a korabeli tűzszerszámok, eljutottunk a magyar kötődésű biztonsági gyufa feltalálásáig, megismerhettük ennek továbbfejlesztett, mai napig ismert és használt változatát, a svéd gyufát. Ez a cikk megemlékezik nem csak a győri gyufagyárban gyártott gyufáról, hanem az összes többi, valaha létezett magyar gyufamanufaktúráról is.

A dörzsgyufa 1820 körüli megjelenésével világszerte megalakultak az első, később nagy eredményeket elérő gyufagyárak (a jönköpingi Lundström, a lyoni Coigent Père & Fils, a londoni Bryant and May stb.).

1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyárként Zucker László üzeme. Ezt később számtalan kisebb-nagyobb gyár követte, de az első világháború után ezek java része bezárt, és a budafoki, kecskeméti és szegedi fedezték az ország gyufaszükségletét. Az első, speciális gyufaipari gépek - furnérhasítók, szálvágók, masszaőrlők - az 1850-es évektől jelentek meg, ami lehetővé tette a korábbi manufaktúrák helyett a nagyipari előállítás elterjedését. Az új gyufagyárakat már mind ilyen gépekkel szerelték fel, melyek néhány óra alatt gyufaszálak millióit voltak képesek előállítani, míg ezek megjelenése előtt még minden szálat kézzel farigcsáltak a munkások.

Bár a gyufát és annak dobozát a gyufagyárban állítják elő, a gyufaipar nem pusztán faipari ágazat, technológiáiban egyaránt megtalálhatóak a vegyipari, csomagolóanyag-gyártási és nyomdaipari tevékenységek. A nyersanyagként felhasznált, hagyományosan 60 centiméteres hengeres rönköket megforgatják, és a ceruzahegyezőhöz hasonló elv alapján éles penge segítségével először vékony lemezt, hámozott furnért készítenek belőle. Ezt utána vékony csíkokra széthasítva szálfurnért állítanak elő, amelyet kötegekben a megfelelő hosszúságúra darabolnak. Az így kapott nyers gyufaszálakat foszforsav vagy foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálják, kifehérítik vagy megfestik, majd meleg légáramban megszárítják. A gyufaszálakat a mártáshoz előkészítve egy keretbe tűzdelik, és az abból kiálló szálvégeket (a leendő gyufafejeket) a képlékeny gyúelegybe mártják. Száradás után az immár kész gyufaszálak dobozokba kerülnek, s ez utóbbiakra mozgó körkefék mázolják fel a dörzsfelületet eredményező, melegen még képlékeny masszát.

A négyszög vagy kör keresztmetszetű gyufaszálak anyaga többnyire puhafa (fűz, nyár, lucfenyő), esetleg bükk. De ismertek levélben árusított, lapszerű fából vagy keményített papírból, ritkábban műanyagból készült termékek is, ezek neve együttesen levélgyufa. Egy szál átmérője általában 2, hossza 37-47 milliméter. A modern biztonsági gyufa, más néven svédgyufa fejét alkotó elegyet az oxidálószer (kálium-dikromát, kálium-klorát, ólom-dioxid, mangán-dioxid), antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi. Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat különböző anyagokkal kezelik (vízüveg, nátrium- vagy ammónium-foszfát stb.), majd paraffinnal vonják be. A gyufafej az előkészített dörzsfelületen gyullad meg, amelyet vörösfoszfor, barnakő, őrölt üveg és kötőanyag elegyítésével állítanak elő. A gyufa fejét a gyújtófelülethez dörzsölve a skatulya oldalán lévő vörösfoszfor gőzzé alakul, s ez gyújtja be az oxidálószert tartalmazó gyufafejet. Az égés átterjed a puhafa gyújtószálra, és a láng egy-két másodperc alatt hevesen, magas hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég el.

Két fő változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa, illetve a gyakorlatilag bármely kemény felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. További formai, illetve funkcionális változatai a szokványos gyufánál hosszabb (többnyire 10 centiméteres) és vastagabb kandallógyufa, illetve a lakkozott felületével extrém körülmények között is hosszan tartó égést biztosító vihargyufa.

