Parancsolj, kérlek, tüzet!

Az előző két cikk bemutatta, hogyan jutott el az emberiség tűzcsiholási technikája az ősember kovakövétől a biztonságos és bárhol, bármikor rendelkezésre álló svéd gyufáig. Hosszadalmas kísérletezésre és sok változtatásra volt szükség, mire a véglegesnek mondható dörzsgyufa-receptúra 1827-re kialakult. Már ez is hatalmas sikernek tekinthető, főleg, ha a korábbi kezdetleges és sokszor igen veszélyes mártógyufákra gondolunk. Azonban a kérdésre, hogy mi volt előbb, a gyufa vagy az öngyújtó, valószínűleg mindenki azonnal rávágná a logikusabbnak tűnő, ám mégis rossz választ: a gyufa. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de a gyufánál korábban, már 1823-ban feltalálták az öngyújtót!

Johann Wolfgang Döbereiner (1780-1849), német kémikus fejlesztette ki az első ilyen ügyes kis szerkezetet. Egy kocsis fiaként, szegény családba született, így eleinte nem sok lehetőség volt magasabb szintű iskoláztatására. Rokonainak textilfestő- és fehérítőüzemében dolgozott, ám ezeket a napóleoni háborúk tönkretették. Szülei tanácsára, a munka mellett folyamatosan olvasott, és a legkülönbözőbb tudományos előadásokon vett részt, hogy tudását fejlessze. Tizennégy évesen gyógyszerésztanoncként kezdett dolgozni, és leginkább önszorgalmának voltak köszönhetőek széleskörű ismeretei. 1803-ban szülővárosában, Hof-ban kis vegyi gyárat alapított, de nem lett sikeres, ami leginkább a rosszindulatú versenytársaknak volt köszönhető.


Johann Wolfgang Döbereiner

Valószínűleg sokrétű érdeklődése miatt eleinte kissé csapongott a különféle területek között, ugyanis rövid ideig, - 180 fokos fordulattal - a bölcsészet kezdte érdekelni, de hamarosan ismét visszatért a természettudományokhoz és ásvány-vegytani képzésre járt. Kémiai témákban kisebb publikációi is megjelentek az Adolph Gehlen által kiadott szakmai folyóiratban. Ezeknek és kitartó tudásvágyának köszönhetően meghívást kapott a jénai egyetemre, ahol 1810-ben doktorált. Anyagi helyzetéről mindent elárul, hogy még a vizsga költségeit is csak később, részletekben tudta kifizetni. Aztán, mint a mesében: csoda történt. Amikor a jénai egyetem idős kémiaprofesszora meghalt, Gehlen azonnal őt ajánlotta, ráadásul az ötletet még az ismert irodalmár, Goethe is támogatta. Így került Döbereiner a jénai egyetemre, ahol egészen haláláig dolgozott. Elsőként jól felszerelt laboratóriumot állított fel, és számtalan előadást tartott. Ragyogó tanárnak gondolták, mert az elméletet minden esetben a gyakorlathoz kapcsolta, ami, lássuk be, a kémia területén igencsak fontos. E módszere annyira sikeres lett, hogy azt a későbbiekben mások is követték. Mély, tudományos kutatásai mellett számtalan kisebb, gyakorlatibb kísérletet is végzett.

1823. július 27-én nagy felületű porított platinát állított elő, amely fölé levegő jelenlétében hidrogéngázt vezetett. Azt észlelte, hogy szobahőmérsékleten, sőt akár -10 ˚C-on is, tíz perc után az összes hidrogénből víz keletkezett a levegő oxigénjének hatására. Amikor pedig a levegőt tiszta oxigénre cserélte, a reakció olyan heves volt, hogy a „szúrópapír”, amire a platinát tette, elszenesedett. Augusztus 3-án Döbereiner a platinataplótól 4 centire lévő fúvókából engedett a fém felé hidrogént, amely közben levegővel keveredett. Azt látta, hogy a platina először vörösen, majd fehéren izzik, és begyújtja a hidrogént. Felfedezését azonnal hasznosította, és megszerkesztette az első Feuerzeug azaz tűzgyújtó készüléket.

Ez természetesen korántsem úgy nézett ki, mint egy mai gyújtó. Legfontosabb része a hidrogénfejlesztő tartály volt, ami cinket és kénsavat tartalmazott. Az ebből fejlődő gáz egy kis csövön át a külső részen lévő platinaszivacshoz jutott, ahol magától meggyulladt. Egy kis csappal megállítható volt a hidrogén áramlása, így a reakció magától megszűnt. Öt év elteltével, 1828-ban már húszezer ilyen gyújtót használtak Németföldön, valamint Angliában, és a köznyelvben gyakran Döbereiner-lámpának hívták őket. Gyönyörű díszítettségük miatt a biedermeier lakások látványos berendezési tárgyaivá váltak. Hátrányuk különösen nagy méretük és robbanásveszélyességük volt, tehát egy ilyen gyújtót az asztal közepén kell elképzelnünk, és semmiképp sem egy mellényzsebben. Noha még az 1910-es években is használatban voltak, az időközben kifejlesztett és tökéletesített gyufa lassan átvette a Döbereiner-féle gyújtók szerepét. Névadójuk nem profitált találmányából, de mint mondta: „Jobban szeretem a tudományt, mint a pénzt, és boldoggá tesz, hogy felfedezésemet sokan hasznosítják.” Jénában, koporsó nélkül temették el, a sírja fölé két gyümölcsfát ültetve, hogy azok termésében újrateremtődjön mérhetetlen tudása.


Carl Auer von Welsbach

Carl Auer von Welsbach (1858-1929) osztrák kémikus családi háttere egészen más volt. Édesapja 1841 és 1864 között a K. u. K. udvari- és állami nyomda igazgatójaként dolgozott Bécsben. Irányítása alatt a vállalat nagy fejlődésen ment keresztül, miután kifejlesztette a nyomdai gyorsnyomást és az automatikus réznyomtatást, melyek elismeréseként örökös bárói rangot kapott. Fia, Carl a löwenburgi internátus bentlakójaként tanult, majd a Mariahilfe és Josefstadti gimnáziumba járt, ahol 1877-ben érettségizett. Még ebben az évben önkéntes hadszolgálatra jelentkezett. A hadnagyi rang elnyerése után beiratkozott a bécsi technikai főiskolára, ahol matematikát, szerves- és szervetlen kémiát, általános- és gyakorlati fizikát, valamint hőelméletet tanult. Élete során számtalan hasznos felfedezést tett, megannyi új találmányt alkotott, amiket érdekességük ellenére most figyelmen kívül kell hagynunk, de talán munkásságának nagyságát érzékelteti, hogy 1956-67 között az ő portréja szerepelt az osztrák 20 Schillinges bankjegyen.

1901-ben kezdett foglalkozni szikrát kibocsátó fémekkel, azzal a céllal, hogy gyújtóberendezéseket hozzon létre gázlámpák gyújtóihoz. Harmadik fontos felfedezése a cérium-vas-ötvözet optimális összetételének kialakítása és alkalmazása volt öngyújtókban használt mesterséges szikra előállításához. Az 1902-ben előterjesztett szabadalomban az optimális összetétel aránya: 70% cérium és 30% vas.

Találmánya, a Ferrocerium a köznyelvben tévesen, ám annál logikusabban csak tűzkő néven vált ismertté, amit így használunk azóta is. Ez az anyag súrlódás hatására szikrát vet és ezáltal képes gyúlékony anyagok (benzin, gáz) begyújtására. Ezzel a felfedezéssel megkezdődött a modern öngyújtók korszaka.


Vulkan öngyújtó

1908-ra a tűzköves öngyújtó hatalmas népszerűségre tett szert, mivel ez már elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen egy zsebben, és az emberek - főként a dohányosok - magukkal vihessék. Az új öngyújtó, a köztudottan méregdrága platinát tartalmazó elődjéhez viszonyítva a költségek töredékéért volt előállítható, így Welsbach 1907-ben létrehozta a Treibacher Chemische Werke GmbH-t és ezzel megkezdődött az új gyújtók tömeggyártása.

Az amerikai Ronson cég továbbfejlesztette Welsbach találmányát és 1913-ban megalkotta a Wonderlite névre keresztelt darabot, ami állandó stílust teremtett az akkori öngyújtók körében.