A sok kisebb-nagyobb egykori hazai üzem közül mindenképp említésre méltó a győri. Neubauer Károly és Goldschmid Ignác 1860-ban Győr-Újvárosban, a Festő utca 38-39. számú házban „gyúszergyárat” szándékozott alapítani. Kérvényükkel megkeresték a városvezetést, előadva, hogy a bérelt két kamrahelyiség a Rábcára nyílik és boltozattal van ellátva, így tűzvédelmi szempontból a két kiszemelt helyiség megfelel. A városi tanács helyszíni szemlét tartott, majd elutasította a kérvényt. Neubauer hét év múlva próbálkozott ismét, amikor végre megkapta az engedélyt és azonnal hozzáfogott a gyár berendezéséhez és a termelést is megindította. Bár nem indult erős tőkével és bank sem finanszírozta a beruházásokat, Neubauer az alapításától kezdve szakaszosan bővítette, fejlesztette gyárát az üzletmenettől függően. Mindig lépést tartott a piac igényével és a konkurenciával, széles volt a választék minőségben és színben egyaránt. Magyarországon először itt készült biztonságos svéd gyújtó, emellett keresettek voltak még a Nemzeti, Fehér Mikádó, Ripsz (kén és foszfor nélküli paraffinozott), Barna svéd, Kénes, Kakas szalongyufa, Baross, Luxus és Mentő nevű gyufái. Utóbbinak tiszta hasznából a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület 5 százalékot kapott. Neubauer gyufacímkéi színesek voltak, képek tarkították, szellemes szöveggel, a kornak megfelelő ízléssel készültek.

1870-ben gróf Viczay Héder a Győrvidéki Gazdasági Egyesületben jelentést tett a gyufagyárról: „Neubauer Károly gyufagyárának a házigazdaság körül majd’ nélkülözhetetlen gyártmányát kitűnő jónak és minden bel- és külhonban készítettnél olcsóbbnak tapasztalva azokat az egyesületi tagoknak, valamint a fogyasztóközönségnek figyelmébe ajánlom.” Ebben az évben mindössze 30 munkást foglalkoztattak, meglehetősen egyszerű körülmények között. A századfordulóra a munkáslétszám 150 fő körül mozgott és a gyár napi termelése 200 000 doboz, azaz 15 millió szál gyufa volt, ráadásul nagyjából ötven különböző fajta. A megtermelt érték kb. 200 000 forint volt éves viszonylatban.

A kezdetekben a gyárak még nem a ma ismert kartondobozba csomagolták a gyufaszálakat, hanem a kis dobozkák is vékony faháncsból készültek. Ezt fatörzsből egy hámozógép egybefüggően állította elő, szalag alakjában. A kész szilánkot osztályozógép vágta a megfelelő méretre, majd hajtogatógép készítette el a dobozt és ragasztotta rá a címkét. A gyár zökkenőmentes működése megkívánta, hogy folyamatosan 5-6 millió üres doboz álljon készenlétben. A kénes gyufákat nem fadobozba, hanem papírhüvelybe csomagolták. Ahhoz képest, hogy egy gyufa milyen kicsi, a gyár anyagszükséglete meglehetősen nagy volt: évente 200 kocsi hasábfa, 150 kocsi rönkfa, 12 kocsi szalmapapír, 12 vagon kén, 3 vagon színes papír, 3 vagon keményítő, 2 vagon klórkáli, 3 vagon enyv, 500 kg anilinfesték, 10 vagon egyéb vegyészeti anyag és festék.


A Zarzetzky-féle gyufagyár Pesten

A gyufagyárak közötti verseny élesedett Magyarországon, a hazai üzemek megszámlálhatatlan féle és fajta gyufát gyártottak. Ebben a versenyben kellett megállni a helyét a Neubauer Károly és Fia cégnek, mely bármennyire is modern volt, sem nagyságrendben, sem fejlettségben nem állt egy szinten az élenjáró magyar gyárakkal.

Az alapító halála után több tulajdonosváltás és vita is nehezítette a gyár életét, melynek a világháború adta meg a kegyelemdöfést. Az akkori tulajdonosnak, a budapesti központú Vesuvius Rt.-nek (később Szikra Magyar Gyújtógyárak Rt.) már nem fizetődött ki a győri gyár működtetése, ezért végleg leállították és az ingatlant eladták. A cég megszűnésének hivatalos bejelentésére csak sokkal később, a Budapesti Közlöny 1929. május 30-i számában került sor, majd október 26-án törölték a társas cégjegyzékből.