Az I. világháború alatt az öngyújtók gyártása és fejlesztése visszaesett. A harctéren a felvillanó láng fénye könnyen elárulhatta volna az ellenséges lövészeknek a katonák pozícióját, ezért legtöbbször öngyújtó vagy gyufa helyett inkább izzó fadarabot használtak, ami „láthatatlansága” ellenére a célnak ugyanúgy megfelelt. Ez azonban nem gátolta meg a katonákat abban, hogy kevés unalmas és nyugodt szabadidejükben a már felhasznált lőszerek rézhüvelyeiből emléktárgyakat fabrikáljanak: a nagyobbakból karcolt mintájú vázát, a kisebbekből öngyújtót. Ezekből még ma is sokat féltve őriznek, családi ereklyeként.

A világháború után újra fellendült a gyártás és megjelent egy újdonság: a benzines öngyújtó. 1932-ben az amerikai George G. Blaisdell (1895-1978) úgy döntött, hogy létre kell hozni egy olyan típust, amelyik esztétikus, megbízható és könnyen használható. Megszerezte a Cyklon nevezetű osztrák szélálló öngyújtó gyártási jogait és átalakította saját elképzelései szerint. A korábbi henger-alak téglatest formájúra változott, és a régi, menetesen lecsavarható kupak helyett már kis csuklópánttal kapcsolódott a zárófedél. Öngyújtóját Zippo néven szabadalmaztatta, majd 1933-ban megkezdte a gyártást. A Zippo-k megbízhatóságuk és szélállóságuk miatt hamar nagy népszerűségre tettek szert, és a mai napig fogalomnak számítanak a stílusos dohányosok körében. Működési elvük eltér a korábbiakétól, inkább a petróleumlámpákéhoz hasonlatos. A gyújtó két, egymásba csúsztatható részből áll, ami jó nedvszívóképességű vattával van kitöltve. Ezt kell benzinnel átitatni, amit aztán a belelógó kanóc, avagy gyújtózsinór is felszív. Lángra lobbantása a már megszokott módon, tűzkőből csiholt szikrával történik, eloltásához pedig csak arra van szükség, hogy egy laza mozdulattal rákattintsuk a kupakot. Ennek stílusos (értsd: macsó) mozdulatát aztán lehet sokat gyakorolni és cifrázni, de ez már csak külsőség.


George G. Blaisdell

A következő jelentős fejlesztés a butánnal töltött gázöngyújtó lett az 1930-40-es években, melyek tömeggyártását elsőként a Ronson cég kezdte meg. A gáz használatának több előnye is volt a benzinnel szemben, ami ezt az új típust sikeressé tette. Korábban csak a kanóc hosszabbításával (kihúzásával), vagy rövidítésével (betolásával) lehetett a láng méretét szabályozni, ami nem mellékes szempont, hiszen a túl magasra lobbanó lángnyelv a cigarettánk mellett szemöldökünket is megperzselhette. A gázos gyújtónál viszont egy kis szeleppel könnyedén optimálisra állítható lett a láng mérete. Ráadásul, ha nincs kanóc, akkor azt cserélni sem kell, és talán az egyik legfontosabb: a gáznak nincsen a benzinhez hasonló csípős szaga, amely akár a cigarettába is átitatódhat, ezzel elrontva annak ízét. Igazi szivarosok például benzines öngyújtóval soha nem gyújtanak rá.

Abban a korban sok más használati tárgy mellett az öngyújtó is olyan kiegészítőnek számított, ami a funkció mellett az elegáns megjelenéshez is hozzájárulhatott, sőt fokozhatta azt. Így természetesen megjelentek az ezüst és arany(ozott) tűzszerszámok, amiket előszeretettel ajándékoztak egymásnak az emberek: férjüknek évfordulóra, feleségnek névnapra, de akár szeretőjüknek emlékbe, nevet, monogramot, üzenetet vagy dátumot belegravíroztatva. Az ilyen értékes darabok aztán szorult helyzetben amolyan mozgósítható tőkévé váltak és ki-be vándoroltak a zálogházakban. A „szerelmi” öngyújtók legtöbbször inkább csak be…


Öngyújtó szaküzlet - Budapest, Kecskeméti utca 3. - 1939.
Fortepan, Nr. 44.848

A világháborút követően sokminden leértékelődött, és hát a világ is fejlődik, változik. 1965-ben a svéd Match cég piacra dobta az első, műanyagból készült, eldobható öngyújtókat, melyek olcsóságuk miatt igazi tömegcikké váltak, így ez lett a legjobban fogyó típus a világon. Ma a Match vezető márkája a Cricket, amiből 300 millió darabot adnak el évente, több mint 140 országban. (Sajnos, ehhez a lenyűgöző számadathoz egyből hozzá kell gondolni azt is, hogy ugyanennyi darab kerül a szemétbe is!) 1973-ban a francia Société BIC cég is beindította az eldobható öngyújtók gyártását, amelyek hamarosan új funkciót is kaptak: egyszeriben reklámhordozók is lettek. Bevett szokás lett, hogy megannyi cég, étterem, szálloda is ingyen osztogatta ezeket a saját neve és hírneve erősítése céljából.