A főváros közelében, Budafokon is létesült gyufagyár 1895-ben "Unio" Magyar Általános Gyufagyár Rt. néven, melyet a budapesti Hazai Bank Rt. alapított. A mezőgazdaságból élő településen ez volt az első olyan létesítmény, ami nem az élelmiszeriparral (pl. Törley pezsgőgyár, Haggenmacher sörgyár) volt kapcsolatos. Hogy mekkora üzem volt, arról sokat elárul, hogy állandóan 4-500 munkást foglalkoztattak. Itt készült a minden igényt kielégítő EKE-gyufa, melynek neve az Erdélyi Kárpát Egyesület kezdőbetűiből adódott. A gyár ezen gyufák eladási árából 5 százalékot adott kulturális célra. 1915-től a "SZIKRA" Magyar Gyújtógyárak Rt., 1929-1947-ig a Magyar Általános Gyufaipari Rt., majd 1949-1992-ig a Gyufaipari Vállalat irányítása alatt állt az üzem.

Nem messze onnan, Albertfalván is működött gyufagyár 1920-1938-ig. Itt készült a Hangya és a Bak gyújtó.

Baján 1859-ben alapított gyárat a Spitzer család, és már a századfordulón 16 lóerős gázmotorral dolgoztak! 1914-ben már 70 munkás állított elő hagyományos kénes és modern svéd gyufát.

A Besztercebányai Gyufagyár r.t. 1907-ben alakult. A várost 1920-ban Csehszlovákiához csatolták.

Budapesten több kis üzem is szorgoskodott, de az első világháború idejére mind megszűnt. Deutsch Márkus nagykereskedő 1862-tól 1916-ig működött, frappáns terméke volt a millenniumi ünnepségekre készített „Kiállítási Gyufa 896-1896”.

Klein Márkus 1896-1914 között gyártott gyufát a Váczi-körút 1. szám alatt. Nemzetiszín dobozban készült a „Harang Gyujtó”.

Kral Jakab a Nagymező utcza 36-ban készítette többek közt a szintén hazafias érzelmű „Petőfi Gyufát.

Kunczi József gyára 1900-1910-ig üzemelt, kiváló terméke, a „Szél Gyujtó” lehetővé tette, hogy a dohányosok még viharban is rá tudjanak gyújtani.

Budapesttől nem messze, Erzsébetfalván (a mai Pesterzsébeten) Reichardt és Társa 1891-ben létesített gyufagyárat. 1902-től Stein és Rosentraus lettek a cégtulajdonosok, majd 1913-tól Práger Sándor vezette tovább, már Pesterzsébeti Gyufagyár Rt. néven. 1921 végén átvette a „SZIKRA” Rt. és még egy rövid ideig üzemeltette. Ebben az időszakban, az egyen-gyufacímkék sarkában egy „E” betű szerepelt, ez jelölte Erzsébetfalvát.

Eszéken Reisner Ádám alapított üzemet 1856-ban, ami egészen 1909-ig volt a család birtokában, majd 1910-től átvette a "DRÁVA" Gyújtógyár Rt.

Gyulán 1878-ban Neubauer Mór és Szmetán Fülöp indított vállalkozást, majd 1886-ban a gyárat eladták Reisner Emánuelnek. A gyulai gyár közel 60 éves működés után 1939-ben szűnt meg.

Az Első Kecskeméti Gyufagyár Rt. 1909-ben alakult és 1915-ig működött ezen a néven. Nevesebb termékei voltak az Auto, Szem, Fix, Turul és Jupiter. 1916-ban átvette a "SZIKRA" Rt., majd 1929-től a ’47-es államosításig a Magyar Általános Gyufaipari Rt. tulajdonában volt. A Gyufaipari Vállalat keretében 1959-ig működött, mikor berendezéseit leszerelték és eladták Iraknak, ahol azokat újra üzembe helyezték.