Magyarország nem mindig volt naprakész a világ trendjeinek követésében – ez esetben szerencsére. Nálunk még a leszaladt harisnyát is megjavíttatták, és így természetesen az öngyújtót sem hajigálták az emberek csak úgy a kukába. Ennek a takarékosságnak köszönhetően sokáig tartották a pozíciójukat a régimódi, utántölthető, szervizelhető gyújtók, nyilván nem aranyból, hanem természetesen alumíniumból. Egész kisiparos ágazat is épült a dohányosok eme kelléke mellé: az öngyújtótöltő- és javító műhelyek. Ugyan nagy volt a forgalmuk, a filléres gáztöltés nem hozott gazdagságot, így legtöbbször órajavítást, kulcsmásolást, elemcserét és mindenféle egyéb bütykölést is végeztek egyben.

Az 1920-ban alakult Gamma Műszaki r.t. a legrosszabbkor, gazdasági válság idején kezdte meg működését a budapesti Koszorú utcában. Az alapítók - Dréger Károly elektromérnök, László Arthur gépészmérnök és Braun Zsigmond rokkant százados és kereskedő - szabadalmak értékesítését, mechanikai és elektrotechnikai tömegcikkek gyártását és árusítását tervezték, csak sajnos nem a megfelelő időben. A pár év alatt tönkrement üzemet Juhász Zoltán és István vette át, majd hamarosan újra is indították. 1926-ban új, nagyobb telephelyre költözött a cég, Budára, a Fehérvári út 83. szám alá, ahol kétszintes gyárépületet emeltek. 1933-ra már 110 fő dolgozott az 1700 m2-es üzemben, 1940-re a gyár optikai termékei már nemzetközileg is keresettek és elismertek voltak. A pillanatnyi igényeknek megfelelően készültek itt különféle katonai kellékek, távcsövek, geodéziai műszerek, térképészeti tájolók, fényképezőgép alkatrészek is. A háború után orvosi műszereket, mikroszkópokat, szemüveglencséket is gyártottak és nem utolsó sorban 1945-től szintén itt készültek a legendás magyar Gamma-öngyújtók. A gyár egyik művezetője, Szűcs István volt a szabadalom tulajdonosa. Az államosítás idején, amikor az üzem amúgy is nehéz helyzetben volt a háború után, kerekedett egy országos visszhangú botrány – amolyan magyaros – bizonyos külföldre csempészett öngyújtók miatt, de ennek részleteibe a ködbe vesző információk és megkérdőjelezhető igazságtartalmú vallomások miatt most ne menjünk bele. Mindenesetre a dolgozó nép így sem maradt a hazai ipar remekei nélkül.


Gamma-önygújtók

Az itthoni csencselés és huzavona közben külföldön tovább szárnyalt a feltalálók fantáziája, ennek köszönhetően az 1980-as években megjelentek az első piezo-elektromos öngyújtók. A korábbiaknál a tűzkő súrlódása által létrehozott, míg ezeknél már a piezo-kristályhoz kapcsolódó érintkezők között létrejövő elektromos szikra gyújtja be a kiáramló gázt.


Mofém-Meteor és társai

Környezetvédelmi és takarékossági okokból üdvös, hogy rövidesen megjelentek ezeknek az utántölthető változatai is, melyeknél a gyújtó alján egy kis szelep található, amin keresztül a gáztartály ismét feltölthető. Erre a célra - mindössze két-három öngyújtó áráért – kapható, dezodoros palackhoz hasonló flakonban a töltőgáz, amely akár évekig is elegendő az otthoni újratöltéshez. Ez a módszer nem csak olcsóbb, de ami sokkal fontosabb: környezetbarátabb is.

Újabb remek találmány volt az úgynevezett vihargyújtó, melynek esetében nem sárga, hanem halványkék színű a láng, aminek az az oka, hogy a gáz mellé több levegő kerül az égéstérbe, és ezáltal az égés sokkal tökéletesebb, valamint nagyobb hőt is termel. Ennek a magasabb hőnek köszönhető, hogy az égés nehezebben szüntethető meg. Az ilyen öngyújtó nem egy gyertyához hasonlóan lobog, hanem szinte süvít belőle az úgynevezett szúróláng, ezáltal erős szélben is könnyen használható.