Kováts Ferencz "Művegyészeti Gyufagyára" 1877-ben alakult Kiskunmajsán, majd 1888-ban átköltöztek Kiskunfélegyházára, ahol 1929-ig működött.

1852-ben Reitter József alapított üzemet Kolozsvárt, amit nem sokkal később, 1867-ben Parajdra költöztettek, majd 1899-ben vissza Kolozsvárra. Ekkor már 240 munkást foglalkoztattak. 1929-ben a svéd monopólium megvásárolta az üzemet, majd pár év után, 1932-ben bezárták.

Az 1920-ig Sopron vármegyéhez tartozó Lajtaszentmiklóson 1852-ben egy Fröhlich nevű vállalkozó létesített gyufaüzemet, mely 1899-ig működött. Címkéi főleg osztrák vagy svéd nyelvűek voltak, többfajta is az Osztrák-Magyar Monarchia területén kívül került forgalomba. Az elsők között kezdtek gyártani kisméretű gyufákat, ennek ellenére nem számított jelentős üzemnek a magyar gyufagyártásban. A településen 1850-ben Max Pock is alapított egy rövidéletű, kis üzemet.

A ma Szlovákiához tartozó Nagybiccsén három gyufagyár is volt, de egyik sem működött hosszú ideig. 1896-1911 között üzemelt a Julius Fischer és Wittenberg által alapított gyár. Valószínűleg ugyanezen a területen 1913-1918 között Reich és Steiner működtetetett üzemet, és e kettővel párhuzamosan működött ifj. Reitter György gyára 1896-1918 között.

Nagyszombaton Weis József „Trnava” nevű üzeme 1885-1888-ig működött, ezután Sterman Móritz alapított gyárat 1895-ben, amelyet 1910-ben átadott a Wolf és Társa nevű vállalkozásnak, akik 1925-ig üzemeltették tovább.

1858-ban egy Haffner nevű vállalkozó létesített gyufagyárat Parajdon. Ezt vette át a fentebb már említett Reitter József 1867-ben, miután felszámolta üzemét Kolozsvárott. A parajdi gyufagyártás fénykora az 1870-es évek elejétől az 1880-as évek közepéig tartott. A fogyasztói piacoktól való nagy távolság, a nehezedő fabeszerzés miatt azonban egyre kevésbé bírta a versenyt a többi gyárral, ezért Reitter 1899-ben bezárta és visszaköltöztette Kolozsvárra.

Rózsahegyen Jan Janczek és Társa alapított gyárat 1893-ban, mely 1920-ban szintén Csehszlovákiához került.

Az erdélyi Szászsebesen 1910-ben az „Aetna” Magyar Gyufagyár Rt. létesített üzemet, mely kétévnyi működés után megszűnt. Valószínűleg nem tudta felvenni a versenyt a közelében lévő és jóval nagyobb kolozsvári gyárral.

Szeged kitüntetett helyet foglal el a magyar gyufagyártás történetében, egyrészt mert az elsők között kezdődött meg itt a gyártás, másrészt mára ez maradt az egyetlen gyufagyár Magyarországon. Ahogy az lenni szokott ilyen hosszú idő alatt, rengeteg tulajdonos kezén ment keresztül: 1858-ban Neubauer József volt az első vezetője, majd a történelem viharainak megfelelően megannyi nevű rt., nemzeti vállalat és kft. lett belőle, mindezeket szerencsésen átvészelve 1997-től Swedish Match Hungária Kft.-ként, végül, 2006 óta Europe Match GmbH elnevezéssel működik közel 170 éve.

A már Ukrajnához tartozó (Bereg)Szentmiklóson működött a Vulcan Gyufagyár.

Szolnokon Neubauer Mór alapított gyárat 1863-ban, amely kis mennyiségben, csupán helyi és környékbeli szükségletre termelt. Husz Mór vette át a vezetést, de továbbra is kis üzemnek számított, még a századforduló után is az egyik legkisebb, csupán régimódi kénes gyújtót gyártó üzem maradt. 1907-ben 250.000 Korona alaptőkével részvénytársasággá alakult, Első Szolnoki Gyufagyár Rt. néven, azonban nem bírta a versenyt a többi gyárral, ezért alaptőkéjét 1913-ban a tizedére csökkentették. Az elkövetkező években is folyamatosan veszteséges volt.