1998-ban a BIC cég az öngyújtóinál bevezetett egy gyermek-biztonsági elemet, vagyis egy kis fém pajzsot tettek a tűzköves kerék fölé.

Az öngyújtók manapság már tömegcikknek számítanak, de az olcsó, eldobható fajták mellett nagyon népszerűek a különböző formájú és stílusú, villogó vagy világító LED-lámpás, csipogó, zenélő gyújtók is. Sőt, mivel az emberi fantázia szinte határtalan, talán a svájci bicska mintájára megjelentek a többfunkciós, azaz egyéb hasznos dolgokkal (elemlámpával, zsebkéssel, sörnyitóval stb.) kombinált gyújtók is.

A funkció mellett az öngyújtó praktikus reklámhordozó is egyben. Ezt a tulajdonságát kihasználva, hazánkban főleg a kilencvenes évek közepétől a kétezres évekig sok dohánycég népszerűsítette a termékeit „sajátmárkás” gyújtóval. Akciók keretében ajándékba adták a trafikokban, például egy-két doboz mellé egy olcsóbb műanyag, egy egész karton cigaretta vásárlása esetén már akár egy komolyabb, fém öngyújtó járt. Voltak olyan nyereményjátékok is, melyeknél az egyes cigarettafajták csomagolásait, vonalkódjait kellett kivágni és visszaküldeni, akár nagyértékű nyeremények reményében. Az ilyen sorsolásoknál, az izgatott versenyzők a „legrosszabb esetben” is minimum egy öngyújtóval lettek gazdagabbak.

Modernkorinak gondolnánk az ilyen reklámfogást, azonban Magyarországon már 1929-ben alkalmazta ugyanezt az Olleschau cigarettahüvelyt gyártó Samum-Altesse r.t. is. A hüvelyes kartondobozok fedeleit kellett visszaküldeni a gyártók részére, akik „még a legkisebb fogyasztóknak is, a hozzájuk beküldött borítólapok számának arányában célszerű és hasznos jutalomtárgyakkal kedveskednek.” Ilyen hasznos tárgy volt az akcióhoz készített reklámplakáton is látható fém öngyújtó, mely a filléres cigarettapapírt nézve meglehetősen drága ajándék volt, de nyilván még így is megérte.

Ahogy korábban a társadalmi rang vagy kifinomult ízlés fokmérője volt egy bizonyos drágább, vagy szebb csomagolású dohánymárka, egy ezüst szipka, vagy arany cigarettatárca, ez a trend ugyanígy érvényes az öngyújtókra is. Ráadásul ez nem csak a múltban volt így, hanem napjainkban is megfigyelhető. Egy magára valamit is adó elegáns üzletembernél nem mutatna túl jól egy száz forintos műanyag gyújtó, pláne nem valami rikító reklámfelirattal, kiscicákkal, ne adj isten, lenge öltözetű hölgyeménnyel. Öltönyzsebbe, ha nem is mindjárt Zippo, de mindenképpen egy szép, fémburkolatú gyújtó kívánkozik.

Mint minden más használati tárgyunk, a gyújtó megválasztása sem csak az eleganciát vagy megnyugtató anyagi helyzetünket, de ezek ellenkezőjét is kifejezheti. Így az újabb típusok mellett a mai napig töretlen népszerűségnek örvendenek a régi időket idéző retro öngyújtók – amerikai sassal, zászlóval, Cadillac tetején pózoló pin up lányokkal. Szerencsére mindenki megtalálhatja a kedvére valót az ezernyi szín, minta, forma és grafika közül.


Rágyújtás, 1949 - Fortepan, Nr. 643

A bőség ellenére valószínűleg sokaknak ismerős a szituáció, amikor az ember táskájában lapul vagy nyolc gyújtó, melyek közül legalább kettő épp kifogyott, de még tölthető, egy már nem szikrázik, három ugyan ki sem fogyott és szikrázik is, csak éppen nem gyullad meg. Az ilyen esetek elkerülése érdekében érdemes visszanyúlni kicsit a múltba, és ha nem is mindjárt kovakövet, de egy doboz gyufát még mindenképp érdemes magunknál hordani.