Szombathelyen, az 1869-ben, Mayer Mór által alapított gyár 1929-ig termelt.

1883-ban alakult a Temesvári Első Gyufagyár, mely később "Timisoara Kocsikenőcs és Vegyitechnikai Gyár" néven működött tovább, míg a várost 1920-ban Romániához csatolták. Kiváló terméke volt a „Mindenütt gyújtható, legjobban kedvelt temesvári Gazdasági gyújtó”, az eladásból 5%-ot jótékony célra felajánló EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) és a Védő-Gyújtó.

Tokajban Grósz Izrael alapított gyárat 1906-ban, melyet négy év múlva átvett a Tiszavidéki Gyufagyár Rt. Az üzem 1912-ben Tokaj II. kerületébe (Kistokajba) költözött. 1928-ban a „SZIKRA” Rt. tulajdonába került, majd 1931-ben bezárták és felszámolták. Itt készült az Óra és Holló gyufa.

Újpesten Schön Bernát és Klein Ignác 1889-ben létesített gyárat, mely csak pár évig, 1895-ig üzemelt. Kincsem névvel készültek a rózsaszínű „szalon-gyufák”.

A mai Szerbia területén, 1909-ben alakult meg az Újverbászi Gyufagyár Rt., de szintén csak rövid ideig, 1911-ig működött.

A nagyobb üzemekben gőzerővel folyt a munka, a mártókeretből való kiszedés és a skatulyákba való elcsomagolás is eleinte kézi erővel történt, és nem napszámban, hanem darabszámban fizették ezt a munkát. Így az ügyesebb munkásnők 6000-7000 dobozt is megtöltöttek naponta.

A (nem) kis gyufa-tanulmányunk végül záródjon egy mindent átfogó és összegző részlettel, az Erdészeti Lapok 1908. évi 2. számából:

„Mondhatni, hogy hazánkban a gyufagyártás immár virágjában áll… Összes gyáraink jelenleg évi 12-15 000 m3 friss nyárfát és 50-60 000 űrméter száraz fenyőfát használnak fel, s ebből 24 milliárd szál négyszögű gyufát 4 millió korona értékben és 90 milliárd szál gömbölyű s recézett gyufát 6 millió korona értékben gyártanak. Egy biztonsági vagy úgynevezett svéd gyufadoboz átlag 60 szálat, egy kénes gyufatok átlag 200 szálat tartalmaz, így tehát a fent kitett mennyiség 400 millió doboz svéd és 450 millió tok kénes gyufának felel meg. Egy-egy ládába 10 000 doboz, illetőleg tok svéd-, illetőleg kénes gyufát csomagolnak. Előbbi ládájának súlya 180 kg, utóbbié 380 kg, a hazai gyártás tehát súlyban kifejezve (…) mindösszesen 235 000 métermázsa. Ha a kormány a sárga foszfort tartalmazó gyufák gyártását betiltaná, mint az már más nyugati államokban megtörtént, legutóbb Németországban, a hazai gyufagyárak még a belföldi fogyasztást sem volnának képesek kielégíteni, mert csak a nagyobb gyárak vannak svédgyufára berendezve.


A közölt 10 millió korona csak a nagybani érték, amely a részleteladásnál 17 millió koronára emelkedik, tehát a gyufaárusítás majdnem ugyanannyit hoz a kereskedelemnek is, mint a gyáriparnak."

Nagy utat tett meg az emberiség az ősember kovakövétől a svéd gyufáig, amihez szinte végeláthatatlan és fel nem adott kísérletezés volt szükséges. Ma már természetes mozdulatunk a tűzgyújtás, de be kell látni: elég nagy bajban lennénk, ha ezt a lehetőséget egyik pillanatról a másikra elvennék tőlünk. Valószínűleg elsőként a dohányosokat törné ki a frász, ha egy nagyítóval a nap sugaraira kellene várniuk remegő ujjaik közt egy cigarettával. De nikotinéhségüket még egy vacsorával sem tudnák enyhíteni, amennyiben a háziasszony nem tudná meggyújtani a gázt – gyufa hiányában.